KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
   2012/november
A 007-ES MODELL
• Huber Zoltán: A kém, akit szeretünk Bond-imázs
KRITIKA
• Alföldi Nóra: Nápoly felett az ég [FEBRUÁRTÓL] Matteo Garrone: Reality
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Bálint: Megtalálni a kulcsot [FEBRUÁRTÓL] Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Haneke poklai Michael Haneke: Szerelem
GENGSZTER-KÓD
• Varró Attila: Vad bandák [FEBRUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok [FEBRUÁRTÓL] Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
TONY SCOTT
• Varró Attila: Robotpilóták [FEBRUÁRTÓL] Kultuszmozi: Top Gun
KRITIKA
• Vincze Teréz: Vicces, de nem nevetünk [FEBRUÁRTÓL] Ulrich Seidl: Paradicsom: Szeretet
A 007-ES MODELL
• Szabó Ádám: Otthagyni a Nőt [FEBRUÁRTÓL] James Bond és a Kényelemhányados
CHRIS MARKER
• Bikácsy Gergely: Utópia-macskák [RÉSZLET] Chris Marker (1921-2012)
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok [FEBRUÁRTÓL] Vancsó Zoltán: Álomvölgy
PSZICHOTHRILLER
• Varga Zoltán: Lélekmélyi alvilág [RÉSZLET] A pszichothriller
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék [FEBRUÁRTÓL] urt Sutter: Kemény motorosok
A 007-ES MODELL
• Hirsch Tibor: Bond színeváltozásai A 007-es szabvány
• Hubai Gergely: Dum-di-di-dum-dum [FEBRUÁRTÓL] Bond-zenék
TONY SCOTT
• Sepsi László: Ellenőrzött vonatok Tony Scott (1944-2012)
CHRIS MARKER
• Bíró Yvette: Az idő spiráljában Chris Marker: Nap nélkül
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: A többi néma csend? Krúdy Gyula mozijában
PSZICHOTHRILLER
• Varró Attila: Kettős hatás Amíg alszol
• Csiger Ádám: A könyörtelen színház Az art-giallo
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A dózse rinocérosza Velence
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe 2. rész
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék Kemény motorosok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok Álomvölgy

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Utolsó napjaim

Vajda Judit

Les Temps qui reste – francia, 2005. Írta és rendezte: Francois Ozon. Kép: Jeanne Lapoirie. Zene: Valentin Silvestrov. Szereplők: Melvil Poupaud (Romain), Jeanne Moreau (Laura), Valeria Bruni-Tedeschi (Jany), Louise-Anne Hippeau (Sophie). Gyártó: Fidelité Productions / France 2 / Studio Canal. Feliratos. 85 perc.

 

Ozon filmjei sohasem érdektelenek. Legyen szó megfordított szerelmes történetről (5x2), önreflexióval telített rejtélyfilmről (Swimming Pool), zenés krimiről (8 nő), pszichologizáló gyászdrámáról (Homok alatt), Fassbinder-adaptációról (Vízcseppek a forró kövön) vagy abszurd fekete komédiáról (Szappanoperett), mindennel telibe talál és zavarba ejt. Új művével, az egy haldokló divatfotós végjátékát ábrázoló Utolsó napjaimmal is tud újat mondani.

A halál feldolgozhatatlan ténye nem először bukkan fel Ozon filmjeiben, a Homok alatt a férje hiányát feldolgozni képtelen feleség szemszögéből mutatta meg az elmúlást. Az Utolsó napjaim a másik oldalról, a haldokló szemszögéből nézi a megsemmisülést. A halál felfoghatatlan – főleg ha egy 31 éves, fiatalsága és ereje teljében lévő emberről van szó, akit alattomos betegség támadott meg –, mivel az egyetlen kétségbevonhatatlan bizonyosság, saját világa szűnik meg.

Ozon filmjében a haldoklás magányos cselekedet, a végső, külső és belső utazás, amikor az ember mindennel és mindenkivel leszámol. A haldokló magára marad, hiába vannak rokonai, hozzátartozói, barátai. Ozon haldoklójának, Romainnek is saját magát kell meggyászolnia, elbúcsúztatnia és eltemetnie – még életében, mivel a halál abszurditását senki nem értheti meg az életben maradók közül. (Egyedül a Jeanne Moreau játszotta a nagymama, aki maga is nagyon közel áll már a halálhoz – hiszen férjére emlékezve ő is arra készül – sejthet meg belőle valamit). Romain magányos utazása során éppen ezért válnak az ismerősök súlytalanná, és értékelődnek fel a vadidegen emberek (például az a házaspár, aki egészen szokatlan dolgot, egy utolsó jócselekedetet kér tőle).

Az európai ember babonásan iszonyodik a haláltól. Mivel az Utolsó napjaimban a filmidő 90 százalékában egy haldoklót látunk, nézőként kénytelenek vagyunk egy félig halott bőrébe bújni. Ozon nem a kegyes hazugságok rendezője, kénytelen vagyunk a haldokló szemével nézni a világot, és ez – életre szóló élmény.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8634