KritikaA világ legkisebb alapítványaKutyavilágainkHirsch Tibor
Hatvanas évek, fáradt kora-konszolidációs fényekkel.
Adva van egy evilágból való fiatalasszony és egy más világból való idős hölgy. Közöttük lebeg egy férfi árnyéka. A férfié, akit nem látunk, de minden róla szól, és szó is van róla. Férfi, fiatal nő, idős hölgy: közeli rokonok. Adva van még egy árnyék: a politikai terror árnyéka. Félelem körös-körül, jogtalan törvények szerint is törvénytelen ítélet – börtön, siralomház –, közben odakint hétköznapok.
Ha a fenti leírás egy filmes vetélkedő villámkérdéséhez kapcsolódna, akkor erre a feladványra tavaly ilyenkor még csak egy válasz lett volna: ez Makk Károly Szerelem című műve, magyar filmtörténeti klasszikus, Déry Tibor novellája alapján.
Ma a versenyző visszakérdez: tartozik-e a két nőhöz gyerek? Ha nem, akkor Makk, ha igen, akkor Kardos. Kardos filmje, A világ legkisebb alapítványa.
Makk filmje az ötvenes éveknek álcázott hatvanas évek elején játszódik, A világ legkisebb alapítványa pedig egy olyan „hatvanas évek”-ben, amit ma már minek is azonosítani: maradjon az csak a nosztalgia-filmek édes kötelessége.
A világ legkisebb alapítványában tehát nincs se bambi, se Pancsoló kislány, se Ki mit tud. Van helyette egy évtizedfordulós Citroen, egy másik, hasonlóképpen korfestő belügyis Volga, és fáradt kora-konszolidációs fények. Ez utóbbiak mindenképpen figyelemreméltóak, amennyiben a Volga-autók és a Citroën-autók egymástól igen távoli univerzumai között kapcsolatot teremtenek. Francia kapcsolatot. A Szerelem szüzséhagyatékát Kardos ugyanis egy másik, talán még előkelőbb irodalmi örökséggel szeretné keresztezni. A narrátorkisfiú előkelő rokonok, borzongató titkok, és kétes kiváltságok közt morzsolgatja gyermek-napjait, az Eltűnt Időt, melynek felnőttként nyomába ered. Neki, akit fiatalúrnak illi szólítani, és a Frankhonból hazalátogató bárónőnek volna tisztje képviselni a franciás hagyományokat.
El kell ismernünk: ha tényleg képviselné, amit szeretne, akkor valóban fáradt fények illenének hozzá, proust-i emlékezőként, magyar meghurcoltként egyaránt. Akkor ez a fény passzolna a halványuló emlékekhez, rejtélyhez, bűnhöz. Mert hogy bűn is van, tovább-görgetett bűn: a félárva gyerek egész-árván áll bosszút, és a kisfiú franciás emlékfoszlányokkal – titkokkal és lelkiismeretfurdalással – felnőtté lesz.
Kár, hogy nem csak a fények fáradtak, hanem fáradt a film egésze.
Fáradt az „ötvenes évek” téma, még hatvanas évekig nyújtva is. Talán ha az akasztott apa emléke a jelenben kísértene, ha az öreg Citroen mai újgazdag és politikus limuzinokkal találkozna, a kutyamenhely-alapítvány mai milliárdos pénzmosó, adócsaló alapítványok között tüntetne dacosan, akkor lenne a történet a mai kegyetlen érdekességhajszában versenyképes.
Persze hallani véljük a halk sugallatot: éppen arról van szó, hogy a jelen épül régi bűnre. Érthetnénk, ha akarnánk: bűnre épül a rendszerváltás utáni jelen. Hóhérok óriási bűneire, cinkosok, jó szándékú kollaboránsok közepes bűneire, és a túl későn rehabilitáltak bűnös titkaira.
Csak hát halk ez a sugallat. Ahol a képek amolyan csakazértis idillt mutatnának, például családot és hű cselédséget, amint csontokkal kutya-karácsonyfő díszítenek, ott az idill halovány. Ahol dacot, keserűséget – például anya és fia múltat idéz –, ott a dac halovány.
Van történetünk, de csak az van. A cselekményt megjegyezzük, a szövegre bólintunk, a képeket elfelejtjük. Ami pedig a kisfiú magán-keservét illeti, az ő egyetlen prepubertás traumájával, mely gyermeki bűnbe sodorná – ezt egyszerűen nem hisszük el. Nem hisszük el az iskolatársat, aki krémesért, minyonért, cukrászdai meghívásért árulja el az akasztott apa titkát. Nem hihetjük el, pedig ez lenne az igazi Proust, ám a részletek miatt – melyekben ugyebár az ördög lakik – hogy, hogy nem, morbid diákregény-jelenet lesz belőle.
Egyébként minden ami nem sikerült, ezekben a részletekben lakik. Mert hiába játszik Temessy Hédi jól, hiába játszik Udvaros Dorottya ahhoz képest nem rosszul, hogy sorsüldözöttségének se átéléséhez, se kikacagásához nem kap testére szabott jelenetet. Hiába, ha nincs termékeny hiányérzet, ami a nézői figyelmet ébren tartaná, amíg a film közepére-végére úgy-ahogy összeáll a kép, és megtudjuk végre a kutyamenhely titkát.
Megtudtuk, és nem hisszük. Mi bizonyítaná nekünk, nézőknek egy egész család és követőik erkölcsi szigorát, a politikai csökönyösségét, és azt, hogy egyébként mégis egyszerű, kompromisszum-kész polgár-életet élnek – ha egyszer ezek az emberek mind nincsenek?
Nem írták meg, nem fotografálták le őket.
Nincs értelme mondani, hogy majd legközelebb. Mert nem biztos, hogy az evilági fiatalasszony és a másvilági idős hölgy esete a politikus férfi-kísértettel a kétezredik esztendő után kívánna újabb verziót. Valószínűleg legközelebb sem kíván.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1210 átlag: 5.41 |
 |
|
