KritikaHonfoglalásGo WestArdai Zoltán
Koltay Gábor millecentenáriumi mozija. Millecentenáriumi mozink a magyarok IX. század végi bejövetelét idézi meg, mintegy rárímelve a milleneumi Feszty-körképre, ám nemcsak technikailag térve el az akkori látványosságoktól. A szemléleti divergencia nem utolsósorban abból adódik, hogy száz éve sokkal könnyebb volt negligálni a Duna-táji más népek – vagy politikai és sajtóképviseletük-érzékenységét, meg kevésbé is volt ez mérges. De azóta többet tudunk már a valahai beözönlőkről is. Az extrahunos fantáziapompájú, agancsozó főinvázorok, gigászbarbár alapító atyák ma inkább a Monarchiát emblematizálják, mint a kettős fejedelemséget. Viszont legalább még lófejeztek valamit. A most született, mozgóképi Honfoglalás monstruozitása már csupán tünetszerű.
Összkárpátia
Az 1920-ban lezajlott nagy nyerészkedési pancs után a látszatra kizárólagos vesztest, az áldozata helyzetbe jutott magyar anyanyelvi közösséget nemcsak maga a processzus sújtotta. Nyakába zúdult még az összes aktor kényszeres önigazolása. A magyarok kiváltképpen bűnösségének mitológiája csak egyre izmosodott – miközben maguk valóságosan is beletorzultak a történtekbe –, figyelmezvén a messzibb múltra is. Már a IX. századi magyar beérkezés sötét fordulat volt állítólag, súlyos értékrombolás a finom Közép-Európában – de vétkesek ám a nyitrai szláv fők is, hogy harc nélkül hódoltak a kutyafejűek előtt; volt képük nem tekinteni magukat a szlovákság elődeinek, holott bizony azok voltak.
Mármost az akkor beáradó ugortürkök és a társult úz meg egyéb kabar, illetve varég segéderők szintúgy nem konstatálták magukról, hogy ezer, ezeregyszáz év múltán, melyforma népség fogja őket eleinek tekinteni. Kutyára esküdtek, harcos zömük beretvált koponyával, tarkóról lógatott csimbókokkal ékeskedett. De közhabitusuk nem lehetett sokkal kezdetlegesebb, a morvaszlávságra vészesebb, mint a törzsi cseheké akik odébb a morva fejeket már rakásra kezdték potyogtatni. (Későbbi korok honfoglalóiról, oly kultúrtelepesekről például, mint a búrok az Oranje-nál, majd máskor.) A „magyar” jelző így válhatott megfejelt értelművé évszázadok hosszú sorára. „Jó horvát vagyok, tehát jó magyar” – vallották az első széttagoltsági korban a Zrínyi-família szülöttei. A millennium nem a magyarajkúság hosszú létének ünnepe volt, hanem a honfoglalással létrekelt hungarus világ fennállásáé. Szó se róla, az ünnep amolyan kisbirodalmi, szupremáciás szellemben zajlott; nemcsak a visszatekintő Ady, de Tisza István is aggódva utálta a habzását. Ám az önsorsrontó korlátoltság nem azonos az aljassággal. Azóta odalett Hungária és csőstől következett aljasság is, keresztbe-kasul. Mai horvát prominensek nem vallják, hogy jó magyarok egyben. Igaz, már Jellasics sem vallotta; nos akkordban suhogtatta meg szárnyait először a végzet.
Mit jelentsen tehát a Millecentenárium? Hiszen Hungária elmúlt az első világháborúval. Bement a lány, de mint leány, többé nem jöve ki. Igen, így mondják elleneink, de mit mondunk mi? Már eléggé egyszerűt. Ezeregyszáz éve költöztek a magyarok olyan hazába, amelyet végre országgá alakítottak, és erről az országról azért mégsem állítható, hogy nyomtalanul eltűnt volna, ami eltűnt: a „magyar” név épületessége, a hungarus honfitársak sokasága. Most inkább a románokon a sor, hogy transzcendálják népnevüket, hadd érezhesse sajátjának az erdélyi francia is, miközben egyúttal megőrzi genfi kötődését. Ha a más nyelvű hungarusok utódai nem szeretik az első összkárpáti uralkodót, mit tehetünk? Leszünk csak úgy magyarok, amint a dán dán. Árpád úgyis vitathatatlanul okos fővezér volt (vélnénk, az impozáns Koppány, ha az árpádi székbe jut, már csak groteszk, megvetemült változatban tudta volna reinkarnálni), aki, meglehet, nem is épp a Kárpát-medence bevételét tervezte. Történt még némi feszítés nyugatnak. A bajor föld egy sávja, „Ausztria” főrésze és Pannónia, tetemes felvidékkel – ez lett volna tán az óhaj szerinti Magyarország; a tiszai sztyeppe, és Erdély csak megszállt biztonsági területek. Korábban a Kárpát-medencét kevés behatoló hatalom tekintette megszerzendő és megtartandó egységnek. (Nagy, felemás, a Balkánról nyitott tranzittér, a Kárpátok vonulata úgy védi, hogy foglyul is ejti a medencelakókat; az urali védvonal távoli emléke ezesetben inkább félrevezető.) Mint ország, dugaszt alkotott a kontinensen. Nemcsak jó erőnlét, hanem nagy rugalom, sok bölcsesség is kellett, hogy egészen az újkor hajnaláig ne hasadjon szét. A továbbélő hungarus szentkoronaelvek – kétes Habsburg beszállással – újra összehozták, míg a modern nemzetek kora ismét szét nem vetette.
A modem nemzet Janus-arcú fejlemény. Egyfelől a rendi időkhöz képest megelevenít és kiszélesít valamit a törzsi szellemből. Másfelől a rendi vonások eltüntetése közben a törzsi stich teljes feloldását is előkészíti. A nemzethez-tartozás aromatikus örömei csúszkáló tartalmúak. Hullámaikról olykor meg sem állapítható, hogy épp a törzsi összetevő van-e túlsúlyban, vagy ellenkezőleg, azért találjuk szépnek inkább a nemzeti létet, mert túlível mind a törzsi, mind a rendiségi elveken, és mintegy otthonszerűbb (mikro-) emberiséget kezd formázni. Az egyes nemzetnek van saját arculata, de nincsen „magja”. Vészt jelent számára, ha valami neomegyeri törzsből származó világonátallátó fővezér emelkedik fölébe. Még a „birth of the nation” esete sem sima kivétel. Ámde Árpád ó-törzsi (törzsszövetségi) hatalmasság volt, és e nemben utólagos szempontok szerint is kiváló.
Mindent összevéve egy eurouniós igazodású, nemzetközi aggályokat oszlató MC-film témájául az árpádi történet nem a legképtelenebb választás. Jobb az augsburgi csatánál. Már kevésbé alkalmas viszont arra, hogy magyar nézőtömegeket érzelmi magaslatokba emeljen. (más nézőtömegekről nem szólva) Az okok részben műfaji összefüggésűek.
Az ügyes Tolsztoj
Napjainkra már minden nációban számos gyanakvó akad, kit az a sejtés kínoz, hogy történelemről vagy történelmekről beszélni eufemizmus, hisz valószínűleg egyetlen nagy dögvész az egész. Adva van ellenben a történelmi tárgyú, ünneplős tónusú, fenséges zenéjű filmféleség, mint olyan. Ez hát a fény az éjszakában, a nyár, ha hull a hó; főleg persze a műfaj legerősebb reprezentációit tekintve. Mindegy, hogy épp multinacionális vagy egynemzeti zamatú példán át dicsőül az emberi nem, az ilyen mozit a természet ajándékának kell elfogadnunk, mellyel szemben kifogásnak nincs helye. Ne beszéljünk az értelem meghunyászkodásáról, szebb szavak is vannak erre: önuralom, nyitottság stb. Már csak nem fogjuk áthágni az Unó magaviseleti előírásait.
A Háború és béke – mármint az eredeti mű – esetében a szerző művészi muníciója és formaképző kedve jelentős fórban van az eszmei mondandók előtt. Eképp átolvadván az utóbbiak is meggyőzőerőt nyernek. Az oroszság dicsőítése (vagy netán: dicső voltának kimutatása), mintegy melléktermékként realizálódik, hatását így nehezebb elhárítani. Ügyes, de hát Tolsztoj csak írt, márpedig legfontosabb művészet a film s popzene. Eizensteinnél, vagy Leni Riefenstahlnál a művészi furor és az ideologikus löket egyenerővel, fej-fej mellett tüntet. Hüledezhetünk, hogyan lehet egy olyan arcátlan propagandatermék, mint a Jégmezők lovagja, ennyi év után is ennyire jó film. De menjünk tovább. A kinematográfusi eredetiség a monstre-színes időkben el is maradhat, operai-dramatikus szerkesztőmesterségre, a sűrítés-kiárasztás fejlett technikájára azonban szükség van. Az agitkoncepció ma is zörgős, ha csak úgy magában rezeg. Pilátus kilétéről immár nem sokan tudnának a nyugdíjasokon kívül, ha egy rockopera és filmváltozata nem szórta volna szét a fényességes tudást, hisz az írás már nevében megnyomorult. És a futuro-mozi dömpingjét hogyan is verhetné keresztbe másként az ünnepélyes historizáló film vonulata, mint úgy, hogy szintén mesejátékokat termel, technorockos penetrációval. Alkalmazandó még a megragadóan nyers natúra is. A nézőnek éreznie kell az emitt érdes, amott szotyós földet, melyből az ég kibomlik. A rettenthetetlenben a fellázadt skótok szent serege odvasfogú, fustélyokat rázó, koszlatit szoknyákba, bűzhödött rongyokba ragadt csürhe – nyomorú jellege elválaszthatatlan a felemelő hatástól, amit az adott szituációban kelt. Az 1492-vel sem volt gond: matrózos történet.
Gond mindig csak a magyaroknak jut. Filmes, ki naturális pogányábrázolásra vetemedne ünnepünkön, hamar megkapná, hogy a kisantant bérence. De a kárpáti átkelés ügy rogyasztó próba a dramaturgiai technikának is. Volna azért itt operai kisülés, de az operának ezúttal ötszáz év eseménytömegét kellene átfognia. Mert lássuk: nemde akik „Baskíriában” maradtak, azoknak később nyomuk veszett a tatár diadalviharban. Tehát a kezdeti ugor nomadizálás Don-irányba, a Volgán túl, ez volt az út az életbe. Egyben a pusztai bolyongás kezdete-és e vándorlás (pannon-Kánaánig) nem negyven éven át tartott. Ha az opera nem képes érzékeltetni a fél évezrednyi időmélységet, érthetetlen lesz Vereckénél, miért verdesi a plafont hatalmas zene.
Csonkahonfoglalás
A megvalósult Honfoglalás mélyen tárgya alatt rekedt. A forgatás pénzügyi kondíciói sem voltak megfelelőek (az itt bemutatott szerénybarbár magyarság alig néhány százas lélekszámúnak sejlik) és a szellemiek sem. Fájdalom, a mű nem közvetít semmiféle víziót, amely szétoldhatná, vagy fellobbanthatná bágyadt rutinképzeteinket; a jobb sorsra érdemes keresztényi propagandakoncepció csenevész vázként rikít ki belőle. Ám ennél nagyobb a baj. Mert az üzenetépítmény még csak nem is mint üszkös mementó mered felénk, hanem csiricsárén felpántlikázva illegeti magát. Megrökönyödtető öncsúfolás ez, de a magyarázat gyászosan egyszerű. Mindaz, ami semmi, mindig utat enged annak, ami valami, mégha esetleg ez utóbbi csupán valamicske is. Miként Mao mondotta volt, ha nincs oroszlán, a majom lesz az erdők királya. Minthogy a Honfoglalás vízió és dramatikus energia híján készült, a vákuumban természetszerűleg vígan keveregnek azon egyéb minőségek, amelyekből hajh, bőven volt és van raktáron. Ámító ismeretterjesztői tónus, búcsúnapi bazárhangulat (a vérszerződési szcéna mintha inkább betlehemesláda figurácskáit mutogatná, vagy egy amatőr panoptikumba engedne betekintést), várjátéki mókák, DEFA-delavárbeszéd és a hérakleitoszi töredékekre emlékeztető kontárgyártású szózatok, ó-hollywoodi, de inkább moszfilmes dagálypillanatok. A mondai, históriai és pszeudohistóriai elemek összeburjánoznak. Árpád android robot. Az Etelköz előtti múlt épphogy csak jelzést nyer (csodaállatok villannak fel, szót kap a hun-rokonság hite), vajon a súlypont így a honfoglalási folyamatra tevődik át? nem; az Alföldön finis.
Az MC-díszmű kiáltó tanúság mai színvonalunkról, mely nemcsak Trianon következménye, hanem a Bécs és Budapest közti vasfüggönyé is. A Feszty-körkép, az még volt ein Komposition.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 799 átlag: 5.76 |
 |
|
