Nem tudom, kinek-minek köszönhető, de tény, hogy ezúttal a magyar televízió dicséretes gyorsasággal szinkronizáltatta s mutatta be Ray Müller német dokufilmes munkáját: kétrészes ópuszt Leni Riefenstahlról. Az idő hullámverése? Végtére is ötven esztendőnyi makacs hallgatást törtek meg, s ahogy elnézem az idős hölgyet (korát tekintve matróna, kilencvenhárom éves!, aktív búvár, tengermélyi filmes, fotográfus, utazó, polémista, vágó, imádott szeretője egy nálánál harminc évvel ifjabb férfiúnak), a makacs jelzőt fölcserélhetném konokra, acélkeményre, edzett akaratúra, olyan minőségűre, amely kézen-közön felsőbbrendű éntudatot tételez. Valahogy nyilvánvaló, hogy ez az agg-örökifjú amazon senki kedvéért nem fog kibújni a bőréből. Mint a kinematográfia megszállottja nem fog szerepelni olyan filmben, amely ne tükrözné az ő látásmódját. De – lévén eszes lény – azzal is számot vet, hogy a szembesítés hírhedt szerepével, emblematikus jelenlétével a náci német filmművészetben: nem kerülhető meg. Másként mi értelme volna ilyen hosszú rejtekezés után kamera elé állni?...