KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
   2016/július
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Szalkai Réka: Belső késztetésből Beszélgetés Tolnai Szabolccsal
• Hirsch Tibor: Múltunk a nyereg alatt Magyar film, magyar idő – 3. rész
• Soós Tamás Dénes: A belső kép Beszélgetés Nagy András operatőrrel
• Varga Zoltán: Macskaszem és párducmosoly Magyar animáció: A nyalintás nesze; Love
NŐI SZEREPEK
• Vajda Judit: Párosával a pokolba Kelly Reichardt
• Pernecker Dávid: A nő is ember Paul Feig hősnői
• Tüske Zsuzsanna: Nők a keverőpult mögött Pénzes cápa
MACSÓ MITOLÓGIA
• Szabó Ádám: Istenek hajnala Nicolas Winding Refn és a heroizmus
• Dunai Tamás: Comic noir Shane Black buddy-filmjei
KÍNAI SÁRKÁNYOK
• Vincze Teréz: Tér, idő, nosztalgia Tsai Ming-liang meditációi
• Varró Attila: Égi törzsek Az új kínai film
• Baski Sándor: Beszivárog a valóság Udine
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Szalmaláng vagy erdőtűz? Cannes
• Buglya Zsófia: Önismereti leckék Graz / Linz
FILMZENE
• Géczi Zoltán: A herceg hagyatéka Prince (1958-2016)
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Orkazmus a multiplexben Warcraft
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Jób a lakóparkban Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
• Kovács Kata: Kertvárosi átlag Hannes Holm: Az ember, akit Ovénak hívnak
KRITIKA
• Jankovics Márton: Feszített víztükör A Bigger Splash
• Árva Márton: Kulcsra zárt szobák A klán
• Horeczky Krisztina: Látszani kell Nőügyek
MOZI
• Gyenge Zsolt: Neon démon
• Forgács Nóra Kinga: A hegedűtanár
• Nevelős Zoltán: Emlékezz!
• Varga Zoltán: Alice Tükörországban
• Szatmári Zsófia: Életem nagy szerelme
• Hegedüs Márk Sebestyén: Démonok között 2.
• Andorka György: Szemfényvesztők 2.
• Kránicz Bence: Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból
• Sepsi László: X-Men: Apokalipszis
• Alföldi Nóra: Mielőtt megismertelek
• Varró Attila: A modell
DVD
• Pápai Zsolt: Annie Hall / Manhattan
• Gelencsér Gábor: Szegénylegények
• Soós Tamás Dénes: A program: Egy legenda bukása
• Benke Attila: Nyugaton a helyzet változatlan
• Géczi Zoltán: A sas és a sárkány
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A jövő árnyékában

Denis Villeneuve

Gyógyító határátlépések

Zalán Márk

Denis Villeneuve traumatizált hősei számára csak a szabályok áthágása, a határok szimbolikus vagy konkrét átlépése jelenthet megnyugvást.

Vigyázó szemeinket érdemes időközönként Kanada filmművészetére vetni, ugyanis bizonyos alkotóik a legrangosabb fesztiválokon jelentkeznek figyelemreméltó műveikkel. A mezőny rendkívül sokszínű, a legidősebb korosztályoktól kezdve (David Cronenberg, Denys Arcand), a középnemzedéken át (Jean-Marc Vallée) a legfiatalabbakig (Xavier Dolan) találhatunk példákat. Közéjük tartozik az idén ötvenéves Denis Villeneuve is, aki pár év alatt a szinte teljes ismeretlenségből vált a fősodorbeli filmipar megkerülhetetlen, műfajilag meglehetősen sokszínű, a szakma és a közönség által egyaránt megbecsült alkotójává. Az immár huszonhárom éve aktív filmrendező 2010 előtt forgatott művei ugyan több nívós fesztiválon is (Cannes, Toronto, Sundance) megfordultak, ám az igazi áttörést a legjobb idegen nyelvű kategóriában Oscar-díjra jelölt Felperzselt föld (Incendies, 2010) jelentette számára. Villeneuve felkapottságát jól mutatja, hogy ezt megelőzően tizenhat év alatt csupán négy nagyjátékfilmet, 2010 óta azonban (ha a Szárnyas fejvadász 2049-et is beleszámoljuk) összesen ötöt készített, a sebességváltás pedig, a rendező megfogalmazása szerint, ellenkezik az általa jobban preferált lassú és aprólékos munkatempóval. Filmjeit látva azonban szerencsés módon a mennyiség nem ment a minőség rovására és Villeneuve az Amerikában készített műveiben is sikeresen megőrizte rendezői kézjegyeit.

 

Az erőszak után

Villeneuve a Szent Lőrinc-folyó közvetlen közelében, a Montréal és Québec között található Gentilly városában született. Gyermekkori élményei közül meghatározónak számított, mikor apja egyszer éjjel háromkor kacsavadászatra vitte. A kis Villeneuve emlékezetébe kitörölhetetlenül beivódott a sötétség, az ijesztő csend, a tó feletti köd misztikussága, valamint a lövések hirtelen mennydörgése. A meglepetésszerű zaj és a kacsák pusztulásának látványa nagymértékben befolyásolták a már filmkészítő Villeneuve erőszak-ábrázolását. Egyes alkotásaiban kifejezetten brutális jelenetek láthatók, melyek rendre pillanatok alatt következnek be. Erre számos példát láthatunk a Sicarióban, de ide sorolható a Polytechnique meghökkentő kezdő képsora is, melyben a békésen fénymásoló egyetemisták körében váratlanul lövések dördülnek el. A hatást, a befogadó komfortérzetének megzavarását Villeneuve tovább fokozza azzal, hogy az erőszakot sokszor nem jeleníti meg, hanem csak – általában kihagyásokkal, bizonyos esetekben vérfagyasztó sikolyokkal, hangokkal – utal rá, mint a Felperzselt föld, Fogságban, vagy a Sicario kínzásjeleneteiben. A rendezőt, elmondása szerint, azonban nem az erőszak nyers ábrázolása, hanem annak az egyénre gyakorolt hosszú távú hatása foglalkoztatja. Ez összefüggésben áll Villeneuve elsődleges és legjellemzőbb motívumával, a traumák feldolgozásával vagy feldolgozhatatlanságával. Első nagyjátékfilmjének, A sivatag románcának (Un 32 août sur terre, 1998) hősnője kishíján halálos balesete után átértékeli korábbi életét, felmond munkahelyén és gyermeket szeretne, terve kivitelezéséhez legjobb barátját választja ki. A Maelström (2000) főszereplőnőjének az általa ittasan elütött és cserbenhagyott idős norvég férfi halálát kell feldolgoznia, a Polytechnique (2009) diákjainak pedig az egyetemükön elkövetetett kegyetlen mészárlás utóhatásait. A Felperzselt föld ikertestvéreinek édesanyjuk tragikus múltját, a Fogságban (Prisoners, 2013) hőseinek elrabolt gyermekeik hiányát, az Ellenség (Enemy, 2013) tanárának hasonmása felfedezését, a Sicario (2015) titokzatos bérgyilkosának családja meggyilkolását, az Érkezés (Arrival, 2016) professzornőjének pedig lánya fájdalmasan korai halálát kell feldolgoznia. A hősök tehát jellemzően valamiféle traumában szenvednek, Villeneuve pedig a feldolgozás vagy feldolgozhatatlanság különféle variánsait mutatja be. Ami közös bennük, hogy szereplői rendszerint csak úgy képesek megszabadulni a lelkükre nehezedő terhektől, ha áthágják a szabályokat, szembemennek a társadalmi elvárásokkal, esetleg annak közönyével, illetve szimbolikus vagy fizikai határokat lépnek át. Simone (Pascale Bussières) A sivatag románcában elutasítja, hogy visszatérjen a régi életéhez. Karrierjét tenné kockára, ha divatmodellként gyermeket vállalna, de ő mindezzel elszántan szembemegy és otthonát elhagyva, akár sivatag közepén is együtt hálna barátjával, hogy utódja születhessen. A Maelström hősnője, Bibiane (Marie-Josée Croze) cserbenhagyásos gázolása után először megpróbálja folytatni züllött életét, ám bűnét képtelen elfelejteni és valamiképpen el kell számolnia lelkiismeretével. Első lépésként felhagy korábbi kicsapongó, felelőtlen életvitelével, majd az elütött férfi fiának bevallja tettét. Ezzel tulajdonképpen szembeszáll környezetével, hiszen korábban azt tanácsolták neki, hogy gázolását ne mondja el senkinek, barátnője pedig (aki már arra sem emlékszik, hány abortuszon esett át) apatikusan közli vele, hogy a traumákat idővel fel lehet dolgozni. Ahhoz, hogy Bibiane lelkében békességre leljen, ellen kell szegülnie az őt körülvevő lelkiismereti sivárságnak, és noha joggal tart attól, hogy a férfi fia börtönbe juttathatja, az végül megbocsát neki.

A Polytechnique mind témájában és stílusában Villeneuve egyik kiemelkedő filmje, mely a huszadik századi Kanada talán legtragikusabb eseményét dolgozza fel. 1989 decemberében a montreali egyetem műszaki karán egy ámokfutó tizennégy diákot ölt meg, többeket megsebesített, majd végzett magával. Az eset annyiban különbözik a többi iskolai mészárlástól, hogy a tettes célpontjai kifejezetten nők voltak, mert őket, valamint a feministákat okolta élete sikertelenségéért. Villeneuve nemcsak hatásosan rekonstruálja a borzalmat, hanem a traumatizált diákok utóéletét is érzékletesen szemlélteti. A film férfi főhőse, Jean-Françoise (Sébastien Huberdeau) képtelen feldolgozni diáktársai elvesztését és öngyilkos lesz (a mészárlást túlélő hallgatók közül sajnálatos módon többen ténylegesen saját kezükkel vetettek véget életüknek), Valérie (Karine Vanasse), a női főhős azonban a súlyos fizikai és lelki sérülései ellenére élni akar. Megnyugvást azonban csak úgy találhat, ha a sztereotípiákkal szembeszegülve, választott gépészmérnöki karrierjével (mely az őt körülvevő társadalom szerint nem „női” szakma) párhuzamosan családot alapít. Valérie-nek végül sikerül elérnie azt, amit nők sokaságának a fejlettebb társadalmakban sem: egyidejűleg sikeres pályafutást és gyermekvállalást. A Felperzselt föld testvérpárja (Mélissa Désormeaux-Poulin, Maxim Gaudette) lelkük nyugalmát és életük kiegyensúlyozottságát csak azt követően nyerik el, miután országhatárokat átlépve, kontinenseket átutazva, veszélyes terepeket bejárva kikutatják anyjuk életútját, valamint felderítik apjuk, illetve harmadik testvérük hollétét. A Fogságban minden szülő legrettegettebb félelmét veszi elő: fel lehet-e dolgozni a gyermekünk eltűnését? Keller (Hugh Jackman), az egyik hirtelen eltűnt kislány apjának meggyőződése, hogy nem a hatóságok segítségével, hanem csak a bürokratikus és morális szabályok áthágásával, a feltételezett elrabló kíméletlen fizikai zsarolásával szerezhet információkat gyermeke hollétéről. Az Ellenség meglehetősen társadalomkritikus olvasatában Adam (Jake Gyllenhaal), a kiégett történelemtanár csak tehetősebb hasonmása halálát követően, annak bőrébe bújva, más identitással képes békére lelni, kiszakadni monoton mindennapjaiból és feljebb jutni a ranglétrán. A Sicario zsoldosa, Alejandro (Benicio Del Toro) a törvények és az előírások megszegésével, az amerikai-mexikói határ konkrét átlépésével tehet elégtételt a családját korábban kegyetlenül lemészároló rettegett drogbárón, Manoel Diazon, az Érkezés hősnője, Dr. Louise Banks (Amy Adams) számára pedig az idegenek és az emberek közötti nyelvi határok eltörlése jelenthet megnyugvást. Utóbbi érdekessége, hogy megfordítja az eddigi Villeneuve filmek dramaturgiáját abból a szempontból, hogy hősnőjének lelkét nem a múlt, hanem az eljövendő tragédia (lánya halála) súlya nyomja, viszont éppen jövőbe látása nyújt segítséget az idegenekkel folytatott kommunikáció létrehozásában.

 

Az „erősebbik” nem

A Villeneuve környezetében élő nők, megfogalmazása szerint különösen az egymással permanensen acsarkodó nagymamái, valamint az évtizedek folyamán apránként matriarchálissá formálódó kanadai társadalom mély benyomást gyakoroltak rá. Ez az oka annak, hogy legtöbb filmjében (A sivatag románca, Maelström, Polytechnique, Felperzselt föld, Sicario, Érkezés) bátor, maszkulin környezetükkel dacoló, határozott és erős női karaktereket láthatunk. Villeneuve hősnői nemcsak rendíthetetlen magabiztosságukkal, hanem érzelmileg és morálisan is kitűnnek rendre lélektelen, erkölcsileg romlott környezetükből, amiben kókler taxisofőrök, huligánok (A sivatag románca), közönyös embertársak (Maelström), hidegvérű gyilkosok (Polytechnique, Felperzselt föld) törvényszegő akciócsoportok (Sicario), bolygóközi háborúra készülődő katonai vezetők (Érkezés) egyaránt megtalálhatók.

A céltudatos női hősök mellé ritkán társulnak hasonló fellépésű férfiak, Villeneuve-nél az „erősebbik” nem képviselői tökéletesen érzéketlenek és az empátiát hírből sem ismerik (Polytechnique, Sicario), vagy bizonytalanok, puhányok és megalkuvók (A sivatag románca, Ellenség). Mindazonáltal Villeneuve repertoárja nemcsak lelketlen vagy erőtlen, hanem esetenként kifürkészhetetlen múltú karaktereket is felvonultat. A Fogságban Loki nyomozóját (Jake Gyllenhaal) nyugalmi állapota és hirtelen feltörő indulatai között váltakozó habitusa, tetoválásai, irritáló pislogásai és a szabadkőműveseket szimbolizáló gyűrűje formálják rejtélyessé, a Polytechnique anonim, kifejezéstelen tekintetű gyilkosának (Maxim Gaudette) hátterét is teljes homály fedi, csak a motivációi ismertek. Villeneuve tehát, mint az erőszak ábrázolásánál, itt is több alkalommal csak sejtet, de nem mutat meg, némely karakteréről alig közöl információkat. A Villeneuve-öt övező népszerűségnek pedig éppen ez az egyik oka, hogy nézőjével ritkán közli direkten a tudnivalókat, inkább bevonja a rejtélyek lehetséges megfejtésébe, a traumák feldolgozásába, gazdagítva ezzel a szabad befogadói asszociációkat, és teszi ezt nemcsak a karakterek, hanem a vizualitás szintjén is.

 

„A horizonttal együtt születtem”

Villeneuve egyik meghatározó ismérve markáns vizuális stílusa, melyet sokban meghatározott a szülőhelye melletti tó látványa. Ahogy egyszer nyilatkozta: „A horizonttal együtt születtem.” Habár korai filmjeiben még sűrűn alkalmaz kézi kamerás jeleneteket, stílusához jobban passzolnak a pontosan beállított, tudatosan kimért mozdulatlan, avagy mozgó snittek, melyek nemcsak erős atmoszférát teremtenek, hanem dramaturgiai és szimbolikus funkciójuk is van. A Polytechnique záró képsorában a kamera fejjel lefelé halad előre az egyetem egyik folyosóján, hangsúlyozva a feje tetejére állt világot, a Sicario képileg egyik legemlékezetesebb jelenetében pedig az akciócsoport tagjai bevetés és sötétedés előtt egyre lejjebb menetelnek az amerikai-mexikói határ alatt elhelyezkedő alagút felé, mely morális lesüllyedésük látványos illusztrálása. Ebből a szempontból Villeneuve ideális partnerre talált Roger Deakins személyében, akivel eddig három filmet (Fogságban, Sicario, Szárnyas fejvadász 2049) készített együtt és hasonlóan vélekednek arról, hogy a képi világot az elbeszélésnek és a karaktereknek kell alárendelni. Villeneuve a képalkotás mellett filmjeinek zenesávja esetében is hasonló következetességgel jár el (évek óta a tekintélyes izlandi komponistával, Jóhann Jóhannssonnal dolgozik együtt), nem véletlen a halk orgonaszóló a vallást számos ponton érintő Fogságban alatt, vagy a Sicario apránként építkező, egyre hangosabb, nyugtalanító és kísérteties feszültségnövelő zenéje az amerikai-mexikói határ átlépésénél. Villeneuve jellegzetes audiovizuális eszközei mellett filmjeiben gyakran váltogatja a nézőpontokat és idősíkokat is, valamint előszeretettel építi műveit a történeteket magukba foglaló ősi, mitikus szimbólumok köré (Fogságban – labirintus; Ellenség – pók).

Villeneuve, vezényeljen le akár alacsony vagy nagy költségvetésű darabokat Kanada és Amerika területén, csupán apró kompromisszumokra hajlandó, jellegzetes attribútumaiból nem enged, a tabukat ugyanúgy ledönti, a korábban felépített műfaji hagyományokat pedig nem ritkán ő maga lépi át (erről lásd Pápai Zsolt remek elemzését a Sicarióról: Filmvilág 2016/4).

Villeneuve a Szárnyas fejvadász 2049-cel tovább növelheti megbecsülését. Bevallottan keményvonalas rajongója Ridley Scott klasszikusának, de nem másolóként nyúl hozzá. Miközben a folytatás sikeresen tiszteletben tartja a Blade Runner szellemiségét, képes átemelni alapvető motívumait és komplex formanyelvi stílusát, újat is tud adni az eredetihez.

Dennis Villeneuve személyében egy olyan következetes, határozott, karakán rendezői kézjegyekkel operáló kortárs alkotóval gazdagodott az elmúlt másfél évtized filmes világa, kinek munkásságát – kiváltképp, ha a felröppent hírek olyan művek adaptálásával hozzák kapcsolatba, mint Frank Herbert Dűnéje vagy Jo Nesbø A fiúja – mindig érdemes kiemelt figyelemmel követni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 18-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13446