A mítosz, akár a nagy mell, kétélű fegyver: olykor élteti, másszor maga alá temeti hordozóját. Akadnak, akik hajlott korukban is képesek „viselni” ennen legendájukat anélkül, hogy szánalmat keltenének, mások időben fölismerve ennek nehézségeit, a mítoszhibernáló önpusztítást választják.

Altorjay nevét egy megilletődötten kézbevett 1966-os meghívón olvastam először, amely a kor underground divatjának megfelelően happeningre invitált, Az ebéd címmel, in memoriam Batu kán. Altorjay mellett Erdély és Szenjóbi neve szerepelt, mint a korszak szubkultúrájának megfellebbezhetetlen tekintélyű papjaié. Erdély már nem él, viszonylag bő terjedelemben és tisztes formában kiadott elméleti munkái dacolni látszanak az idővel, a galeristává konszolidálódott szőke herceg, St. Auby Műcsarnokbéli gyűjteményes kiállítása üdítő meglepetés, és akkor most itt ez a film, meg ez az Altorjay, aki Szentjóbihoz hasonlatosan a legendamentés harmadik útját, az emigrációt választotta. Időközben csak annyit hallottam róla, hogy Hamvas Karneválját ülteti át Goethe nyelvére. Tiszteletet érdemlő, gigantikus föladat....