Kultuszmozi

Charles Laughton: A vadász éjszakája

A félelem csak álom

Kubiszyn Viktor

Mesei hömpölygés és noir-suspense. Laughton fanyalgással fogadott rendezése mára klasszikus lett.

„Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt. Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.” – ragadja meg Catullus Krisztus előtt negyvenhárom évvel azt a nem túl árnyalt érzelemvilágot, ami azóta is, azelőtt is és még vélhetően jó darabig meghatározza az emberi hétköznapokat. „Figyeljetek, és megmutatom nektek az élet történetét – mondja az álmatag Prédikátor A vadász éjszakájában. – Figyeljetek, báránykáim, csak a kezemet nézzétek. A bal, amire a GYŰLÖLET van tetoválva, régi ismerős, erő van benne, és az indulat hajtja, a pusztítás, ami után csak a néma űr marad. De ím, itt a jobb kéz, amin a SZERETET virít. A szeretet szembeszáll a gyűlölettel. Dúl a harc, és úgy tűnik, a szeretet elbukik, mert a gyűlölet erősebb, és elborítja majd a földet a sötétség. De nem! Várjunk csak! A szeretet feltámad, és győz! Ó uram, a szeretet mindig győz! Íme báránykáim, ez az élet története” – zárja a Prédikátor, és széttárja tetovált kezeit. Majd nem sokkal ezután elvágja a tündéri báránykák anyjának a torkát, mert aki a felsőbb hatalmak hírnöke, az legyen konzekvens.

Az 1955-ös A vadász éjszakája minden idők egyik legjobb filmje az amerikai kritikusok mai véleménye szerint. Nem volt ez mindig így. Amikor a drámai alakításairól híres brit színész, Charles Laughton megrendezte élete első (és utolsó) filmjét, a közönség udvariasan értetlenkedett, a kritikusok udvariasan a földbe döngölték, a stúdiók pedig udvariasan közölték Laughtonnal, hogy színészként lehet, hogy zseniális, de filmet most rendezett utoljára. A horrort és a humort szürreális kompozíciókban mozgóképpé varázsoló műnek várnia kellett tehát az első LSD-n felnőtt generációra az elismerésig, hogy aztán elfoglalhassa méltó helyét a noir-eklektika panteonjában.

A nagy Depresszió

Óvakodjatok a hamis prófétáktól, mondja a megöregedett némafilm-ikon, Lilian Gish a film nyitó képsoraiban. Csillagfényes háttér előtt deklamál bibliai példázatot a báránybőrbe bújt farkasokról, majd vált a kép, helikopter-panoráma egy idilli házról, játszó gyerekek és egy hulla lába a pincelejáróban. Snitt. Ambivalens kezdés, ambivalens folytatás. A nagy amerikai Depresszió kellős közepén járunk (30-as évek), szegénység, válság, alagút a semmibe. Egy gyermekeiért aggódó tisztes polgár úgy dönt, hogy a jövő záloga a készpénz, ezért bankot rabol, embert öl, majd elrejti a pénzt, és gyermekeire (kislány, kisfiú) bízza a titkot. A Prédikátor (Robert Mitchum), aki a kivégzendő rablóval ül egy cellában, megszimatolja a rejtélyt, és nemsoká már vonatra száll: irány a poros Nyugat-Virginia, ahol a pénz, ahol az özvegy. A tetovált kezű pap rövid úton beférkőzik a családba, hipnotizálja az egyedül maradt nőt (Shelley Winters) és a helyi taplókat, egyedül a gyerekekkel nem bír, akik a titok birtokosai. A film első nagy egysége a feleség haláláig és „üdvözüléséig” tart. Megismerjük a szereplőket, a közeget és a Prédikátor bőrébe bújt hipnotikus erejű démont, aki az ártatlanság gyermekeit űzi majd végig Csodaországon. Az első rész helyszíne a folyó menti kisváros: ideális terep a borzongásra és a karikírozásra, ahol az alapélmény a melodramatikus lélektani játszmákra épül és persze a suspense-re, mindenekfelett. A történet és a tempó a film következő részére némileg belassul: az immár apátlan-anyátlan árvák csónakban sodródnak egy inkább álombeli, mint valóságos folyón, nyomukban az éjszaka vadásza, a zsoltáréneklő Prédikátor. A szálak a szeretet földre szállt angyalának (Lilian Gish) házában futnak össze, ahol egy bizarr leszámolás után aztán mindenki elnyeri, ami jár neki.

A vadász éjszakája Davis Grubb 1953-ban megjelent azonos című regényére épül. A regény valóságos esetet dolgoz fel, Harry Powers, a „Quit Dell-i Kékszakáll” történetét. A kiugrott pap Nyugat-Virginia leghírhedtebb sorozatgyilkosa volt, özvegyekre specializálódott csábító, akit aztán 1932. március 18-án annak rendje és módja szerint felakasztottak. Laughton a tucatkrimi cselekményét költői thrillerré és depresszív bibliai parabolává lényegítette, középpontban a realitás határain egyensúlyozó Prédikátorral, akit Robert Mitchum játszik, zseniálisan.

Engedjétek hozzá

Az álmos tekintetű pap figurája a filmtörténet egyik legendájává lett, csakúgy, mint Mitchum diabolikus színészi alakítása. Ki ez a karakter, honnan jött, mit akar? Bukott angyal, szimpla tömeggyilkos vagy egy felsőbb (alsóbb?) hatalom megtestesülése? „Fáradt vagyok, Uram” – panaszolja a Prédikátor a film elején Istennek, miközben egy lopott autón tart meghatározatlan célja felé. „A Könyved tele van gyilkossággal” – mutat rá a történelmi előzményekre, épp csak azt nem teszi hozzá, hogy, lám, hiába mutatsz jó példát, hol vagyok én még a Szentírás vérengzéseitől. „Túl sokan vannak. Nem lehet mindenkit megölni” – sóhajt fel később rezignáltan egy éjszakai striptease-show alatt, amikor izgalomba jön egy tökéletes női testtől. Az izgalom látható jele, hogy kinyílik a bicska a zsebében. Amikor a Prédikátor a börtönben együtt ül a kivégzendő rablógyilkossal, és a szociálisan érzékeny bűnöző arról érdeklődik, miben is hisz a pap valójában, az elhivatott próféta így válaszol: „Abban a vallásban, amit a Mindenható sugall, és én hirdetek. Karddal jöttem, nem békével.” A kézenfekvő olvasat szerint a Prédikátor egy pszichopata, a rontás és a gonoszság biblikus archetípusa, bábjátékos, akinek egyetlen célja a pusztítás. A reverendás hipnotizőr azonban ennél bonyolultabb karakter. Se nem jó, se nem rossz, egyszerű világvándor, aki önmagára írva hirdeti a szeretet-gyűlölet dichotómiát, de valójában nem érzi egyiket sem. Ő a film központi figurája, a meghatározó elem, aki köré strukturálódik a filmbeli világ minden aspektusa. Ő az origó, a démoni sármőr, aki leruccan a földre lángoló pallosával, és rendet vág a halandók között. Többször is beszél az Úrral, egyfajta baráti csevegés ez, a bukott angyalok lekezelő stílusában. A meghittség és a bizalom olyan szintjén áll a kapcsolat (legalábbis a blaszfémikus monológok szerint), ami élő szentektől még elmegy, nőgyűlölő tömeggyilkosoktól aligha. Démon a kertek alatt, reszkess világ. Robert Mitchum a szerep megformálására ideális színész. A marihuánakedvelő aktor fátyolosan égő tekintete és mélyzengésű baritonja remekül illik a másvilági pap alakjához, csakúgy, mint az eszköztárból nélkülözhetetlen teatralitás. Mivel a Prédikátor szerepe a megtévesztésre, a hatásra és a hipnózisra épül (vagyis a szerepjátszásra), így a színészi manírok túlzásai is csak a karaktert erősítik.

A Prédikátor alakjának és Mitchum lehengerlő játékának ellenpólusa a némafilmkirálynő Lilian Gish, és az általa megformált archetipikus Nagymama-szerep. Lilian Gish az ezerkilencszáztízes évek törékeny és ártatlan szépsége volt, aki olyan filmekben andalította a mozgóképtől éppen csak megittasulni kezdő közönséget, mint az Amerika hőskora és a Türelmetlenség. Az első modern színésznő, aki szavak nélkül játszotta végig az érzelmek teljes skáláját, a gyűlölettől a szeretetig és tovább. Szerepei és alakja elválaszthatatlanok, megjelenése az 1955-ös A vadász éjszakájában több mint jelzés – hommage és megidézés. Ő áll szemben a démonnal, a bölcs nagyanyó, aki még emlékszik rá, milyen volt törékeny angyalnak lenni. „Erős fa vagyok, akinek ágain sok kicsi madár otthonra talál”– mondja. Házába fogadja az otthontalanul bolyongó gyerekeket (világválság, valahol Amerikában), így a két menekülőt is, és szeretetet, melegséget ad nekik. Valamint bibliai példázatokkal traktálja őket, de ez kevéssé zavaró, mert a poros történetgyűjteményt élővé teszi a láttatás és a ráismertetés ereje: nincs új a nap alatt, minden megtörtént már – minden ugyanaz, másképp. A menekülés, a magány, a rémálmok öröktől fogva ismétlődnek, éppúgy, ahogy a leszámolás is mindig elérkezik a Jó és a Gonosz között. Csak a formái mások – jelen esetben a gondoskodó szeretet egy nagy kaliberű puskát ragad magához.

Az emlékezet állandósága

A vadász éjszakája azon filmek közé tartozik, amelynek egyes jelenetei és beállításai is kultikus hivatkozási alappá váltak, akárcsak a színészi alakítások vagy a történet. Mitől lesz emlékezetes egy jelenet? Ha az egyszeriség glóriája fénylik körülötte. Ha a játék megbabonáz, ha a rendezés lenyűgöz, és ha a képek odaégnek a szivárványhártyára. A vadász éjszakájának operatőre Stanley Cortez volt, akinek neve Az Ambersonok tündöklése (Orson Welles, 1942) fotografálásával vált híressé. A klasszikus noir stílusán iskolázott operatőr biztos kézzel komponálja a sötét, expresszionista beütésű képkompozíciókat, amelyek mellé a film előrehaladtával szürrealista képköltészet társul. Azok a képek, amikor a Prédikátor behálózza, majd végül megöli az özvegyet, biztosan ülnek az emlékezetben. A szexuálisan frusztrált, hisztérikus feleség (Shelley Winters), ahogy extázisban üvölt a helyi polgárok előtt. Előtte-mögötte fáklyák, lobogás és lüktető árnyékok, a háttérben pedig a gúnyos áhítatban grimaszoló Prédikátor. A fekete mágia katakombákban zajló rítusai rémlenek föl, pedig itt az extázis az üdvözülés felé mutat. A feleség vágya, ahogy követeli a kegyelmet és a megtisztulást. És amikor a Prédikátor a gótikus templombelsőre emlékeztető hálószobában bizarr feloldozást celebrál neki és átsegíti az annyira áhított új világ kapuján. Aztán már csak a lebegés jön. Shelley Winters a víz alatt pihen, holtan és gúzsba kötve, egylényegűen a folyóval – indák és folyondárok úsznak az arca előtt.

A démoni, transzcendens stílus és szimbolika után Laughton és Cortez a film felénél stílust tör, a noir-suspense-t mesei hömpölygés váltja. Az immár apátlan-anyátlan gyermekek menekülnek a Prédikátor elől, sodródnak le a folyón, megelevenedik Csodaország, dalra fakad a természet. A csónak odüsszeiája a szürreális-mesei képi megoldásokkal és az altatódalokra hajazó panaszos hangmontázsokkal leginkább egy savban gazdag utazásra emlékeztet, a gyermekkori rémálmok mentén. Az idő lelassul, hosszan időzünk egy-egy álommásolat előtt, hogy aztán jöjjön a démonűzés, és visszaálljon az egyensúly, ahogy az rendeltetett.

A varázsmese visszavág

Charles Laughton elismert drámai színész volt, amikor elkészítette A vadász éjszakáját, élete első és utolsó rendezését. A közönség és a kritikusok egyaránt értetlenkedtek, a filmet ért negatív kritikák pedig taccsra tették Laughton további filmrendezői karrierjét. Az értetlenség elsősorban a film heterogén struktúrájának és eklektikus formavilágának szólt, valamint annak, hogy nem igazán elhelyezhető a hagyományos műfaji skálán.

Az eklektikus filmszerkesztésre kitűnő példa a híres pince-jelenet, amely egyszerre hátborzongató és vérfagyasztóan komikus. Laughton keveri a némafilmes horror-hagyományt (Dracula; Frankenstein) a noirok suspense-re kihegyezett nihilizmusával, és mindezt nyakon önti némi bizarr, melodramatikus humorral. Nem csoda, hogy a kortárs nézők elfordultak a filmtől – ez a folyamatos stíl-hullámzás nagy befogadói rugalmasságot igényel, akárcsak az elbeszélés hangsúlyeltolódásainak követése a későbbiekben. A Prédikátor a pince sötét és hosszúra nyúlt árnyékai között szedi ki a kisfiúból (rugóskéssel) és a kislányból (lelki terrorral), hogy hol az elrejtett pénz. A színészi alakítások lenyűgözőek (főként Mitchum és a kislány), ami azonban igazán borzongatóvá teszi a jelenetet, az a transzcendens őrület, ami sugárzik a Prédikátor minden mozdulatából. Ez a cél és értelem nélküli (rongyos 10 000 dollárért? Ugyan…) megszállottság az igazán ijesztő. Aztán Laughton megmutatja, hogyan rendez ő: még alig száradna a jeges veríték a tarkónkon, amikor a jeleneten belül hangsúlyváltás következik. A kacagó Prédikátorra ráomlik a befőttesüveges polc, majd a gyerekek után veti magát, de elhasal egy rossz helyen lévő palackon, végül pedig a túlélésért küzdő fiatalok odacsukják az ujjait az ajtófélfához, hogy csakúgy reccsen. Szép, miként a Tom és Jerry találkozása a noir-horrorral.

Nehezen fogadhatta be a kor műértő közönsége a film szinte minden kockájáról áradó blaszfémiát is. A démon egy több száz éves zsoltárt énekel (sokszor, ez a védjegye), és mindezt olyan gyönyörűen teszi, hogy még a legmegátalkodottabb ateisták is a templomba kívánkoznak. Az angyali nagyanyó vadászpuskával a kezében ül az éjszakai verandán, a kertben a Prédikátor rugóskéssel, és kánonban éneklik a zsoltárt, hogy „micsoda biztonság, micsoda nyugalom van a Te örökkévaló karjaid közt, Uram”.

Az álomban és a celluloidon szabadok vagyunk, jól tudta ezt Charles Laughton is. A vadász éjszakája a kettő ötvözete, korokon átívelő történet a beavatásról és a sors önpörgető kerekéről. Szeretet, gyűlölet, mindegy melyik – aki egyszer már betette a lábát erre a világra, menthetetlenül elkárhozik.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2004/03 47-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1842

Cikk értékelése:

szavazat: 1610 átlag: 5.46