Kultuszmozi: BrazilHivatali apokalipszisKolozsi László
A Brazil nem azt festi le, milyen borzalmas lesz a társadalom, hanem, hogy milyen borzalmas lesz minden munkahely.
Miután négy évet lehúztam egy multinál – nem kívánom meghatározni, hogy mit is jelent ez: multi; igen rövid idő alatt eljutnék Marxig – majd további három évet vezető beosztásban (nem dicsekszem; tény) egy másiknál, nem merném kijelenteni, hogy a Brazil – Terry Gilliam filmje – antiutópia. Nem, a Brazil arról szól, hogy mi van a munkahelyeken, hogyan érzi magát valaki alkalmazottként, mit érez az, aki nap, mint nap be kell, hogy járjon dolgozni egy olyan helyre, ahová már az első nap se szívesen ment be. A Brazil az alkalmazott kedélyállapotát jeleníti meg – az egyik multinál az alkalmazottakat droidnak neveztük, már én is, mint vezető, így beszéltem a beosztottakról, szégyen ide, szégyen oda: a droidok. Arról szól, hogy mit érez az, akinek nyolcra be kell mennie, és hatig (jobb esetben), benn van egy irodában; ahol már nem férnek el az asztalán az iratok, ahol mindig szól a danubiusz, ahol arról vitatkoznak azok, akikkel egy szobában van, hogy milyen fokozaton menjen a légkondicionáló (jobb esetben), ahol nem lehet kávét sem inni, mert valakit biztos zavar a kávé illata. Legalább két tucatnyi emberrel dolgoztam együtt, egyazon légtérben, voltak köztük lusták (egyikük azt mondta: az az ügy, ami nem oldja meg magát, az nem is ügy, és valóban, ha nem tartotta be a határidőket, akkor sem vonták felelősségre), voltak stréberek, akik akkor is benn maradtak, ha nem kellett, és szorongtak, ha határidőt mulasztottak, ha nem lettek kész időben az anyaggal. (Van egy munkahelyi beszédstílus, munkahelyi nyelv, amit csak azok értenek, akik évekig dolgoztak már az adott munkahelyen, munkakörben, főként rövidítések, a multiknál ezek a rejtett értelmű szavak többnyire angolszász eredetűek: pr, sales, hr stb, és vannak olyan szavak, amit csak bennfentesek ismernek, amit csak egy-egy üzletágon belül lehet megérteni, nálunk ilyen szó volt például a clc – már nem tudom mit jelent, remélem csak, hogy nem árulom el önkéntelenül, hogy én melyik üzletágban is dolgoztam – vagy az emu; rémületes). Nem tudom, hogy Terry Gilliam, vagy Tom Stoppard – dolgoztak e valaha napi nyolc-tíz órában egy multinál, úgy sejtem nem, mégis, a Brazil a legfélelmetesebb és a legjobb job-film (már bocsánat, de egy magára valamit is adó multinál senki nem mondta azt, hogy állást keres, legfeljebb azt mondta a barátainak, hogy egész nap lógott egy job site-on), fent nevezett szerzők tudják mitől, mennyire és hogyan fél egy alkalmazott.
A klasszikus utópiák, például A Napváros (Campanella), vagy Morus Tamás műve teoretikus művek, míg az anti-utópiák, sokkal inkább regények (az 1984, vagy Nabokov című kevéssé ismert remek alkotása a Meghívás kivégzésre): ahogy azt Sükösd Mihály hangsúlyozza is az 1984-hez írt utószavában az 1984 tulajdonképpen remek regény; nem arról szól, hogy mi lesz majd, hanem arról, hogy mi van. Az anti-utópiák szerzői, teszem azt Orwell a félelmeit transzformálja kínzássá, a személyes kapcsolataiban megtapasztalt érzéseit írja meg, átrakva egy nem is túl távoli és rettenetes jövőbe. Kertész Imre nem régen egy riporternek azt mondta, hogy a Sorstalanság a Kádár-rendszerről szól, ami, ha valaki csak a Sorstalanságot olvasta, meghökkentő kijelentés, de az egyéb művek fényében értelmezhető, és értelmes kijelentés. Az 1984 is, ha jól sejtem, Orwell szándékai szerint, arról szól, hogyan lehet és kell túlélni minden diktatúrát, minden elnyomást, hogyan lehet és kell viselkedni, ha préselik a lelkünket, hogyan élhető túl az, ami volt és lesz. Mert hiába minden hiú remény, legfeljebb az elnyomás foka változik, legfeljebb az elnyomás zordsága enyhül, de a történelmi tapasztalat azt igazolja, hogy egyetlen generáció sem úszta még meg a kegyetlenség, a diktatúra tapasztalatát. Hogy legfeljebb csak akkor lehet leélni egy életet diktatúrán kívül, ha valakinek van lehetősége, vagy bátorsága a menekülésre, és hogy legalábbis itt, Európában, a kultúra feladata a felkészítés a rosszabb és a még rosszabb időkre. Az irodalom segítség is. A holokauszt- irodalom ezért is több annál, mint aminek látszik. Primo Levitől tanultam meg, hogy hogyan lehet a kultúrát használni szorongatott helyzetben, ilyen szituációban értettem meg, hogy Levinek és nem Jean Améry-nek van igaza, aki azt mondja a kultúra nem segít – és bár helyzetemet (a szorongatottat) össze sem lehetett hasonlítani Leviével (pláne Améryével), mégis, eszembe jutott Levi, amikor a főnökeim raportra hívtak (a raport is erősebb kifejezés a munkahelyi nyelvben, mint a hétköznapiban), és verssorokat idéztem fel magamban (konkrétan Rilkét), amikor brutális főnökasszonyom megpofozta mellettem a kollégámat, aki csöndesen sírt, majd másnap megbetegedett. Ha nem olvastam volna Levit, nem alkalmaztam volna a verssor idézéses technikát, de olvastam, eszembe jutott, hogy ő Dante-sorokat keresett. (Dantét nem ismertem elég jól.) Mindig volt egy rossz főnököm, aki miatt nem szerettem bejárni dolgozni, aki bármikor, a legváratlanabb helyzetekben (ebéd közben), is képes volt behívni a szobájába, és förtelmesem letolni valami semmiségért. Semmiségért? Talán nem is lett volna olyan rettenetes, ha semmiségért tol le, de többnyire igazságtalan volt (egyikük elhíresült mondása: nem az igazságosság a fontos, hanem a következetesség). Az inkább anarchista, mint baloldali Orwell, legfeljebb ha Franco diktatúráját tapasztalta meg. Az európai, alapvetően humanista neveltetésnek köszönhetően – aminek az a feltevés képezi az alapját, hogy az ember alapvetően jó, és nem hagyja a másikat elveszni – már korán belénktáplált bizalom rendül meg olyan szélsőséges, ellenünk elkövetett cselekedetekben, mint a verés vagy a kínzás. Améry azt írja, már az első pofon után megrendül ez a létfenntartáshoz alapvetően szükségessé vált, komoly bizalom (mivel nem egyszer vertek meg, csak igazolni tudom) – ezért sokáig (vagy mindig) azt gondoltam (gondolom), hogy hitelesen ezekről a létet (az élni akarást) felkaszaboló (felszántó) élményekről csak úgy lehet hitelesen írni (csak akkor lehet írni), ha az, aki ír, már megtapasztalta mi ez (a felkaszabolás, a felszántás). Orwell az általam ismert egyetlen kivétel, aki úgy tudott írni ezekről a gyorsan bekaparni és eltüntetni kívánt borzalmakról (amelyeknek mindig kilóg egy csonkja a ráhordott föld alól), hogy maga – ismereteim szerint – megúszta.
*
Miért is ír valaki anti-utópiát? Mert nem elégedett saját korával, mert a jövőt, a kor állapotai miatt, sötéten látja, mert minden bizodalma, amit a jövőbe vetett, odavan, és figyelmeztetni kívánja azokat, akik olvassák, hogy ha így haladnak tovább, hová jutnak. Mert pesszimista alkat. Az anti-utópiának ezért nincs irodalmi értéke, ha a szerzőt csak a szándék, az előbb ismertetett szándék – készteti az írásra. A szándék lólába mindig kilóg. Lábjegyzetek szükségeltetnek a teljes megértéhez. Az írásra fordított idő, akárcsak az elképzelt jövő idő: kárba vész.
A Mátrix sem anti-utópia. Pedig elsőre annak látszik. Elképzelt jövőbeli világ, de mégis – az első rész – több annál. Semmi sem az, aminek látszik.
A Brazil sem az. Diktatúrát, bár a Kádár-rendszerben nőttem fel, csak a munkahelyeken tapasztaltam. Volt besúgás, működött egy munkahelyi besúgó- rendszer (ha – galléros – pólóban mentem be dolgozni – nyáron! – azonnal jelentettek a vamzerek, és mehettem raportra; ha később mentem be dolgozni, beköpték, hogy késtem), napi tíz órában figyeltem arra, kinek mit mondok, mondhatok, tudtam, hogy az informatikusok figyelik a gépemet (nem egyszer kértem tőlük segítséget, és belépve a gépemre mozgatták a kurzoromat, vagy dolgoztak a gépemen a távolból. Az is elterjedt, hogy a monitorokba kamerák vannak beépítve, és mindenkit figyelnek; még az igazgatókat is), ha kicsit is késtem, már más útvonalon mentem be dolgozni, kis kerülővel, de úgy, hogy nem vehettek észre a portások. A Brazil világa ismerős világ. Értelmetlen ajándékok (céglogós gyertyák, arculati kézikönyvben ajánlott színekkel festett nyakkendők), a főnök kutyafuttában a folyosón adta ki a napi parancsokat, többször mondta, hogy kövessem, és miközben az ebédlőbe ment, mondta el mit vár el tőlem. Olyan volt, mint egy bazi nagy kőszobor. Alulra tapos, felülre nyal, mondta valaki. A Brazil legalább humoros. Az angolok, ha furcsa szituációba keverednek (mondjuk a lakásban, amikor hazaérnek, az őt váró ünneplők már holtrészegek és dőlnek-borulnak, van aki rókázik, van aki ordít) azt mondják, hogy kerültem ebbe a Monthy Python-szkeccsbe? A Brazil ízig-vérig angol film: nem csak amiatt, hogy még a kitűnő Robert de Niro is angolosan beszél (és távozik). Minden poénja frenetikus, és angol poén. Precíz és kíméletlen. Az angol humor egyik fő jellegzetessége, a Monty Python-szkeccseké is, hogy egy hétköznapi szituációban valami jelentéktelen momentumot hatalmassá növeszt: a Brazilban az öreg hölgyeknek a plasztikai sebészet kóros szenvedélyükké válik.
Rövid ideig dolgoztam csak Angliában. „A munkásosztály helyzete Angliában” – hogy Engels is a képbe kerüljön – ugyan jobb volt, de kétségtelenül ott is éreztem azt, hogy az elnyomás, a szorongás folyamatos fenntartása a vállalati kultúra – már bocsánat – elengedhetetlen része. Még akkor is, ha a vezetőképzőkön (magam is voltam nem egyen) azt tanítják, hogy nem szabad megalázni a dolgozókat. A Brazil munkahelyi és nem elsősorban társadalmi anti-utópia. Nem azt festi le, hogy milyen borzalmas lesz a társadalom, hanem, hogy milyen borzalmas lesz minden munkahely. Orwell gyakran használta az „imperialista”-fogalmat: az 1984 legalább annyira szólt a Nyugatnak, mint a Szovjetuniónak, és bár Orwell nem érhette meg a könyve sikerét, valószínűleg csodálkozott volna, ha megtudja, hogy az 1984-et a Szovjetunióban tiltották be. Orwell könyvének Függeléke – nagyon fontos része – az újbeszél nyelv szabályait tartalmazza. Ez ismerős azoknak is, akik a Kádár-rendszerben nőttek fel (éltek), és azoknak is, akik egy multinál húztak le x évet. Volt kollégáimmal még ezt a nyelvet beszélem, ennek a nyelvnek harminc százaléka egy kívülálló számára érthetetlen. Volt kollégáim többsége csak a kollégáival tart fenn kapcsolatot, baráti körük jelentős része kollegákból áll. Nekem is nem egy munkahelyi kapcsolatom volt, könnyebb volt olyanokkal szót érteni, akik betéve tudták ezt a munkahelyi újbeszél nyelvet.
A Brazil – nem mellesleg – a pillangó-effektus legjobb filmes ábrázolása: minden konfliktus oka, de még a szerelemé is, egy félreütött betű. Egy gépbe esett légy. Maga a Brazil, a dal, hasonló funkciót tölt be a főhős életében, mint Leviében a Dante-sorok. Az egyetlen fegyver a diktatúra ellen. A szerelemnél is hatásosabb fegyver, az egyetlen, ami megmarad egy normális világból. És ez már egyáltalán nem vicces. Nem is morbid.
A Brazil a filmtörténet legszomorúbb dala.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 846 átlag: 5.57 |
 |
|
