Sára Sándor ezúttal – túl a Pergőtűz című monumentális munkán, az abban felhalmozott életanyag, és tapasztalatok ismeretében, a belőle levonható tanulságok birtokában, túl a diktatúra összeomlásán és a cenzúra megszűnésén – játékfilmet forgatott a második világháború végnapjairól. Művének óriási – és ráadásul szervetlen – súlyokat kell cipelnie: egyszerre kell megfelelnie a történelmi és az esztétikai hitelesség egymással nem éppen egybevágó mércéinek; ki kell vennie részét a máig ható történelmi trauma feldolgozásából, ugyanakkor a folyamatos követést és egyértelmű lezárást kívánó cselekményt nem terhelheti túl információkkal; igazságot kell szolgáltatnia, s az igazságnak a jellemekből és a helyzetekből kell fakadnia, holott a történelmi igazság gyakran csak hosszabb idő elteltével – például a mi nézőpontunkból – fogalmazható meg; egyszerre kell epikusnak és drámainak lennie; a gondosan árnyalt előadásmódnak ugyanakkor valamilyen egyértelmű és aránylag egyszerű szimbólumban kell összesűrűsödnie. Néhány ember sorsát kell aránylag részletesen, egyénítésre törekedve bemutatnia, úgy azonban, hogy azok – minden belemagyarázás nélkül – egy közösség sorsát is megjelenítsék....