A cipőnk sajátabb, mint a kabátunk. A kabátlelkületben több volna a hűtlenségi hajlam, a túlélőerő? Üresen álló használtcipők mindenesetre gyakrabban tűnnek szembe a melankólia megtestesüléseként, mint az ilyen kabátok. Sőt, olykor, ahogyan Van Gogh meglátta, a lét-tragikum sötét virágaiként is feltündökölnek. Pedro Almodóvar új filmje pedig arra mutat rá, hogy a cipőnek, legyen az bár a legerotikusabb fazonú női cipő, lábon is fölöttébb melankolizáló hatása lehet. Almodóvar nem könnyíti meg a maga dolgát: ezek a madridi aszfalton lépegető-álldogáló cipellők – melyeket nemegyszer premier plánok is kitüntetnek – olyan ízlés szerint készültek és hordatnak, amely a népiesen derült kedélytől sem zárkózik el. Virítóan színes, inkább csak divatékszer-eleganciájú cipők ezek. Mégis, milyen szomorúan koppannak! A köröttük lengedező bánat forrását a film nem fedi fel hamar. Sokáig a főszereplő hölgyek magánya látszik édesbúsnak, mely, úgy hisszük, nem éppen személyes természetű: inkább a nőiesség magánya. Az életükben és a körül mozgó férfiak, mintha mind végképp meghátráltak volna az ősenergiájú sztereotípiáktól: nem adnak pofont, nem hoznak virághalmokat, nem fizetnek nagyértékű tartósholmikat. Vagy pedig: rosszkor tajtékzanak, rosszkor hódolnak, rosszkor fizetnek. Sokáig egyedül a rendező bizonyul értő nőbarátnak itt, aki korábbi műveiben is átgázolt már számos intellektuális nyavalyán....