MediawaveMediawave ’96Képek kocsmájaCsejdy András
Simó György
Mozizni a Mediawave-en nem könnyű dolog: itt nem segít a főszereplő neve, ritkán ismerős a rendező, jó eset, ha az alkotó tavaly feltűnt a győri vásznon, kevés a kiszámíthatóság, sok az ismerősen ismeretlen arc és helyzet, nyom a szék és néha csuda dolgok történnek. Elsőként a Hartyándi Jenő által készített szignál. Ez a három és fél perces fekete-fehér képsor jellegében a hivatalos magyar játékfilmszemle bevezető képsorára emlékeztet, ám a különbség beszédes. Utóbbiban, a Forgács Péter válogatta kockákon nyár van, tűz a nap, inges-nadrágos középkorú polgárember pózol kedvesen és vidáman a családi kamera előtt, hogy aztán néhány laposka szökdelés után, sután-kövérkésen a kamera felé dobbantson. A Mediawave hosszú felvezető filmje ennél kérlelhetetlenebbül rágja magát a néző agyába. Bolgár, török, szlovák, indonéz arcok sorjáznak a szuggesztív zenei aláfestés fölött, ám ennek az etnikai sokféleségnek a regisztrálása csak az utólagos elemzés kedvéért érdekes. A moziban ülő csak néz egy hosszan kitartott pillanatig annak az ismeretlen, rejtélyes, kucsmás embernek a seszínű szemébe, és nincs ideje elgondolni, hogy az ördögöt látta-e vagy valaki mást, mert máris egy kutyát kerget valami hatalmas, bumfordi traktoron, egy másodpercre elidőz a varsói gettó előtt, hogy aztán hitetlenkedve tátsa el a száját négyéves indonéz gyerekek láttán, amint éppen kipróbált dokkmunkások rutinjával adnak körbe egy jointot. A szokatlan terjedelmű szignál egyrészről jellegzetesen öntudatos gesztus („aki csak reklámnyi hosszúságban képes egy képsort másfél óránként megnézni, most menjen el”), másrészt nem is igen lehetne rövidebb: bajosan volna mód ennél hamarabb bevezetni a nagyérdeműt a Mediawave idejétmúltan nagyformátumú világába. Ebben a világban vannak rossz és jó filmek, amatőr és profi, animációs és dokumentumfilmek, csak egy dolog nincs: üres fecsegés, tét nélküli alibizés. Minden szólni akar valamiről, konokul mondani próbál valamit történelemről, emberről, szabadságról és lassan múló időről, azaz mindenről, amiről nem is olyan rég még szokása volt beszélni a művészetnek.
A nem-fikciós kategória zsűrije dobbantott egyet a Főtéren, aztán nekifutott a világnak: összeismerkedett az ötvenes évek tibeti arisztokráciájával, áttrombitálta magát egy Chet Baker portrén, végighallgatta, amint a Tino nevű finn punk tehetetlenül átkozza a rendszert dühében, aztán együtt temetett a cseh suszterral, aki történetesen a temetőben él, és időnként vállán a koporsóval kényszerül elvenni az asszonyoktól a javításra hozott csizmát. Kicsit kipihenték magukat egy uránbánya elfelejtett aknáiban, egy Fülöp-szigeteki és egy bolgár emigráns történetének apropóján átadták magukat a századeleji Párizs nőinek, hogy végül lehorgonyozzanak két Duna-Tisza közi mesében. Amikor pedig dönteni kellett, jutott díj a legtöbb formás opusznak.
Az És a Mika...? egy roma lókupec családjának portréja, középpontjában hét éve meggyilkolt kisfiuk, Mika okosan szétszabdalt és újrarendezett történetével. Erős, nagy, regénybe illő karakterekről, asszonyról és férfiról szól a film, akiket a rendező észrevétlenül csomagol ki nekünk, engedi, hadd folyjon szájukból a bánat, az ő dolga csupán, hogy elegánsan adagolja hozzá a képeket. Közben olyan, ritkán látható, balladai jeleneteket láttat az archaikus cigányfolklórból, mint Mika elsiratása, vagy az automobil előtti időket idéző lóvásár.
A másik magyar befutó, a Pillanatnyi elmezavar egyszerűnek tetsző ötletre épül: magyarul jól, de viccesen beszélő fekete riporterfiú kérdez és beszélget egy magyar család asszonyaival, s miközben értetlenül és érdeklődve ismerkednek a másik lehetetlen kultúrájával, lépésről-lépésre avatódunk be a szinte mellékes történetbe, és értjük meg a családfő öngyilkosságára utaló címet.
Persze fikcióról és nem-fikcióról beszélni a Mediawave-en fából vaskarika. Ahogyan a rendezvényt szervező alapítvány elnöke, Czabán György kifejtette, mára teljesen értelmét vesztette a mozgókép dokumentum és fikció szerinti felosztása: filmek vannak, kevert műfajú, roncsolt és eklektikus művek, különbséget, ha egyáltalán, a film és a filmnyelvi eszközökkel élő, gyakorta visszaélő képi újságírás, a televíziós publicisztika között lehet csak tenni. Ott viszont muszáj.
A kísérleti-dokumentumfilmnek feltüntetett A pillanat közepét például nagyjátékfilmes igényű dramaturgiával és jelenetezéssel szerkesztették össze német alkotói. A legerősebb résznél, amikor egy puputeve világra vajúdja utódját, hirtelen a pontos rögzítés szándéka váltja fel az amúgy költőien fotografált, lírai asszociációkra, vándorló motívumokra építő képeket. A tisztább esetnek látszó, fődíjas Baka is zavarba ejtő jelenség: a dél-kelet kameruni pigmeus törzsről szóló film messze van attól, amit a „fehérember-ősközösséget-vizsgál” típusú antropológiai és etnográfiai munkákból megszokhattunk. A 35 mm-re forgatott Baka inkább videóklipes, beállított-bevilágított jelenetek sorozata, mintsem dokumentumfilm. Viszont működik.
Győrben az amúgy visszafogott létszámban jelen levő magyar filmek több díjat is elvittek. Gábor Péter És a Mika...? a legjobb szociográfiának, El Eini Sonia Pillanatnyi elmezavara a legjobb nem-fikciós filmnek bizonyult. Korábban mindkét alkotás megmérte magát a Magyar Filmszemle dokumentum-mezőnyében, s egyiket sem méltatta említésre a zsűri. Pedig ezek a Magyar Televízió által gyártott filmek átlagon felüli igényességgel, eredetiséggel és ízléssel megcsinált munkák, jóval többet mondanak, mintha szokványos módon rögzítették volna az amúgy önmagukban is megálló, magukért beszélő történeteket. Az ilyen „kezelt dokumentumok” megmutatásának ma igazi helye a Mediawave, ott érzik otthon magukat, ott találják meg kritikusaikat, közönségüket, az azonos fajsúlyú, velük összemérhető társfilmeket, és persze a díjakat is.
A hazai független szemléken szembeszökő a tisztán fikciós munkák hiánya, mintha az indulók elvétve hagyatkoznának a fantáziájukra. Mozit mindenből lehet csinálni, nincsenek megkötések, transzparensek, egy alkotást készítőjének a tárgyához való viszonya minősít csak, az őszinteség, anyagismeret, hogy képes-e hitelesen elbeszélni a tudását. A fődíjas Ember a Holdon című chilei rövidfilmből több minden derült ki megélt transzcendens világlátásról, mint a húsvér indián és latinó vendégek beszámolóin és kerekasztal-beszélgetésein. Ebben a fojtott, szubreális, marqueziánus etűdben egy őrülten tricikliző ötéves fonna fiúcska látószögéből nyerünk bepillantást egy átlag latin-amerikai család vasárnapjába azon az ominózus napon, amikor, „Hombre en la Luna!”, Armstrong pilóta megtette az emberiség történelmének egyik legjelentősebb lépését. A gyerek cumival a szájában rodeózva, némán figyeli a bizarr eseményeket, regisztrál, émelyeg, majd az utolsó jelenetben az ünnepi vacsoraasztalra okádja gyomra tartalmát.
Az abszurd, groteszk hangvétel és látásmód hajlékonysága, stiláris radikalizmusa és kritikai éle általánosan jellemző a független fesztiválokra. Szintén a fikciós kategóriában indult Lindsay Shapero az Ima egy karambolért című dolgozattal. Ez a negyedórás képtelen ámokfutás olyan pontos foglalata a posztjugoszláv skizofréniának, amihez talán csak a megrázó macedón Eső előtt hasonlítható: a londoni, menekült taxisofőr ahelyett, hogy címre szállítaná a mobiltelefonos, fittness-szalonból a szeretőjéhez igyekvő fiatal nőt, maga sem érti, mi lelte, nem hagyja kiszállni, egy meghiúsított kitörési kísérlet közben leharapja utasa kisujját, és megy vele, utaznak, napokon át, megállás nélkül.
Az irónia látásmód, túlélési stratégia és utolsó szalmaszál, Kelet-Európában tudjuk ezt jól. A norvég elektronikus konyha pszichopatái, az orosz melodráma posztmihalkovi, patetikus szlavofil színészei, vagy a jövőre esedékes kínai bekebelezéstől rettegő, Hong Kong-i családtagok, egymástól szögesen eltérő, kultúrspecifíkus képviselői az iróniának, mégis egyazon srófra járnak.
Míg a nyugati filmesek előszeretettel vezetik a cselekményt napjainkban és valószerű helyszíneken, addig a mi filmeseink hajlanak a múltról mesélni. Mintha a meghökkentően alapos Calvino-s, Strehleres dramaturgiai kísérlet, a történet elmondhatóságát, a titok megfejthetőségét vizsgáló magyar Gyilkosság zárójelben nem volna hitelesen végigvihető itt és most. Pedig a jelenről szóló munkáknak, ha mégoly elemeltek és művésziek is, nagyobb esélyük van arra, hogy megszólítják a közönséget, gondoljunk a végzős Mispál Attila filmszemlén is díjazott Angstjára.
A valóság ismerete és a társadalomkritikai indulat izgalmasan működik együtt az absztrakt, elrugaszkodott animációknál is. A Mediawave-en látott filmek tekintélyes része, nyugatos, amerikás rendezők (képzőművészek?) munkái ilyenek: az agyagból formázott Burroughs-novella egy jótét junkie karácsonyát meséli el szakmailag kifogástalanul és megindítóan; a punkos, radikális A zene hangja egy végletesen szadista és érzéketlen világról szól a felhőkarcolón panorámaablakot mosó, éjjel bárban szaxofonozó vonalfigura egy napját végigkísérve; a kicsit tanfilmszerű, feminista Az üvegplafonon keresztül, mesés, naiv rajzfilmben beszéli el a női érvényesülés lehetetlenségét.
Kelet és Nyugat közt közös pontokat a humor forrásánál kell és lehet keresni. Van az animációnak egy gyönyörködtetően antidisneyánus vonulata, ahol mulatságos kreatúrák gonoszkodnak vagy szerelmeskednek egymással, fingó madarak és önkielégítő, bálnaszerű torzók töltik be a képet, mitikus, de esendő lények hagyják el a trükkasztalt, hogy a maguk sajátos, elvonatkoztatott, tehát korlátlanul szabad módján megmutassák nekünk kicsiben, milyenek vagyunk mi nagyban. Aki pedig magán nem képes teli szájjal röhögni, azért úgyis mindegy.
Ha eddig nem derült volna ki, a Mediawave-en, mint minden rendes fesztiválon, van, ami fontosabb a filmeknél. Ez a valami a fesztivál arculatánál, vagy, ha úgy tetszik, gyökereinél keresendő. A győri atmoszféra közel esik a vetített filmek világához és kevésbé szól pénzről, sikerről, mint a nagy fesztiválokon szokás. A publikum pedig hálás ezért és hagyja magát. Tehetik, mert a filmkereskedők, sztárok, pénzemberek és médiagézák nincsenek jelen.
A félhomály, a hosszú főcím, a komolyan vett emberek és sorsok, az amatőrfilm régi vágású meg nem alkuvása, az igény valami összetett és lényeges létrehozására előbb vagy utóbb elismerésre méltatja magát. A rendezvénysorozat arról szól, hogy lehet itt, minálunk is nagyszabású, jelentős teljesítményt létrehozni áldozatos munkával. Megszállott függetlenek – maguk is amatőrfilmesek – szegülnek szembe a mozgóképes és mindennapi kultúrát vehemensen eluraló és kisajátítani akaró fősodorral, filmeket hoznak el a világ minden szegletéből, amelyekből nem csak kis fényíró közösségek meríthetnek erőt, ami lényeges esemény a magyar kulturális életben. Történik mindez zömében tizen-huszonéves nézők kedve szerint, akik az ország legtávolabbi pontjairól érkeznek, mert tudjak, a Lloyd vetítőiben látottakhoz a hozzáférés egyszeri és megismételhetetlen.
A filmek mellett ez a hét másról is szól. A kapcsolt, társított, stílusban tartott járulékos programok, koncertek és improvizációk, performanszok és szervezett kirándulások, a Szőke András és baráti köre által üzemeltetett, Népek Kocsmájához címzett, közép-európai büfé egyirányba mutat a filmekkel. A Buster Keaton-klasszikus, A Generális című opuszhoz a házigazdák a regensburgi sramlidixie-bandát, a Negerlandernt hívták meg mozizenészeknek, a közönség dőlt. A Népek Kocsmája bátran kiállt, s a nagyérdemű íróasztalon rakendrollozott hajnalig, hogy a másnap no-budget reggelivel kezdődjék, ahol a Négy Nagy Gazdag fantázianevet viselő képzőművész csapat önkéntes segítőkkel naponta változó színjátékokat mutatott be. Hétvégén pedig az egész bagázs ellátogatott a novákpusztai kastélyba, ahol a természet kellős közepén, patinás környezetben indiai táncegyüttesek és Lajkó Félix, a délvidék Paganinije, lemezlovasok és koncertek segítségével állt össze egy gigant-buli. A személyesség és együttlét nem hétköznapi formáitól más, több a Mediawave egy fesztiválnál.
Kicsit olyan ott mozizni, mint élni: kevés a kiszámíthatóság, sok az ismerősen ismeretlen arc és helyzet, nyom a szék, néha pedig csuda dolgok történnek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2361 átlag: 5.47 |
 |
|
