Prospero könyveiben két órán vég nélkül kell lapozgatnunk. Muszáj bizony, mert a képtenger fáradságos szövegolvasással párosul, a felirat a képi túlcsordulás részévé válik, de nem biztos, hogy mindennek értelmes szöveg az eredménye; ám értelmetlen sem. Csupán a felhígult, üresedő értelem olykor képzeletünket felülmúlóan szép (émelyítő) képe áll ott, kép és beszéd értelmes feszültsége, közösségteremtő összefüggés helyett. Lehet, hogy Peter Greenaway így tud és akar célhoz érni, a teherként ránk rótt túlcsordulás és a helyenként merev, szertartásos tanácstalanság gazdag bemutatása a végén csakugyan elernyeszti a nézőt, anélkül azonban, hogy előzőleg felcsigázta volna. A szem és az érzékek fáradtsága nem mindig értelmes munkáról ad hírt. Lehet, mondom, hogy nagyon is a korszellem szerinti átírása ez A viharnak, lehet, hogy a helyzet bemutatása és leírása valójában vallomás erejű, ez maga az értékelés. Nem interpretáció (a közbeszólás értelmében), nem véleménynyilvánítás többé a kép, hanem annak felmutatása, ami éppen a kezünk ügyébe esik, ami körülvesz, ami ad hoc rendelkezésünkre áll, amiben hentereghetünk és dúskálhatunk, századvégünk egyik esztéticista variánsát: a manierizmus posztmodernizálását kitáncolva, hogy a kép voltaképpen „korabeli” raktár és bazár, s hogy mindennek a megformálása egy manír stílusként való felvezetése. Egész kultúránk kellékként való felvonultatása jelzésszerű karneválra, processzióra, körmenetre, kapkodó, halovány szaturnáliára emlékeztet (a sebtiben elkapott fenekek és fütyülők tömkelege – élvezhetetlen), olyan kulturális zarándoklatra, vagy ünnepélyre, amely megelőzné – mint az eposzban az enumeráció – a harcot, a tusát, az ellentétet, az emberi viszonyok kultuszát, az igazi bonyodalmat. Csakhogy Greenaway filmjében nem következik mindezek után ilyesmi, hanem végestelen végig, kitolva minden igen-t és nem-et vizuális lapozgatás, melyértelműnek látszó vonulgatás és zajos meditációlátható arról, hogy idegenek vagyunk már saját ügyünkben (könyveink, metszeteink, kulturális utalásaink és motivikus készletünk között), idegenek mindabban, ami megalkotott értelem bennünk. Elfogadnám mindezt, sőt, becsülném, ha legalább el lenne döntve, hogy ez az idegenné, kaotikussá váló kincseskamra és varázsszoba a mondás, a mondandó; hogy mára már csupán kimódolt fölvezetés és kellék-duska a kultúra egykor megtartó, kifejező világa, amilyennek például Caliban légies, geometrikus tánca, súlytalan, periférikus balettje mutatja a filmben. Sajnos azonban nem tekinthetek el attól, ahogyan eredetileg, oly sokértelműen megszólítja őt gazdája, rabtartója, Prospero (Babits Mihály fordításában): „Hó, Caliban! Te földdarab, te!”...