Amikor Terry Gilliamot a velencei fesztivál sajtótájékoztatóján megkérdezték arról, létezik-e még a Monty Python-csoport, így válaszolt: „Tagjai, egy kivételével, már mind meghaltak kábítószer-túladagolásban, ez az egy valahol itt kódorog Velence környékén, és azt állítja magáról, hogy filmrendező. Vigyázzanak, ne higgyenek neki!”

A Brazil rendezője utolsó filmjét ugyanezzel az öniróniával, kedves humorral, és teljesen komolytalanul készítette el. A Halászkirály... egyszerre akciófilm, bohózat és szappanopera. Őrült emberek víziói keverednek benne egy brutális társadalom képével, s mindez beleágyazódik egyszerre két rózsaszín (vagy inkább sötétlila) szerelmi történetbe is. A film a mások iránt érzéketlen, gazdag yuppie-világot és a társadalom legalján tengődő, félig vagy teljesen bomlott elméjű páriák világát állítja szembe egymással. Hőse egy végzetes hiba folytán az elsőből lecsúszik a másodikba, majd megismerve és átélve a testi és lelki szenvedést, megváltódva, átlényegülve visszakerül a „normális” világba, amely ezentúl nem is tűnik már olyan normálisnak. Kissé őrült film ez, mint amilyenek a szerző korábbi művei, csak Gilliam az őrületet most megszelídíti, közérthető lélektani és társadalmi motívumokkal elfogadhatóvá, sőt kívánatossá teszi. Poénjait elsősorban dolby-stereoban, nagy vászonról, közel ülve lehet élvezni, távolról meglehetősen együgyűek. A film mindazonáltal végig fenntartja az érdeklődést, vágása jó ritmusú, a történetvezetés az utolsó percig tartalmaz váratlan meglepetéseket. Enyhén idegborzoló, kellemes szombat esti kikapcsolódás....