Elsőként a Hartyándi Jenő által készített szignál. Ez a három és fél perces fekete-fehér képsor jellegében a hivatalos magyar játékfilmszemle bevezető képsorára emlékeztet, ám a különbség beszédes. Utóbbiban, a Forgács Péter válogatta kockákon nyár van, tűz a nap, inges-nadrágos középkorú polgárember pózol kedvesen és vidáman a családi kamera előtt, hogy aztán néhány laposka szökdelés után, sután-kövérkésen a kamera felé dobbantson. A Mediawave hosszú felvezető filmje ennél kérlelhetetlenebbül rágja magát a néző agyába. Bolgár, török, szlovák, indonéz arcok sorjáznak a szuggesztív zenei aláfestés fölött, ám ennek az etnikai sokféleségnek a regisztrálása csak az utólagos elemzés kedvéért érdekes. A moziban ülő csak néz egy hosszan kitartott pillanatig annak az ismeretlen, rejtélyes, kucsmás embernek a seszínű szemébe, és nincs ideje elgondolni, hogy az ördögöt látta-e vagy valaki mást, mert máris egy kutyát kerget valami hatalmas, bumfordi traktoron, egy másodpercre elidőz a varsói gettó előtt, hogy aztán hitetlenkedve tátsa el a száját négyéves indonéz gyerekek láttán, amint éppen kipróbált dokkmunkások rutinjával adnak körbe egy jointot. A szokatlan terjedelmű szignál egyrészről jellegzetesen öntudatos gesztus („aki csak reklámnyi hosszúságban képes egy képsort másfél óránként megnézni, most menjen el”), másrészt nem is igen lehetne rövidebb: bajosan volna mód ennél hamarabb bevezetni a nagyérdeműt a Mediawave idejétmúltan nagyformátumú világába. Ebben a világban vannak rossz és jó filmek, amatőr és profi, animációs és dokumentumfilmek, csak egy dolog nincs: üres fecsegés, tét nélküli alibizés. Minden szólni akar valamiről, konokul mondani próbál valamit történelemről, emberről, szabadságról és lassan múló időről, azaz mindenről, amiről nem is olyan rég még szokása volt beszélni a művészetnek....