A világ egyik legnagyobb hozamú filmgyártó-központja, a hongkongi bázis, a legutóbbi időkig páratlanul szoros törzsi egységben működött, ami az ottani mozicsinálók munkásságának műfaji és szemléleti vonásait illeti. Az anyatermészetben ennek az felelne meg, ha a keleti faunát kizárólagosan az ábrás kígyók változatai tennék ki, igen érdekes fajtaelágazásokkal és tömérdek finom eltéréssel, míg viszont párducok, antilopfélék, kakaduk és teknőcök egyáltalában nem léteznének ott. Nemrégiben viszont módosult a kép; Hongkong filmes boái közül odébb siklott az egyik, és ország-világ szeme láttára tarka madárformát öltött. Csoda! Láttunk ugyan már hasonlóan pompás tarka madarat bőven, ámde nem a kowlooni stúdiók környékén, felebarátaim, ahol semmilyet, soha még. Wong Kar-wai a neve a negyvenet még be nem töltött merész rendezőnek, aki több filmjével is kimozdult a rituálhagyományokból és a közvetlenül létező Hongkong felé fordult, legalábbis félig, folyvást játszadozva az így összecsúszó stílsíkokkal. Műveinek dokumentarisztikus hajszálerezete is van, ugyanakkor számos jelenetük klipszerű, még olyan értelemben is, hogy egy-egy meghatározott zeneszámra épül fel. A legutóbbi két Wong-filmben előadott történetpárok, és még inkább a wongi, líraian kombinatív, egybetologatós szerkesztésmód a délkelet-ázsiai mozibajárók nagyrészét fancsali elfordulásra készteti, de ebből még ne véljük, hogy akadhat Wong-film mészárlási mellékjelenetek nélkül. (Sőt, komoly figura szimplán nem is lövöldözik Wongnál, hanem éppen arról ismerszik meg, hogy ilyen alkalmakkor két pisztolymonstrummal forog körbe.) A rázós kameramozgás sebessége gyakorta Degas-ian elkeni a színeket és formákat, máskor viszont lelassul a képfolyam, a szinte-kimerevülésig. llyen eset például a Chungking express kirakaton túlról felvett büfészekvenciája, amelyben az udvarló rendőr és a pult mögötti lány sajátságosan támaszkodó alak-kettőse archetipikus mintává vizionálódik, némi elégikus, már-már világfájdalmas tónust nyervén....