Marsbéli krónikák

Ray Bradbury

„Mesemondó volt”

Orosdy Dániel

Bradbury a science-fiction legkitűnőbb stilisztái közé tartozott. Prózájának költői erejét a film nehezen tudta visszaadni.

Amikor Ray Bradbury-t 1964-ben egy riporter arról faggatta, hogy milyen címkét visel szívesen, sci-fi- vagy netán fantasy-szerzőnek tartja-e inkább magát, a 451° Fahrenheit alkotója azt mondta, a „mesemondó” titulusánál többre nem vágyik. A válasz nem a szokatlan szóhasználattól különleges igazán (közismert, hogy Bradbury nem tekintette magát a tudományos-fantasztikus irodalom művelőjének), hanem attól, ahogy az író rövid replika helyett egyetlen bekezdésben, pár rövid mondatban felvázolja egy novella alaphelyzetét, benne időgéppel (amibe beülne, hogy régmúlt korokba utazzon), távoli tájakkal (Bagdad, amelynek vásárterén landolna az időgép segítségével), és megindító, de távolról sem szentimentális lezárással (ami tulajdonképpen maga a válasz: a boldogsághoz elég, ha a „Mesemondó volt”-mondatot 100 évvel a halála után egy ifjú krétával a sírjára írja).

Fantázia, intelligencia, humanizmus, pszichológia, humor, melankolikus líraiság, a létezés kérdései iránti érdeklődés, minden érzelgősségtől mentes érzelmesség – ezek voltak a kiváló író legfőbb jellemzői, aki híréhez és korához képest (91 évesen hunyt el, 12 éves kora óta naponta írt) meglepően kevés művel írta be nevét az amerikai és világirodalomba. Bár nagyságrendekkel több kéziraton dolgozott, mindössze 11 regényt és pár vastagabb kötetnyi elbeszélést publikált élete során, és már ezek töredéke – konkrétan főleg a Marsbéli krónikák és a 451° Fahrenheit – elég volt ahhoz, hogy az ötvenes években már élő klasszikusként ünnepeljék.

A költő és a szörny

Jól szemléltetik Bradbury írásművészetének sajátosságait és erényeit A ködkürt című 1951-es elbeszélése és a belőle készült film, a Pánik New Yorkban (1953) közötti különbségek. A rövidsége ellenére zseniális novellának mindössze két (emberi) szereplője van, a cselekmény nagyrészt az ő filozofikus és gyakran emelkedett beszélgetésükből áll, egyetlen (igaz, egyben katasztrófát is jelentő) mozzanattól eltekintve nyugodtan nevezhetnénk akár eseménytelennek is. Ehhez képest Eugène Lourié klasszikus, alműfajteremtő szörnyfilmje minden olyan elemet tartalmaz az atomrobbanás hatására feléledő rémtől a látványos városi helyszínek elpusztításán át az akciódús fináléig, amit ma már nyugodt szívvel nevezhetünk elhasznált sablonnak, és jó részük már akkor – két évtizeddel a King Kong után – sem számított különösebben újszerűnek.

A Pánik New Yorkban néhány apróságtól eltekintve meg sem próbál többnek látszani annál, ami, vagyis a kor legmodernebb speciális effektusait felvonultató, minél szélesebb közönség tetszését elnyerni próbáló szórakoztató alkotásnál, ez azonban nem véletlen, hiszen a produkció valójában csak felhasználta az író már akkor is jól csengő nevét egy korábban előkészített filmterv – akkor még Monster from Beneath the Sea – kivitelezéséhez. Amikor Bradburyt megkeresték a sztorival, felhívta rá a producerek figyelmét, hogy a vázlat két eleme (az őskori lény, illetve a világítótorony elpusztításának motívuma) már szerepel egy korábbi elbeszélésében, így aztán a forgatókönyv kidolgozása helyett egyszerűen eladta a gyártónak a jogokat és az eredeti címet (The Beast from 20,000 Fathoms). Lourié – nagyon helyesen – megelégedett az író nevével és annak reklámértékével, meg sem próbálta a novella hatására melankóliával vagy elvont dialógusokkal telepakolni a filmjét, ahogy eltűnt a ködkürt hangjának hatására társkeresésbe kezdő lény ötletének líraisága és a tudományos alaposság is (A ködkürt egyik szereplője szerint az állat hónapokon át emelkedik, hogy ne tegyen kárt benne a nyomásváltozás, a filmesek ilyen bagatell körülményekkel nem törődtek).

Bradbury tehát anélkül lett társalkotója egy jelentős és sikeres, de különösebb szellemi kihívást nem képviselő sci-finek, hogy személyesen részt vett volna a munkálatokban, vagy éppen lebutította volna a saját művét. Készült azonban egy olyan mozi is 1953-ban, amely már egyértelműen magán viseli a legjobb Bradbury-írások jellemzőit.

Barátságos testmásolók

A testmásolás motívumát filmen elsőként feldolgozó Földön kívüli jövevények című Jack Arnold-film ugyancsak jelentős – ha nem is meghatározó – alkotás a maga nemében, méghozzá nem az up-to-date speciális effektusok miatt (ilyenekkel ugyanis nem nagyon büszkélkedhet), hanem elsősorban Bradbury aktív közreműködésének köszönhetően. (Egyes források szerint az sem kizárt, hogy a stáblistán mindössze a történet szerzőjeként feltüntetett író valójában a forgatókönyv egészét maga írta, amit aztán a „hivatalos” forgatókönyvíró, Harry Essex néhány apróbb módosítás után egyszerűen a nevére vett.)

Az amerikai kisváros mellett földet érő, békés, de a konfliktus elkerülése érdekében egyes helyiek testét megszálló földönkívüliek története nagyságrendekkel intelligensebb és érzékenyebb a korszak átlagos fantasztikus filmjeinél, melyek (a kibontakozó hidegháború hatására) az idegenekben tipikusan veszélyt lát(tat)tak, az invázióra készülő ellenség fenyegetésével azonosították a jelenlétüket. Bradbury ugyanazokból a klisékből indult ki, amelyekből a kortársai is építkeztek, csak éppen kifordította őket, hogy felhívja a figyelmet az előítéletesség, korlátoltság hatásaira és az empátia fontosságára. Az egyszerű, de az ötvenes években uralkodó gondolkodásmóddal szembemenő üzeneteket (például az, hogy a zord külső nem feltétlenül takar ellenséges szándékot, vagy hogy az emberek minden el akarnak pusztítani, amit nem értenek) a rendező különösebb szájbarágás nélkül, szolid társadalomkritikaként tálalja, miközben tökéletesen hozza a sci-fi külsőségeit. A forgatókönyv úgy működik, akár Bradbury legjobb elbeszélései – ez egyben a legnagyobb hibája is.

Egy 30 oldalas írásban minden további nélkül ki lehet bontani egyetlen alaphelyzetet a gondolatiságra és a szereplőkre koncentrálva. Ugyanez egy egészestés műfaji film esetében már jóval nehezebb, mivel a közönség jobban értékeli az akciókat és a fordulatokat a hiteles jellemrajznál és az írói pontosságnál, következetességnél. A Földön kívüli jövevények jó és eredeti, de lassú film, és ezt a lassúságot nem képes egyéb érdemekkel (emlékezetes alakításokkal vagy drága látvánnyal) ellensúlyozni. Ám még ha nem is tartanánk jónak, annyit mindenképpen el kellene ismernünk vele kapcsolatban, hogy azon ritka alkotások közé tartozik, amelyekben az idegen látogatók célja az emberi testek lemásolásával nem a hatalom megragadása (amint az A testrablók inváziója- és A dolog-filmekben történik), hanem saját életük megóvása. Elég szokatlan, már-már nyugtalanítóan emberi elképzelés lehetett ez a mccarthysta boszorkányüldözések korában…

„Ott fújtat!”

A ködkürtnek köszönhető, hogy John Huston felfigyelt Bradburyre, és megbízta az írót az egyetlen olyan komolyabb filmes munkájával, amelynek nincs közvetlen köze az életműhöz vagy a szűk értelemben vett sci-fihez. Herman Melville klasszikus regényéből, a Moby Dickből Huston már régóta próbált moziváltozatot készíteni, de sokáig nem volt szerencséje az amúgy is baljóslatú projekttel (a magnum opusnak írt könyv első kiadása szörnyű fogadtatásban részesült, közel 70 évnek kellett eltelnie, mire elismerték az érdemeit).

A rendező eredetileg az apját, Waltert akarta Ahab kapitány szerepére, ő azonban még azelőtt elhunyt, hogy a költségvetést előteremtették volna, ráadásul a koncepció miatt (ragaszkodás az irodalmi eredetihez, azaz se happy end, se női szereplők vagy szerelmi szál) finanszírozókat is csak úgy találtak a mozihoz, ha sztár játsza a főszerepet. Így lett az öregemberként leírt Ahab a 38 éves, szinte kizárólag tisztaszívű hősöket alakító Gregory Peck, míg az „ifjú” (de a kapitánynál mindenképpen jóval fiatalabb) Ishmaelt a nála két évvel idősebb Richard Basehart alakította.

Annak ellenére, hogy Bradbury saját bevallása szerint sosem volt képes végigolvasni a regényt, nagyon jó munkát végzett a forgatókönyvvel, méghozzá tulajdonképpen azzal, hogy meg sem próbált rátelepedni az anyagra és „bradburyssé” tenni. Így a Moby Dick (1956) megmaradhatott hiteles adaptációnak, amely egyszerre Melville-é és Hustoné, íróé és rendezőé. Kár, hogy a filmen már ez sem segíthetett: az igyekvő, „ahhoz képest” meggyőző Pecket a közönség nem tudta elfogadni Ahabként, amit utóbb ő maga sem csodált. A problémákkal terhelt forgatás során egyre növő költségvetés a mai napig nem térült meg, és a mozi a majdnem-klasszikusok purgatóriumában rekedt: nagyon jó és nagyon szerethető, de túl sok hibája van ahhoz, hogy vitathatatlanul remekműnek tekintsük, nem elég jelentős ahhoz, hogy a filmtörténet kihagyhatatlan darabjaként nézzünk fel rá. Bradbury mindenesetre megtette a magáét, és bár a film alapján legfeljebb a humanizmus vagy a mesemondás színvonala miatt juthat eszünkbe a neve, ironikus módon többszörösen profitált az élményből, a nehéz természetű Hustonnal folytatott küzdelmei egy regényt és egy elbeszélést is ihlettek (Green Shadows, White Whale, 1992; Banshee).

Az illusztrált vászon

A hatvanas évek egyszerre jelenti a csúcspontot és egy komoly hullámvölgy kezdetét Bradbury filmes karrierjében. 1966-ban mutatták be François Truffaut kultikus disztópiáját, a hiányosságai ellenére is emlékezetes 451° Fahrenheitet, amely egy tűzőr (azaz könyvek égetésével foglalkozó „tűzoltó”) lelkiismereti válságának bemutatásával kritizálta McCarthy szenátor ötvenes évekbeli tevékenységét és általában a totális diktatúrák ember- és kultúraellenességét. Minden bizonnyal ez a legjobb és legjelentősebb alkotás, amely az író valamelyik műve alapján készült (a Filmvilág 2004/12. számában Kubiszyn Viktor elemezte). Sajnos hasonló kaliberű alkotók azóta se nyúltak forrásként Bradbury munkáihoz, és bár 1969-ben már ki is jött egy újabb adaptáció az egyik művéből, a hetvenes évek anélkül telt el, hogy egyetlen jelentősebb mozis feldolgozása is készült volna Bradbury-műnek. Ennek oka talán éppen az említett adaptáció, Jack Smight rendezésének bukása.

A tetovált férfi (The Illustrated Man) az azonos című, lazán összefüggő történeteket tartalmazó kötet három elbeszélését és a címadó keretsztorit dolgozza fel. Ifjú vándor találkozik egy idősebb, tetőtől talpig tetovált csavargóval, akinek bőrét – állítása szerint – egy jövőből érkezett nő „illusztrálta” mozgó, történeteket mesélő rajzokkal. Mindhárom megelevenedő kép a technológia-ember kapcsolattal és a lélekkel foglalkozik, de sajátos körülmények között: A gyerekszoba középpontjában a virtuális valóság áll, az Esik eső, egyre esikében egy titokzatos bolygó, A világ utolsó éjszakájáéban a világvége. A stúdió megadta a maximális tiszteletet a szerzőnek (a cím felett tüntetik fel a nevét, ami a legnagyobb dicsőség Hollywoodban, ezt a privilégiumot még a rendezősztárok – Kubrick vagy Hitchcock kaliberére gondoljunk – is csak a pályájuk csúcsán tudják kikötni szerződési feltételként, írók esetében még ma is kifejezetten ritka). Az akkor ismert, jónevű rendezőnek számító Smight (Harper – Célpontban, 1966) egy részleteiben érdekes és értékes mozit alkotott, amely azonban nem véletlenül bukott meg. A forgatókönyvíró teljesen megfeledkezett az író humoráról, a vágó túl bő lére eresztette a vékonyka, fókusz nélküli cselekményt, a máskor zseniális Rod Steigert hagyták ripacskodni, és az egész művet belengi a homály, a nagyot mondani akarás légköre, amiről a filmidő múltával egyre nyilvánvalóbbá válik: nem több puszta blöffnél. A többnyire impozáns képi világ (Philip H. Lathrop operatőr érdeme) és az alapanyag minősége alig jelent némi kárpótlást. Szomorú, hogy Ray Bradbury pont ezzel a mutatós, de alapvetően üres filmmel tűnt el bő egy évtizedre a mozikból.

Mickey Egér közeleg

Jóval színvonalasabbra sikerült az irodalmi adaptációiról híres Jack Clayton (Hely a tetőn, The Innocents, A nagy Gatsby – nem mellesleg ő volt a Moby Dick egyik producere is) rendezése, a Disney Stúdiónak készített Gonosz lélek közeleg, de sajnos a kvintesszenciális Bradbury-film ekkor sem készült el, pedig a szerző neve már nem is egyszerűen a cím felett, hanem előtt, külön kiemelve látható a stáblistán.

A regény hosszas kálvária után került vászonra: az ötvenes években még filmötlet volt, de miután a kiszemelt rendező, Gene Kelly nem talált hozzá támogatót, Bradbury inkább regényt írt belőle, ami 1962-es megjelenése után hamar az író egyik legismertebb és legtöbbre tartott műve lett. 1977-ben már megkezdődött a moziváltozat előkészítése Claytonnal, de lassan kiderült az is, hogy az összhang nem tökéletes: Bradbury ragaszkodott az eredeti mű sötétebb hangvételéhez, a direktor viszont könnyedebb, az egész családhoz szóló filmben gondolkodott. Mint kiderült, még Clayton elképzelései is túl zordak voltak a Disney stúdiónak, úgyhogy drága utóforgatás vette kezdetét, míg el nem készült a mozikban megbukó hibrid: egy erős, de remekműnek azért nem nevezhető fantasy, amiben egyszerre van jelen Clayton kivételes vizualitása, Bradbury ötletei és a Disney szellemisége – no meg sok felesleges speciális effektus.

Részleges kudarca ellenére a Gonosz lélek közeleg kifejezetten szerethető film, maga Bradbury is a műveiből készített jobb adaptációk közé sorolta. A történet két gyerekről szól, akik kíváncsiságuknak köszönhetően felismerik az ősz beköszöntével érkező vándorkarnevál valódi természetét: Mr. Dark (Jonathan Pryce), az igazgató vágyak beteljesítése helyett lelkek elrablásával foglalkozik. A végső összecsapásban az egyik fiú apja, a gyávának tartott könyvtáros (Jason Robards) győzelmet arat a gonosz felett. Mai szemmel nézve – nyilvánvaló érdemein túl – két szempontból tűnik igazán érdekesnek. Egyrészt kiválóan összefoglalja az életmű fantasy és horror felé hajló részét, afféle leltára ezeknek az ötleteknek (csak egy példa: az antagonista figurája tulajdonképpen variáció A tetovált férfire). Másrészt egyértelművé teszi, milyen sokat köszönhet a fantasztikus irodalom Bradburynek, mennyire áthatották a művei – részben a lelkes közvetítőknek köszönhetően – a huszadik század második felének irodalmát és filmművészetét (ismét csak egy példa: nehéz olyan elemet találni a Gonosz lélek közelegben, ami ne ihletett volna legalább egy Stephen King-regényt és/vagy -novellát, gondoljunk csak a Hasznos holmikra vagy a Salem végzetére – King persze mindezt vállalja, büszke rá, hogy Bradbury volt a mestere).

*

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2012/08 14-17. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11152

Cikk értékelése:

szavazat: 901 átlag: 5.59