KisjátékfilmekKicsi, de erősBakács Tibor Settenkedő
A kisjátékfilm, hátrányos helyzete ellenére, hihetetlen szabadságban lélegzik.
A kisfilm – amely éppen olyan rossz szó, mint a „rövid” vagy a „kísérő” – ugyanúgy védelemre és ápolásra szorul, mint az egyre fogyatkozó gólyaállomány vagy a mocsári liliom. Gondoltuk ezt (is) ’89 hajnalán, annyira komolyan, hogy megszületett a Mediawave Győrben, ami a kisfilmek világfesztiválja volt és maradt. Tisztában voltunk vele, hogy az egyre elektronizálódó képkészítésben – mutasd a tévéd, s megmondom mi vagy – a film arisztokratizálódik. Hollywood technológia minősége s a homevideózás radikálisan csökkenteni fogja a kézműipari film szerepét, drága lesz, még a kicsi formákat is (lásd: kisjátékfilm, kísérleti film, etűd) csak gazdag stúdiók, állami intézmények, alapítványi műhelyek vállalnak majd be, s nemcsak itthon, hanem a kerek világon. Az „itthonról” csak annyit, éppen szétverték az összes stúdiót és ellopták belőle mindent az utolsó szögig. Ebből sejtettük, hogy momentán a magyar kisfilmek nem fognak beleszólni semmilyen esztétikai kérdésbe, de jó apaként mindig kiírtuk a nevezést. Öt éven keresztül rettenetes dolgokat láttam az én magyar testvéreimtől. 1995 táján jelentek meg az alternatív műhelyekből (Duna Film, KVB, MAFSZ, Inforg, Varga Stúdió) azok a kisfilmesek, akik, hogy poénos legyek, ezen a 2003-as filmszemlén több nagyjátékfilmet mutattak be. Ekkor indult be Dyga Zsombor, Szilágyi Kornél, Kotnyek István, Káldy László, Pölcz Róbert és kedves neje, de az iparművész Groó Dianáról vagy a szigorúan a saját útját járó Forgács Péter privátmagyarországáról is tudhatott az, akit kevéssé érdekelt a Honfoglalás vagy Brad Pitt.
A rövidfilm, hátrányos helyzete ellenére, hihetetlen szabadságban lélegzik. Ha leküzdötte a financiális problémákat, megteremtette a saját forgalmazását, promócióját, s képes a világ elé is kilépni – tudtuk, mi élvetegek –, hihetetlen csodákat lehet látni. Amikor a gondolat hosszúságát nem befolyásolja semmi, amikor a forgatás hosszúsága azonos az alkotói folyamattal, tehát akkor, amikor a lélek és a hozzá rendelt anyag szabad – mű és alkotás születik. Ráadásul olyan, amely a kifejezés intenzitása miatt sokkal inkább él a film nyelvi tömörítő eszközeivel, mint a szélesvásznú nagy testvér. Vagyis pont a kisfilm a filmesztétika terepe, hol nincs piacgazdálkodás és Bill Gates.
Érzem én, hosszú e bevezetés, de e nélkül nem érti az olvasó majd az indulatot, amelyet e filmszemle kisfilmes előzsűrijeként éreztem a válogatás során. Nem vehettem fel más szemüveget az esztétikain kívül (zsűritársaimmal egyetemben), pedig ott volt a pedagógia, a szánalom, a vak hit vagy a rózsaszín szemüveg, amivel jobb lett volna nézni az elém kerülő dolgokat. Nem előítéletes az ember, hanem a kanti ítélő erő rabja, ha esztétikáról van szó. S hogy arról, nem másról, épp a világ kisfilm művészete győzött meg, amiről még akkor sem mond le az ember, ha magyar.
Jeremiás siralmai
Kezdjük a végénél. Pápai Zsolt, Fésős András és én úgy döntöttünk, hogy a lehetséges huszonöt helyre csak huszonegy filmet küldünk be. Szívünk szerint ez a szám tizenhat lett volna, de találtunk olyan eseteket, amikor helyesebb a bemutatás, mint annak elzárása. Közel száz film megrostálásáról volt szó. Miért haraptam bele kőfogakkal a saját kezembe? Miért tettem ilyet? Tudva azt, hogy e műfajnál vesztesebb szituáció nem létezik, s most mégis, a filmbemutatás pártos és politikára jellemző indexét alkalmazom én is.
Románia. Ezt mondogattam magamban. Románia. Sajnos, ez a jelző egy korábbi állapotra utal, azóta a román film kimászott a gödörből. Minden évben láttam a román rövidfilmeket, s különös archeológiai élményt nyújtottak. Olyan volt, mint mikor egy csoport megtanul egy nyelvet, s azon szabályosan, vagyis rettenetesen beszél. A film korai állapotára utalt, Lévi-Straussnak hihette magát az ember, amint éppen utazik a szomorú trópusokon. Aztán szép lassan elkezdték mondani a saját történeteiket, a saját képeikkel. Tele vannak érzésekkel és katartikus nyomorúsággal, ami ettől fogva engem is érint.
Nézem a Balázs Béla Stúdió filmjeit, s halkan suttogom magamban, Románia. Szinte elviselhetetlen az érzés, hogy annak a stúdiónak a hordalékát nézem, ahol Bódy Gábor, Jeles András, Tóth János, Erdély Miklós vagy Szabó István dolgozott. Ahol született az Amerikai anzix.
Ha létezik a hagyomány lábbal tiprás, az a BBS elmúlt öt-hat éve. Munkáik tökéletesen megfelelnek az erkölcstelenség érzetét keltő l’art pour l’art-nak. A művészet helyett önkifejezési kényszer. A legbosszantóbb az a nyelvi és vizuális slamposság, amit leginkább épp a BBS-től nem várna a néző. Nem tudnak sem történetet beszélni, sem allegóriát vagy szimbólumot képezni, nincs eredetiségük és kulturáltságuk. Aránylag több a tudatmódosítás, mint az invenció vagy a társadalmi felelősség érzet.
Akkora volt fölháborodásunk zsűritársaimmal, hogy nyílt levél fogalmazásán törtük a fejünket. Persze, a végén csak legyintés lett belőle, ráadásul éppen pénzt ígért a kormány a magyar filmeseknek, amitől a magyar filmes megnyugszik, így az esztétikai kérdés is fölöslegessé válik.
Szó nélkül hagyhatta volna az ember, de tény, hogy ezen a szemlén nem vetítettek sem BBS, sem főiskolai filmeket. Rossz hírnek legyen elég ennyi.
Lássuk a medvét
Ami most – Káldy László szerint – kísérleti- és filmnyúl. Természetesen, nem látjuk azt a nyulat, forgatja Káldy azt a kamera-fejét, keresi a filmnyulat, nem leli. Káldy a fejére rögzíti a kamerát, úgy mászkál. Majd a kocsmában megmutatja az embereknek. Nem a nézőknek, tisztelt publikum, hanem az embereknek. Káldy klasszikus avantgardista, aki provokálja a nézőjét, mindig előtte jár és puritán. A kísérleti nyúlnál láttunk már jobbat, de nincs szívem semmit mondani, mert ott voltam a szemlevetítésen, és alig lehetett hallani. Bekiabáltam, hogy hang. Pisszegtek a birkák. Vagyis a politikailag nem egészen helyesen hívott „Románia jelenség” beállt. A nézőknek nem volt státusuk, az alkotóknak tisztelet, iszonyú ergya hangon leadták Káldy közepesen sikerült filmjét. Mielőtt a magyar ugar szaga elterjedne e szövegen, elmesélek valamit Káldyról és az alkotóerőről. Ebben az évben három filmet csinált, de úgy gondolta, és helyesen, hogy nem lenne szerencsés mindet bemutatni, kioltanák egymást. Így egyet eltett jövőre. Nem is tudom, mióta nem hallottam ilyen szépet. Káldy, a gondos magyar parasztember és avantgardista, eltett a befőttbe egy filmet. Érik.
Ezen a szemlén kétségtelenül az Inforg Stúdió terített. Remek kisjátékfilmjeik közül kiemelkedik A pofon, amit Dési András György és Móray Gábor követett el. Színészi padödö, amiben egy homeless és egy bróker vitatkozik, az öltönyös manipulál, a kockás inges meg egy kődarabbal végül fejbe nyomja. Halál. Az egyik a Mucsi Zoltán. De nem érdekes, a másik is olyan jó, a film tömör, mindent magába kebelez, a végén katarzis. A párbeszédek is jók, nem írottak a poénok, hanem csattanósak, az ember végig feszülten figyel. Úgy tudom, nem kapott semmiféle komoly díjat. De evvel ne foglalkozzunk, mert akkor nem tudom megkerülni Kollányi Rita Ön dönt! című filmjének az esetét, amelyet személyes ügynek érzek. Annyira jellemző, hogy tovább utaznék a Balkánon délre, Bulgária, Albánia, de hát…, nézem ezt a harmincötmilliméterre forgatott agitkát. Arról szól, hogy gondoljuk meg jól az abortuszt, mert az élet komoly lehetőségeitől fosztjuk meg magunkat. Aminek arca van, és aminek semmi. Erősen és szépen világított képek. Manierista, de hozzám beszél. Ne törődjünk semmivel, nézzék meg az emberek, s döntsék el ők, hogy kell-e nekik az agitka ezen modern formája. A film mindig is igényelte a harci üzenetet. Azt is tudom, hogy volt itt politikailag független Alba Kör, meg bulvár sajtó tinifotóval, nem érdekes, legyünk felnőttek a moziban. Erre taccs, pricc, placcs, a tisztelt nagy zsűri egészen kategória díjig látta jónak a filmet. Az ember meg fogja a koponyáján a bőrt, szorítja, mert nem hiszi, hogy normálisak kollégái egy emelettel feljebb. Hülyén érzem magam utólag, mert emlékszem, hogy mekkora elánnal érveltem politikai korrektségből kifolyólag a film egyszeri bemutatása mellett, ami minden bellisztrikája ellenére rettenetes. Hazug. Mit csináljunk, a film szeret hazudni, s ha jól hazudik, bevesszük hazugságaink közé. De ki merte mondani és miért, hogy ez érték, mit egy hivatalos testület okmánnyal is ellát?
Ilyen szellemi közegben olyan komoly értékek, mint Forgács A püspök kertje, eltűntek. Forgács Ravasz László református püspök szellemi épüléséről készített dokumentumfilmet. A „holland módszert” használja, archívumokat tör föl, egymáshoz rendel képeket és narratív szöveges információkat. A képen mindig az akkori jelen, a szövegben meg a mi nézői jelentudatunk van „jelen”, ha cizelláltan csinálják, égkövek készülnek belőle Angliában, Hollandiában, Franciaországban. Nálunk Forgács dolgozik szinte teljesen egyedül így, színvonalát nem is esztétikai érzékének, hanem a történelemhez való érzékenységének köszönheti. Most is, úgy tudja megmutatni a második zsidótörvényt aláíró püspök kálváriáját, hogy az a szemünk előtt jön létre. Ehhez a szemünknek való dokumentumokból szívesen használ Forgács, amitől mindig van a személyes és heroikus sorsnak közege. Az utca a járókelőkkel, egy kendős néni, a híd, a kert, labda, a front, egy gyermek arca. Forgács még arra is képes, hogy a püspök szellemi radikalizálódását a náci hatalommal szemben mozzanatosan mutassa meg. Ettől a néző tudata azonos a film tudatidejével, egyszerre fejlődik, a levélrészletekkel vagy monológokkal együtt. Végig tétje van a film nézésének, hisz egy ember lelki üdvösségéről van szó, attól függően, hogy mit csinál itt a földön, pechére pont akkor, amikor nyilasok randalíroznak az utcán. Itt van Groó Dianá, nő, fiatal, tehetséges és finom technikájú, olyanokat tud, amiket nem is tudhat. A Tarka képzelet – Renoir álmaiban példátlan a színészvezetési magabiztossága. Nem elég, hogy a festmények megelevenednek, az élő, mozgó kép legalább olyan izgalmas, mint a mázolt, ide-oda mászkálunk a korban is, végül még Renoirból is többet érzünk meg. Groó intelligenciája lenyűgöző, a szó eredeti értelmében átvilágítja a felületeket, ezáltal kibomlik egy rejtett jelentés, leginkább szerelmes zsebkendők fodraiból. Nőkről-férfiakról mesél, és sapphói empatikussággal sajnálkozik felettük.
Groó Diana egy normális ország normális zsűrijétől még egy nagy díjat is simán bekaszálhatott volna. Mondom ezt úgy, hogy tudom, Pannon földön a rajzfilmnek nincs még akkora becsülete sem, mint a legutolsó reklám spotnak. Groó majd külföldön megkapja, amit ér, csak mi érünk egyre kevesebbet a kiegyensúlyozott és kompromisszumokat kereső döntéseinkkel.
Ha azt kérdezitek, kedves olvasók, amúgy mi történik abban a pár percben a filmek szerint, amikor élünk? Hát, kevés eredetit mondtak nekem. Ujj Mészáros Károly Gumiembere legalább a homo ludens avítt modorában szórakozik korunkkal, amikor a lét a labdázáson túl egyben a halál elérése is. Segítünk magunkon, ahogy tudunk, újra és újra felfújjuk magunkat, szerelemből, sporttársi bajtársiasságból. Farkas Csaba A táskája, amiben hasábfákat hoznak luxusterepjárón a homelessek tüzéhez, már nem oly eredeti, sajnos, rajta van a Guy Richie-féle piszkos mozi patinás mocska. A fény, amit sokszor csak a tengeren túlról látunk, nem mindig áll jól a témának, ezt a táska nem tudja, amúgy nevetünk. S így tovább a teljes érdektelenségbe tévedve.
Mondhatnám azt, hogy lám meg íme, de nincs igazán miről beszélni. Azt látom, és annak örülök is, hogy a fiatal fiúk és lányok érdeklődnek egymás iránt, van aki poénra veszi, s nem is rossz, ha nem gondolja komolyan, a másik filmben öregeket mutatnak, odahajlón, lassan, szürkében, ahogy most ezt nem öregen képzelni lehet azokról. Hatházi András Tetemre hívása legalább őszinte népi baromkodás egy hulla felett a némafilm és a burleszk elemeivel, az ember tapsol, hogy ha sikerül, cicceg, ha nem. De legalább baromkodik, mert a filmezés is lehet élvezet és öröm, még ha ez innen és most nem is látszik. Vécsei Márton Vége című „Zabriskie Point”-jában inkább ennek a nyűge és nehézsége érződik.
Pókok
Clairveaux-i Szent Bernát szerint a kis dolgokban megmutatkozó hűségünk a nagy dolgokban is segíteni fog minket. Van egy rossz hírem a magán kívül semmiről sem tudni akaró nagyfilmnek. Nincs néki akkora hátországa, hogy oda visszavonuljon, onnan erőt merítsen, vagy benne szabad legyen. Nincs kisjátékfilmes és kísérleti filmes kultúránk. Ahogy nézem a marakodást a pénz felett, nem is lesz. Persze, az is lehet, hogy csak ezen a szemlén nem látszik semmi. A történet nem róluk szól.
Mondok erre egy történetet. Találkoztam Kotnyek István kísérleti és anyám tudja milyen nyúl filmessel, ítélő képességem szerint világszínvonalú, aki már nem akar filmet csinálni, „minek, ezeknek?” alapon. Persze, nem hiszem, hogy tévézik, bevallja, hogy most négy-öt pókkal dolgozik együtt. Fotókat csinál filmek helyett, de egy kép fél évig tart. Amíg a pók kollegája az ablakban be nem fonja a nyálával azokat a tárgyakat, amiket Kotnyek már jó előre odatett, nem érdemes exponálni. Mindig szorong, hogyha exponál, miért e mai napon, miért nem holnap? Van már négy-öt képe, nem lehet sietni, télen nem dolgoznak rendesen a pókok.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 859 átlag: 5.33 |
 |
|
