KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/október
KRÓNIKA
• Muhi Klára: Zsurzs Éva

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő filmes Bresson-óramű
• N. N.: Robert Bresson filmjei
CYBERVILÁG
• Nádori Péter: Az ötödik elem Kamaszos báj sok lézerrel
• Tóth András György: Mézières és Moebius Képregénytől a filmig
• Kömlődi Ferenc: Túlélési stratégiák Douglas Rushkoff könyve
• Bíró Yvette: Szintről szintre Chris Marker-multimédia
• Nyírő András: „Emil” Ha elolvasta, tépje össze

• Forgách András: Iráni mesék Filmhét után
MAGYAR MŰHELY
• Sós B. Péter: Húzóágazat? Filmtörvény
• Bori Erzsébet: Diplomatafilm Beszélgetés Bereményi Gézával
TELEVÍZÓ
• Dessewffy Tibor: Kis Magyar Időutazás Rendszerváltó évek
• Dániel Ferenc: Színkép-sugárzás Spektrum TV
VIDEÓ
• Turcsányi Sándor: A szabad világ foglyai Michael Cimino filmjei
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lengyel kapcsolat
FESZTIVÁL
• Róka Zsuzsa: Örömfilmfesztivál Ouagadougou
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nem azok a fiúk Witman fiúk
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A kaukázusi fogoly
• Bori Erzsébet: Ragyogj!
• Simó György: Ál-arc
• Turcsányi Sándor: Fedőneve: Donnie Brasco
• Békés Pál: Hullámsír
• Harmat György: Első csapás
• Csordás Lajos: Az elnök különgépe
• Tamás Amaryllis: Raszputyin
POSTA
• Jeles András: Nyílt levél Forgács Péternek
• Forgács Péter: Tisztelt Szerkesztőség!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cybervilág

Kamaszos báj sok lézerrel

Az ötödik elem

Nádori Péter

Luc Besson filmje megmenekül attól, hogy megjátszós pszeudo-művészet vagy éppenséggel giccs legyen.

 

Százmillió dollárokért forgatott, luxuskivitelű, szupersztárokkal tömött B-filmek árasztják el a mozikat, űrhajók és félelmetes földönkívüliek száguldoznak a filmvásznakon, süvítenek a hiperhajtóművek és a sugárágyúk, naponta megmenti valaki a galaxist. Az igazán érdekes darabok persze nem az ID4-hez hasonló, kiszámítható hollywoodi speciáleffekt-fesztiválok, hanem azok a művek, amelyeknek alkotóira gyanakodhatunk: maguk sem feltétlenül ebben a naprendszerben jöttek a világra.

A Támad a Mars! zseniális rendezője, Tim Burton (aki, emlékszünk, a minden idők legrosszabb sci-fijeit megalkotó Ed Woodnak egész estés életrajzi filmet szentelt) azt mondta: ha B, hát legyen B – és jöttek a gumiagyú marslakók, a karácsonyfadíszre emlékeztető sugárpisztolyok, és hullottak az Oscar-díjas epizódszereplők. Mindazon filmkészítők közül, akik rengeteg pénzből időről időre kiélhetik magukat, Burton képi víziói a legerősebbek, egyúttal a legszórakoztatóbbak (ha szabad összehasonlítani az almát a naranccsal: az ő filmjeiben tomboló huszadik századi vízió minden bizonnyal értelmesebb és sokatmondóbb Peter Greenaway kifinomult neobarokk igyekezeténél), a Támad a Mars! kulturális utalásokra épülő fergeteges humora azonban túlságosan gondolati és szarkasztikus ahhoz, hogy a filmből igazi tömegsiker lehetett volna. (Ha egy nagyon okos fiú hülyéskedik, az alapvetően az okos lányoknak és fiúknak szól, akárhány szinten is jelenjék meg az irónia.)

A búvárból és delfinszakértőből filmrendezővé vált francia Luc Besson már legalább tizenkét éve, a Metro idejétől az (esetleg nem annyira okos, de) érzékeny európaiak kedvence, s A nagy kékség (1988) óta egyre inkább a hasonszőrű amerikaiaké is. Besson egyik legfőbb vonzereje, ahogyan Burtoné is, a hangsúlyos képi világteremtés képessége, az ő alternatív univerzumai azonban elsősorban nem utalások bonyolult szálaival kapcsolódnak a valósághoz. Mindketten imádják a végzetesen magukba zárt figurákat (gondoljunk a barlangjában belső démonokkal viaskodó Batmanre, a mesterséges világa összeomlását túlélő Ollókezű Edwardra, a Hollywoodból kitaszított Ed Woodra és Lugosi Bélára, gondoljunk a metróban bolyongó Fredre, a mélybe merülő Jacques-ra és Enzóra, a minden vonatkoztatási ponttól megfosztott Nikitára), ám míg Burton terepe a kollektív tudattalan, a gyermekmesék, horror- és ufófilmek, tévéreklámok, képregény-figurák és játékbabák által benépesített másvilág, Besson alakjainak magánya nem egy részletesen és nagy kedvvel ábrázolt kulturális háttér függvénye, ő valami nagyobb és ősibb, ha úgy tetszik, egzisztenciális állapotot feltételez. Így lehetett belőle nemzetközi kultusz: Besson enigmatikus, de nem zavaros, szimbolikus, de nem ideologikus, művészi, de nem unalmas. Filmjei jelentőségteljesek, a szó jó és rossz értelmében egyaránt: minden néző biztos lehet benne, hogy valami roppant fontos dologról szólnak (legfeljebb nem lehet megállapítani, hogy mi is volna az), de hiányzik belőlük a köz- és önirónia egyaránt.

Mindez azért érdekes, mert – meglepő módon – Az ötödik elem ellenállhatatlanul vicces és sok tekintetben ironikus mozi, s tele van könnyeden előadott filmtörténeti utalásokkal. Amikor egy legendás és kultikus rendező, Terry Gilliam legutóbb elég pénzt és Bruce Willist kapott ahhoz, hogy minden részletében megvalósítsa az emberiség jövőjéről és a megváltás lehetőségéről szóló nagyszabású vízióját, az eredmény legfeljebb félsiker lett. A 12 majom nagyszerű látvány, de szinte tökéletesen érthetetlen (ha nem szeretném annyira a Monty Python veteránját, meglehet, értelmetlennek mondanám); néhány évvel korábban hasonló vakvágánynak bizonyult Wim Wenders téridő-eposza, A világ végéig is. A jelentőségteljes Besson eddigi munkássága alapján valami hasonló ködöt lehetett várni, Az ötödik elem azonban nem veszi túlságosan komolyan magát, s így megmenekül attól, hogy az évszázadokon és fényéveken átívelő történetből megjátszós pszeudo-művészet vagy éppenséggel a Csillagkapuhoz hasonló giccs legyen. Úgy tudni, Besson tizenhét-tizennyolc évesen írta meg a sztori első változatát, s valószínűleg nem belemagyarázás, ha fel is tűnik a megvalósult mű sajátos, úgynevezett kamaszos bája. Az ötödik elem, akárcsak a modern sci-fi alapvetése, a Csillagok háborúja-trilógia, mese, olyan mese azonban, amelynek egyszerű, kicsik és nagyok által egyaránt könnyen megérthető és feldolgozható tanulsága van. Ennek megfelelően naiv és végső soron egyszerű a film, bár egyes európai kritikusok kijelentették róla, hogy logikátlan és követhetetlen. Ezúttal azonban inkább higgyünk az amerikai nagyközönségnek, mely tudvalevően fiatalabb és idősebb gyermekekből tevődik össze, s a bemutató után hetekig a sikerlista élén tartotta Az ötödik elemet.

Kétségtelen, hogy a sikerben jelentős szerepet játszott a döbbenetes léptékű és profin titokzatoskodó reklámkampány (aminek nyilvánvalóan überelnie kellett az ID4 promócióját), Besson pedigréje, az egyik főszereplő, Bruce Willis népszerűsége és a másik főszereplő, Milla Jovovich szépsége, a legfontosabb, az ötödik elem (hahaha) azonban minden bizonnyal az, hogy Az ötödik elem pazar hollywoodi külsőségekbe öltöztetett francia film. Az amerikai filmipar bűneinek listáján előkelő helyet foglal el az a gyakorlat, hogy sikeres külföldi filmeket megvesznek és újraforgatnak saját közönségük vélt ízlésvilágának megfelelően. Az ilyesmiből általában rettenetes dolgok sülnek ki, vagy, mert az eredeti is vacak volt (mint a True Lies forrásmunkája), vagy mert az amerikai változat kilúgoz minden erőt az eredetiből. Ha valaki, hát Besson tudja, milyen érzés áldozatul esni az utóbbi verziónak: a Nikita remake-je ihlettelen, szomorú szemét. Bessonék – és a filmet gyártó francia Gaumont vállalat – ellentrükkje az, hogy mindent átvesznek az amerikai filmiparból, ami nélkülözhetetlen egy nagy dobáshoz (sztárok minden sarkon, speciális effektusok hegyekben, tűzharcok, üldözések és robbanások, hatalmas díszletek, melyeket apró darabokra lőhetnek szét a szereplők), a hollywoodi forgatókönyvek egyre üresebb fordulatait és kiszámítható, egysoros szellemességeit viszont részben a rendező kultikus védjegyeivel, részben a hatvanas-hetvenes évek vitathatatlanul agyatlan, de egy „Hasta la vista, baby!”-nél százszorta emberibb és összetettebb humorával helyettesítik. (Tábornok a fridzsiderben? Akkor már nem lehetünk messze az Eiffel-toronytól.) Ami Burtonnek, mondjuk, Fred F. Sears 1956-os B-filmje, A Föld a repülő csészealjak ellen, az itt Bessonnak, bár jóval áttételesebben, a Magas szőke férfi felemás cipőben.

Ha az elővetítésen látott kópiának hinni lehet, Magyarországon a film francia nyelvű változatát láthatjuk majd: ebben az amerikai Bruce Willis francia szinkronhangon emlegeti, hogy angolul próbál szót érteni a földönkívüli lánnyal, a saját rosszember-szerepeinek hisztériáig fokozott paródiáját játszó angol Gary Oldman franciául robbantja fel a Jobb Kéz névre hallgató jobbkezét játszó fekete brit popsztárt, Trickyt, s Chris Tucker is franciául őrjöngi végig a film második felét mint DJ Ruby Rhod, az öntetszelgő és szeretetreméltó huszonharmadik századi rádiós Friderikusz. Besson korábbi filmjeivel ellentétben Az ötödik elem bőséges és ironikus jelzéseket ad a kulturális hálózatban elfoglalt helyéről: az űrből a Föld megmentésére érkezett lány, Leeloo a narkósból bérgyilkossá változott Nikitára utal a maga vadember-, pardon, vadufó-attribútumaival, de narancssárga haja és harcos cigánykerekei sem véletlenül idézik a minden poszt-apokaliptikus sci-fi filmek édesanyjában, a Szárnyas fejvadászban megjelenő kíméletlen android-hölgyet. Leeloo is programozott, determinált lény, a történet azonban ezúttal arról szól, hogy ha jót akarunk, ki kell lépni a meghatározottságok közül. Besson a mindenképpen elmondandó, de komoly képpel nem elmondható mese kedvéért mindenesetre kilépett a maga zárt világaiból, s ahogyan Tim Burton a Támad a Mars!-ban megvalósította a high-tech szatírát, ő azt mutatta meg, hogy a lézerágyúk zárótűzében is szükségünk van a csetlő-botló hősszerűségekre, akik megnevettetik a közönséget, s megmentik az emberiséget, mert a szívük tiszta. Nem valami eredeti üzenet, az tény, s nem is megyünk vele sokra, amikor lakbért kell fizetni, de legalább tisztességes – és szórakoztatóan van előadva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1654