A spanyol thrillerMondd, hogy félszTanner Gábor
Spanyol thriller? Napfény, tenger, délszaki életerő; hogy kerül ide a bűn, a balsejtelem, a jeges iszonyat?
Ibéria, a turistaparadicsom. Úgy látszik, ez volt a század egyik leghatásosabb reklámszlogenje. Pedig a spanyol jólét és a nyugalom vékony kérge alatt szorongás, a kegyetlenség évszázados tapasztalatai hullámzanak. Itt fejlesztették tökélyre az inkvizíciót, itt kísérletezték ki a népirtás modern technikáit, itt húzták legszorosabbra a katolicizmus béklyóit, itt tombolt a huszadik század (Boszniáig) legkegyetlenebb polgárháborúja… Ki emlékszik már rá? A spanyol thriller. A kilencvenes évek közepére a nemzetközi fesztiválokon fogalommá vált. Több mint műfaj; a nemzeti hagyomány egy feledésre ítélt szeletével, a rossz emlékezetű, fekete Spanyolország árnyaival szembesít. Nem előzmény nélkül, persze, már a rémálmokban bővelkedő szürrealizmusnak erős spanyol gyökerei voltak…
A Franco-rendszer mindenkori cenzorai a kommersz produkciók felett ítélkezve különös szigorral érvényesítették ideológiájukat és moráljukat, hiszen a populáris filmkultúra révén széles körben és közvetett módon propagálhatták elveiket. A kriminek a létjogát is megkérdőjelezték, mivel a bűnügyi történet eleve a társadalmi rend morális válságát tételezi, ilyesmi pedig Franco szilárd erkölcsű Spanyolországában természetesen nem fordulhatott elő. Három krimifajtára azonban mégiscsak rábólintottak. A műfajparódiára, a kémtörténetre, melyben a bűn mintegy külföldről importálódik és – noha sokkal ritkábban – a thrillerre, melyben a lelki folyamatok ábrázolásának, vagyis a pszichologikumnak az előtérbe helyezésével kerülni lehetett a kínos politikai összefüggéseket.
A Franco-korabeli thrillerek személyiségzavaros emberekről szóltak és elszigetelt környezetben (javarészt enteriőrökben vagy sötét utcákon) játszódtak. Talán egyetlen film emelkedett ki közülük, José Antonio Nieves Conde munkája, A vörös halak (Los peces rojos, 1955), ez is inkább filmtörténeti vonatkozása miatt. A forgatáskor már készülődött a szakma egy része, hogy a neorealizmus szemléletmódját alkalmazva újítsa meg a spanyol filmet. A vörös halakkal Nieves Conde vitatja a neorealista megközelítés létjogosultságát: filmje olyan emberekről szól, akiket leginkább a vágyaik, álmaik határoznak meg, és csak ezek megértésével lehet közel kerülni hozzájuk. Író főszereplője nem tud kiadót találni a regényeihez, mert történetei túlságosan elemelkednek a valóságtól, és mint az egyik kiadó mondja: „engem csak a való világ érdekel, mert erre van kereslet, mint a neorealizmusra a moziban”. Így aztán mérgében és nem utolsó sorban igazát bizonyítandó, don Pascal kitalál magának egy nem létező személyt, egy fiút, akit aztán hosszú ideig képes valóságos figuraként mozgatni.
A korszak legnyomasztóbb thrillélményében a Meghalt tizenöt éve (Murió hace quince anos, 1954) nézői részesülhettek. 1975 után is csak kevés Franco-rendszert leleplező film tudta olyan fojtogató légkörűre varázsolni a követendő eszményként dicsőített keresztény-polgári miliőt, mint Rafael Gil propagandafilmnek szánt műve. A főszereplő Diegót kisfiúként a polgárháború alatt több ezer társával együtt a Szovjetunióba viszik, ahol ateistává, kommunistává programozzák. Tizenöt év múlva a kommunista párt ügynökeként küldik aztán „haza” Spanyolországba azzal a megbízatással, hogy férkőzzön magas katonai beosztásban dolgozó édesapja bizalmába; tudjon meg mindent az illegális spanyol kommunista párt ellen tervezett akciójáról. A hitchcocki suspense Diego Spanyolországba érkezésétől veszi kezdetét. A propagált életforma szerint mintaszerű apai ház rémálomként nehezedik szegény Diegóra. A vallásosságot szimbolizáló feszület fekete, vészjósló árnyékot vet a falra, a házvezetőnő pedig mintha A Manderley-házból lépett volna elő. Diego mindentől megretten, szédülni kezd, és a hatalmas nyomástól szinte tudathasadásos állapotba kerülve bolyong a madridi éjszakában a kihalt sikátorokban. A „harmonikus” polgári miliő félelmetes szorítása kis híján összeroppantja.
1963 februárjában jelentek meg először nyilvánosan az irányelvek, azok, melyek szerint a filmcenzúra dolgozott. Kevés dolgot tiltottak olyan konkrétan, mint a thriller bizonyos műfaji kellékeinek alkalmazását. Ugyanakkor egy intézményi változtatás, mely az akkoriban liberálisnak számító filmfőigazgató, José María García Escudero nevéhez fűződött, kielégítette a borzongásra vágyók igényeit. 1967-től az 50 000 főnél nagyobb lélekszámú városokban, meghatározott férőhelyű mozikban külön cenzurális megállapodással eredeti hangon, feliratozva (lásd Dés Mihály: Spanyolország messzire van, Filmvilág 1985/7) vetíthettek korábban tiltott filmeket is. A legnagyobb sikert Polanski Iszonyata aratta. Leghatározottabban a barcelonai iskolához tartozó rendezők törekvései nyomán a kommersz film világában helyet kért a saját készítésű thriller is. Az Egyszer és mindörökké (A tiro limpio, 1963) külön figyelmet érdemel az új thrillerek közül, Pérez-Dolz rendező kíméletlen következetességgel mutatja be egy háromtagú bűnbanda sorsán keresztül, miként torkollik állati agresszióba az egymástól és az elkövetett bűnöktől való folytonos félelem és rettegés.
Ha a thriller nem válhatott is a spanyol populáris film meghatározó műfajává, a hatvanas évek elejétől kezdve mindig készült egy-egy hideglelős produkció. Például Eloy de la Iglesia néhány munkája. A gyilkos hetével (La semana del asesino, 1972) már a hatalom tűrőképességét is próbára tette a baszk rendező: a film fekete humora nem egyszer nyíltan aktuálpolitikai jellegű volt. Például a sorozatgyilkos főhős – egy húsfeldolgozó alkalmazottja – feldarabolt áldozatait „Számítunk rád!” feliratú nejlonszatyorban szállítja, mely jelmondat a hatalom tömegsportra buzdító szlogenje volt. Kapott is érte a rendező: 62 vágást ejtettek filmjén, és újraforgattatták vele az utolsó jeleneteket.
Franco halála (1975) után az erotikus- és szexfilmek mellett a legmarkánsabb műfaji tendenciának a bűnügyi film, ezen belül is a thriller számított. És amíg a szexdivat gyorsan lecsengett a moziban, a thriller a mai napig a spanyol film legfontosabb műfaja. Népszerűségét nyilván segítette a krimi mozibeli felfutása, mely viszont szorosan kapcsolódott a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a bűnügyi irodalom divatjához. És szinte irányzattá nőtte ki magát a film noir tradíciójához visszanyúló magándetektív-történetek sora is.
A nyolcvanas-kilencvenes évek spanyol thrillerei egy brutális, elvadult, minden ízében kegyetlenné vált világ döbbenetes erejű lenyomatai. A Megszámlált napok (Dias contados, 1994, rendezte: Imanol Uribe) rendőre éppolyan féktelenül agresszív, mint ellenfele, a baszk terrorista. A film egyik jelenetében egy országút szélén a rendőrök kiparancsolnak a kocsiból egy megbilincselt kábítószerneppert, és az egyikük a halántékához szorítja a pisztolyát: „Mondd, hogy félsz!” „Félek, nagyon félek!” – vonyítja az eltorzult arc. A rendőr meghúzza a ravaszt, a fegyver csattan egyet, de a tár üres volt. Aztán egy erős ellenfényű, alsó kameraállású közeli a rendőrről: „Mindannyian félünk, mindannyian” – sziszegi korunk hőse, az egyszemélyes ölőgép, aki kénye-kedve szerint dönt életről és halálról, majd kisétál a nap vakító fényéből. Már csak szóvirág a világ felosztása bűnözőkre és bűnüldözőkre. Éppen ezért az Egyszer és mindörökké 1996-ban újraforgatott változatából kimaradnak a rendőrség nyomozó munkájáról szóló részek, melyek Pérez-Dolz verziójában még meg-megszakították a banda akcióinak elbeszélését. Jesus Mora nem táplál bennünk hamis illúziókat, hogy tudniillik léteznék igazságszolgáltatás, hogy legalább a törvények szellemében őrződik még egy hajdanvolt civilizáció. A kegyetlen világgal szembeni kiszolgáltatottságot metaforikusan fejezi ki a Csak veled, csak neked (A solas contigo, 1990, rendezte: Eduardo Campoy). A film világtalan főszereplőnője, Gloria „végignéz” egy gyilkosságot, de mivel nem látja az áldozatot, nem tudja, kinek a bosszújától kell félnie. Csak szorong, retteg, mérhetetlenül kiszolgáltatottnak érzi magát. De így van vele a gyilkos is. Kerüli Gloriát, hiszen nem tudja, hogy a lány vak, és közben egyre inkább hatalmába keríti a pánik. De mi lesz, ha kiismerik egymás gyenge pontját?
Talán a kegyetlenség sokkoló bemutatásánál is megdöbbentőbb az a bűnt széppé varázsló ábrázolásmód, amellyel Vicente Aranda él a Fanny, a kócosban (1984) és a Szeretőkben (1991). A Fanny… két főszereplőjét a gyűlölet és a szerelem űzi egymás felé, míg egy furcsa önkívületi állapotban a két érzés összemosódik: a lány és a férfi egy szállodai szobában csőre töltött fegyvert szegezve áll egymással szemben, miközben felbúg egy érzelmes dallam. A Szeretők végén Paco és a menyasszonya leülnek a városka főterén, szemben a templommal. A férfi előveszi a borotváját, és megöli Trinit, mert nem tud megszabadulni démonikus szerelmétől, Luisától, Trini pedig nem tud Paco nélkül élni. A gyilkosság megváltás mindhármuk számára.
Ám nem lehet feladni a reményt, hogy a világ sötét bugyrából még lehet visszatérés. A La madre muerta (A halott anya, 1995, rendezte Juanma Bajo Ulloa) főszereplője skrupulusok nélküli, jéghideg gyilkos. Egy éjszaka szenvtelenül mészárol le az otthonában egy restaurátornőt és habozás nélkül belelő a zajokra felneszelő, ötéves kislányba is. Aztán évekkel később megpillantja egykori áldozatát az utcán, és a megtébolyodott lány megigézi. Kegyetlen pszhichothriller veszi kezdetét: a gyilkos elrabolja a lányt az elmegyógyintézetből, mert ki kell csikarnia valahonnan, valahogyan a bűnhődés képességét, hogy ismét ember lehessen.
Senki sem fog beszélni rólunk, ha meghaltunk (Nadie hablará de nosotras, cuando hayamos muerto) „nyugtat meg” Agustin Diaz Yanes 1995-ös thrillere. Nincsenek már morális vagy tradicionális értékek, megnyugvást nem hoz már más, csak a halál. A nyitójelenetben hihetetlenül durva mészárlás folyik elvadult emberek között. A kurvává alacsonyodott, alkoholista Gloria próbál valahogy kikeveredni a lelki és fizikai nyomorból. A boldogulás kulcsa talán ott van a maffiatagok címlistáját rejtő füzetben, amit a szeme láttára brutálisan meggyilkolt rendőr adott neki, mielőtt kiszenvedett. De megpróbál azonosulni anyósa értékrendjével is és csendben munkára várni, mint az a sok ezer munkanélküli, aki vele együtt szorongva áll a sorban az állásközvetítő irodában. A történet másik szála egy analfabéta bérgyilkosról szól. Övé, a lelkiismeret-furdalás nélküli gyilkológépé ez a világ. Aztán amikor a tizenhetedik gyilkosságára készülve csőre tölti pisztolyát (a célpont éppen Gloria, a nála levő címlista miatt), hirtelen megszólal a kocsijában a telefon. Felveszi, és a beteg lányáról mondanak neki valamit, de hogy mit, nem érti, mert rossz a vonal. Eduardo mindenesetre Isten által küldött jelet lát a dologban, és futni hagyja Gloriát. A zárójelenetben Gloria egy felnőttiskolában ül, hogy anyósa utolsó kívánsága szerint megszerezze az érettségit. A táblán egy Oscar Wilde-idézet olvasható, mely alapján a fogalmazást kell megírni. Miközben ír, Gloriának eszébe jut az a példa, amellyel anyósa igyekezett a fejébe vésni egy helyesírási szabályt. A mocsoktengerben két mentőövbe kapaszkodhatunk: a kultúrába és a családi tradícióba.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2217 átlag: 5.52 |
 |
|
