Lengyel filmBeszélgetés Józef RobakowskivalPillantás az ÉdenbeAntal István
Józef Robakowski a hetvenes évek óta a lengyel filmavantgárd vezéregyénisége. A Łódźi Filmes Formai Műhely alapítója, a kelet-európai függetlenfilmes együttműködés régi szorgalmazója. –Tavaly volt tíz éve annak, hogy meghalt Bódy Gábor, aki idén lenne ötven éves. Tudom, hogy ott voltál az Infermental gondolatának kipattanásánál, és hogy barátság fűzött hozzá. Szeretném, ha először ezek kapcsán beszélnél arról, hogy ma hogyan látod ezt a lezárt életművet.
– Gyönyörű időszakban érkeztem Magyarországra. A nyolcvanas évek elején. Ez a Szabad Lengyelország időszaka volt, és akkorra a magyarok már irigyelték a lengyeleket, mert ők is áhítoztak egy ugyanolyan Szabad Magyarország után. A Lengyel Intézetben csináltak egy lengyel avantgárd kiállítást, amit azért rendeztek ott, mert nem mutathatták be hivatalos magyar kiállítóhelyiségben. A kiállításnak – többek között – Bódy Vera, Bódy Gábor és Maurer Dóra volt a szervezője. Nagyon sokan jöttek el, fantasztikus találkozás volt.
Még 1974-ben készítettem egy filmet, amelynek Élő galéria volt a címe. Huszonkét művész szerepelt benne, és mindenki másfél percen keresztül beszélhetett saját művészetéről. Bódy Gábornak nagyon tetszett a film konstrukciója, és az Infermental gondolata is ezen alapult; hogy több művész rövid gondolata legyen összeválogatva. Leült az írógéphez, és leírta elképzeléseit. Megvan nálam ennek az írásnak a kópiája. Megjelent később egy könyv, az Infermental története, ott is olvasható. A következő művészek írták alá: Bódy Gábor, Maurer Dóra, Ryszard Waszko, Malgorzata Potocka, én és Pawel Knik. Ez valószínűleg ’81-ben történt akkor született meg az Infermental. Bódy Gábor és mi lengyelek arról álmodoztunk, hogy megteremtjük az észak-déli együttműködési fúziót hogy Nyugattól függetlenül értékes művészi kapcsolatokat teremtsünk. Bódynak akkor DAAD-ösztöndíja volt Berlinben, és nyugaton is el tudta terjeszteni az Infermental-gondolatot. Veruska fantasztikus szervezőtehetséggel rendelkezett, és segített Gábornak. A tizedik kiadásig szervezte a nemzetközi kapcsolatokat. Ez volt az első nemzetközi Internet. Bódy Veruska Lengyelországba is eljött. Amikor Lengyelországban bevezették a szükségállapotot, a magyar egyetemisták, akik Łódźban tanultak, Magyarországra csempészték a kazettáinkat, amelyeket így az egész világon megismerhettek, mert innen továbbküldték ezeket. Az Infermentalnak köszönhető, hogy a határok megszűntek létezni, és a politikai blokádok is felbomlottak. A lengyelektől tudniillik, elvették az útlevelet, nem utazhattak sehová, csomagot sem küldhettek.
–A magyar kísérleti vagy avantgárd film hendikepje, hogy az úgynevezett hivatalos filmgyártáson belül jöhetett csak létre. Ebből fakadóan, sajnos sokkal jobban figyelt általában a hivatalos filmgyártás igényeire és értékrendjére, mint például a lengyel.
– A lengyel kísérleti film helyzete egészen más volt, mivel Magyarországon létezett a BBS, amiért nagyon irigyeltük a magyarokat. Emlékszem, amikor a hetvenes években Huszárik nálunk járt Łódźban a filmjeivel, nekünk fantasztikus volt, hogy létezhet egy ilyen stúdió. De már tudtuk, én akkor már tíz éve működtem, hogy a hivatalos kontextusban, az állami filmgyártásban saját filmet nem lehet készíteni. Ezt önállóan, privát módón kell megoldani. A hetvenes években, amikor a toruni egyetemre jártam, a themersoni film mintájára keletkezett ott egy művészeti csoport. Nagyon tetszett nekünk az az elképzelés, amit a Themerson-testvérek a háború előtt követtek. (Themersonékról bővebben: Filmvilág, 95/1., A.I.) Ennek példájára akartunk filmezni egy szocialista országban, ahol még egy privát gesztust sem lehetett megtenni. Ilyen helyzetben készítettük első filmjeinket a hatvanas évek elején, a legelsőt 1962-ben. Később a Łódźi főiskolára kerültem, hol kollégáimmal, Bruszewskivel és Mikolajczykkal létrehoztuk a Filmes Formai Műhelyt (Warsztat Formy Filmowej). Ebben a körben mindenféle művész működhetett, nem csak filmrendezők. Szabad fórum volt, a főiskola finanszírozta, nem az állam. Öt év elteltével amikor a főiskola vezetői észbekaptak, hogy itt valamilyen ellenzéki banda működik, és nem adtak több pénzt. A saját pénzünkből kezdtünk el működni és filmeket készíteni. Éppen ilyen, anyagi okok miatt kellett alkotásainkat széles körben eladni. Galériákban, magánlakásokon, elhagyott templomokban, pincékben vetítettünk. 1973-ban Kino-Laboratorium néven mozit indítottunk, ahová például egy Szász István nevű magyar hozott magával magyar filmeket. Jól emlékszem erre az eseményre. Akkor volt az első nemzetközi találkozó Lengyelországban, amire körülbelül százhúsz művész érkezett a világ különböző részeiről. Egy nagy templomban gyűltünk össze, és azt lehetett csinálni, amit akartunk. Volt performance, vizuális költészet, film, plasztika, akciók, expanded cinema.
A különbség tehát az a magyar és a lengyel kísérleti filmesek között, hogy mi függetlenek voltunk az állami finanszírozástól, míg a magyarok – például a BBS – nem. És ez hatott a filmek stilisztikájára is. A magyarok filmjei a moziból, a klasszikus moziból jönnek. Ez gyönyörű, mert ezt a mozit szélesítették ki; itt kísérleteztek. Ezért imádom Erdélyt és Bódyt, és megismertem más magyar művészeket is, mint például Kántor Istvánt, a Kanadában élő performert. (Nemrég járt Lengyelországban, különböző műsorokat csináltam a televíziónak, amelyekben az ő munkáit propagáltam.) Mindazonáltal, cinikus rafinériával, valamilyen furcsa módon mégis bevezettük független munkáinkat a hivatalos művészetbe. Különböző emberek segítségével sikerült bejutnunk a hivatalos fórumokra, például a múzeumokba, galériákba, csak éppen a kinematográfiában nem értünk célt. Ott a mi munkáinknak sem volt helye, mert a hivatalos filmművészet nem ismerte el őket. A filmtörténeti tanulmányok nem említik a mi munkáinkat, pedig körülbelül ötven filmet készített a műhelyünk. Azt mondják, hogy „ez nem kinematográfia”, és a mai napig teljesen margón kívül vannak a munkáink. Łódźban a Kortárs Művészeti Múzeumban, Poznańban és Karlsruhéban a médiaközpontban szerezek jövőre kiállítást a Warsztattal, amely bemutatja a történetét, ugyanakkor a mai működésünket, a mai művészetünket is. Körülbelül tizenkét művész fog részt venni benne, és azért lesz érdekes, mert ez a nem-kommersz irányzat már húsz éve van jelen. Ezek az emberek szinte egész életükre vették fel ezt a tartást, és nem tértek el kommersz irányba.
– Azért voltak olyan hivatalos rendezők, gondolok Polanskira, Skolimowskira, Rybczynskire, Borowczykra, akikre láthatóan hatott az avantgárd.
– Ezekre a rendezőkre az avantgárd egyáltalán nem volt hatással. Ránk viszont nagyon nagy hatása volt a lengyel avantgárd művészetnek. Mi oppozícióban voltunk Borowczykkal, Polanskival és a többiekkel szemben. Amikor Lenica Németországban találkozott a filmjeinkkel, egyszerűen megdöbbent: honnan születnek ilyen munkák? Nem értette, hogy miről van szó, mi ez a film. Ezek a rendezők máshonnan jöttek. Az irodalomból születtek. Kiindulópontjuk a történet, a moralizáló történet, és ez a moralitás a legfontosabb náluk. A lengyel mozi, formáját tekintve, semmi újat nem hozott. A legambiciózusabb Skolimowski volt, aki kitalált egyfajta szubjektív mozit, de ez minden. Az ő művészete a romantikus lengyel hagyományt folytatja. A színházat, az irodalmat, Gombrowiczot. Mi viszont teljesen más nézőpontot képviselünk. Hideg, cinikus művészetet hoztunk létre, pozitivista képet mutattunk. Korai filmjeink hidegen elemzik a mindennapok történéseit, a valóság rideg mechanizmusait regisztrálják. Mintha mikroszkóp alatt vizsgálnánk a világot. Hozzám a magyarok közül Maurer Dóra állt a legközelebb. És a háború előtti magyar filmművészetből Moholy-Nagy és más hasonlóan vizualista művészek.
– Amikor annak idején szándékosan elrontották a mindentudó (felmenő – vetítő) gépet, és megszületett a forgalmazás diktátumai szerint létező film, megszületett a filmes avantgárd is.
–Az emberek megértették, hogy másfajta mozinak is léteznie kell. Olyan filmnek, amikben nincs kommunikáció. Utálom a kommunikációt. Tudniillik, mindig van valami célja, intenciója. Mindig mondania kell valamit, és azt ráerőszakolja a nézőire. Az igazán fenomenális, ha olyasmit hozunk létre, aminek nincs egyetlen nézőpontja. Ez olyan, mintha az ember az Édenbe lépne be. Engem igazán a világ érzéki aspektusa érdekel. Nem pedig az, hogy valakinek erőszakkal bemagyarázzak valamit. Ha velem akarsz lenni, akkor velem vagy, és nem arról van szó, hogy velem kell lenned. A kommerszfilmben olyan világ tárul elénk, aminek tetszenie kell, amit meg kell vásárolni, amelyik vagy közhelyes vagy a filmrendezőnek egy bizonyos álláspontját mutatja be. Ezt utálom. Ennek a játéknak közös veszélyei kellenek, hogy legyenek. Mind a filmkészítő, mind a néző számára veszélyesnek kell lennie. Nemrég csináltam Lengyelországban egy performance-t, amelyben mindkét kezemben egy villanydrótot tartottam. Egy szerkezettel lehetett szabályozni, hogy milyen erősségű áram folyjon a vezetékben (10, 20, 50 V, stb.). A közönséget kértem, hogy kapcsoljanak áramra, és erősítsék tetszés szerint a feszültséget. Az emberek közelebb jöttek hozzám. Az egyik kedvesebb volt, a másik, kevésbé, az egyik 200 V ra állította a feszültséget, a másik 10-re. Én pedig elégedetten néztem, hogy senki sem tud megrázni. Az a csodálatos ebben, hogy ami történik, azt a néző csinálja velem, és nem én vele. Itt szerepcsere történt, és végre energiát kaptam a nézőktől is. A performance-nak egyébként az volt, a címe, hogy Elektromos vagyok.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2094 átlag: 5.34 |
 |
|
