Jelentem, a Carrington bizonyosan nem jelentős film: és ennyivel nyugodtan elintézhető is volna, mégis fölsorolom indokaimat, miért is nem érdemes elmennünk Christopher Hampton angol író és rendező sikerületlen filmje mellett néhány lekicsinylő megjegyzéssel. Christopher Hampton, Michael Nyman, és végül Emma Thompson: olyan alkotók névsora ez – az első, mint mondtam rendezte és írta, a második a filmzenét szerezte hozzá, vetélkedve Schubert c-dúr kvintettjével, mely a leitmotív szerepét játssza, a harmadik pedig a címszereplő, szép és koránál mindegyre fiatalabb szereplőket testesít meg, Emma Thompson, (a tapasztalat ártatlansága és az Erósz repressziója: ezek fő témái mostanában színművészetének) – egyszóval olyan névsor ez, mely többet érdemel az elrontott műveknek kijáró álszent sajnálkozásnál. De még a széplelkek sznobizmusán túl is van egy olyan szempont, mely miatt érdemes közelebbről is szemügyre vennünk ezt a filmesszét, ezt a mozgókép-brossúrát, és az pedig a tárgya, a témája, mely – a XX. századi angol életrajz-mítoszok egyik nem véletlenül példázatossá lett esetét dolgozza fel (Lytton Strachey, a történész-esszéíró, és Dora Carrington festőművésznő illetve, kötelező harmadikként, Mark Gertler festőművész különös szerelmi háromszögének történetét) – igen, a korszellem kerül itt kettős értelemben is nagyító alá. A kettősség abból fakad, hogy ezek az alakok – és főleg a viszonyuk – egyrészt már saját korukban is jelentettek valamit, többet puszta történetnél, másrészt figyelemreméltó, hogy miért éppen most, hatvanöt évvel a két főhős pusztulása után lettek ennyire érdekesek vagy paradigmatikusak....