KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/november
A 007-ES MODELL
• Huber Zoltán: A kém, akit szeretünk Bond-imázs
KRITIKA
• Alföldi Nóra: Nápoly felett az ég [FEBRUÁRTÓL] Matteo Garrone: Reality
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Bálint: Megtalálni a kulcsot [FEBRUÁRTÓL] Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Haneke poklai Michael Haneke: Szerelem
GENGSZTER-KÓD
• Varró Attila: Vad bandák [FEBRUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok [FEBRUÁRTÓL] Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
TONY SCOTT
• Varró Attila: Robotpilóták [FEBRUÁRTÓL] Kultuszmozi: Top Gun
KRITIKA
• Vincze Teréz: Vicces, de nem nevetünk [FEBRUÁRTÓL] Ulrich Seidl: Paradicsom: Szeretet
A 007-ES MODELL
• Szabó Ádám: Otthagyni a Nőt [FEBRUÁRTÓL] James Bond és a Kényelemhányados
CHRIS MARKER
• Bikácsy Gergely: Utópia-macskák [RÉSZLET] Chris Marker (1921-2012)
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok [FEBRUÁRTÓL] Vancsó Zoltán: Álomvölgy
PSZICHOTHRILLER
• Varga Zoltán: Lélekmélyi alvilág [RÉSZLET] A pszichothriller
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék [FEBRUÁRTÓL] urt Sutter: Kemény motorosok
A 007-ES MODELL
• Hirsch Tibor: Bond színeváltozásai A 007-es szabvány
• Hubai Gergely: Dum-di-di-dum-dum [FEBRUÁRTÓL] Bond-zenék
TONY SCOTT
• Sepsi László: Ellenőrzött vonatok Tony Scott (1944-2012)
CHRIS MARKER
• Bíró Yvette: Az idő spiráljában Chris Marker: Nap nélkül
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: A többi néma csend? Krúdy Gyula mozijában
PSZICHOTHRILLER
• Varró Attila: Kettős hatás Amíg alszol
• Csiger Ádám: A könyörtelen színház Az art-giallo
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A dózse rinocérosza Velence
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe 2. rész
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék Kemény motorosok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok Álomvölgy

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Álomvölgy

Lombtalan álmok

Margitházi Beja

Vancsó Zoltán fotóművész sajátos technikával készült festői fényképeket szerkesztett filmmé.

 

Mielőtt még valaki, csak a címből kiindulva, esetleg egy új magyar fantasyre asszociálna, jobban teszi, ha inkább az alcím (Az üresség felfedezése) és a plakátszlogen alapján („Vigyázat! Nem film!”) orientálódik. Egzakt leírást ugyan ezek sem adnak, talán azért, mert bár a fotográfus Vancsó Zoltán Álomvölgyét technikailag könnyű leírni, műfaji besorolása jóval nehezebb feladat. Amit a vásznon látunk, az nagyon sok (majd’ tízezer) felvételből kiválasztott, körülbelül száz fotó lassú áttűnéssel váltakozó, mindenféle utómunkától mentes sorozata, melyeket a szerző két évnyi magyarországi, szlovéniai, romániai és osztrák erdőjárás közben, speciális technikával készített. A meghosszabbított záridő és a gép szándékos bemozdítása következtében a keletkező képen a részletek elmosódnak, az éles, tiszta körvonalak helyét remegő, szétszóródó kontúrok veszik át, a végeredmény pedig technikailag az impresszionista festészeti stílust idézi, de annak játékosságától, könnyedségétől mentesen, egy komorabb, filozofikusabb hangulatú világot kreálva. Vancsó korábbi, hasonlóan állóképekből szerkesztett, mozis bemutatkozását (ez volt a kísérőfilmként vetített, néhány perces Sóhajtenger – Kuba) slide-shownak nevezte, az Álomvölgyet pedig mozivásznon megjelenített kiállításnak, „az első magyar, egészestés, moziban vetített fotófilm”-nek. Nem véletlen persze ez a terminológiai zavar, a „filmséget” tagadó figyelmeztetés: Vancsó számára nem is annyira a film médiuma, hanem vetítési helyszíne a fontos. Kell a mozi sötétje, a vászon mérete, a nézőket egyenként izoláló architektúra, mert ez a legideálisabb környezet a képekhez társítani szándékozott meditatív-filozófiai üzenet és belső utazásra való felhívás számára. Nem a kiállítótérben rendez vetítést tehát (hiszen, ahogy a kísérőszövegben is szerepel, a képanyagot mindössze két diavetítő és egy CD-lejátszó segítségével bárhol prezentálni lehetne), hanem a „műveket” viszi be a moziba, a képek közötti átmenetekkel is eljátszva (diaporáma-szerűen, pillanatokra egymásra tevődik az eltűnő régi és a feltűnő új fotó), és pontosan illesztett, hosszan kitartott hangzatokból építkező instrumentális kísérőzenével (Tius) erősítve tovább a hatást.

Technikai koncepció van tehát, történet pedig nincs az Álomvölgyben, hacsak az üresség felfedezésének üzenetét nem a városból kiköltöző, az urbánus pörgést feladó, sikeres sajtófotós nem titkolt önvallomásaként olvassuk, nézzük. A Györffy Ákos tájat szakralizáló és Oravecz Imre erdőóhajtó vers-mottóival, valamint Eli Jaxon-Bear megvilágosodott tanító soraival keretezett fotósorozat lényegében tíz fejezetben követi végig egy fizikai és spirituális utazás stációit: az első részben az autó szélvédője, műszerfala még jól kivehető a képek sarkában, majd a sebesség helyét fokozatosan a lassúság, a városét a természet, az emberekét a dombos, bokros erdő veszi át. Az alapvetően sötét tónust a film utolsó harmadában „a roppanó tél fehér csendje” váltja fel, egyre világosabb hátterekkel, fel-feltűnő emberi alakokkal, hogy végül „a fényben feloldódó” ejtőernyős figurájával záruljon a kiürüléstől az újratöltődésig bejárt út forgatókönyve. Vancsó lényegében önmagát is belefotózza a képbe, hiszen a zizzenő textúrák a kamera berázása révén jönnek létre, a fotós kezének, testének mozdulata így komponálódik organikusan a felvételbe, mintegy szó szerinti ujjlenyomatként rögzülve. A módszer következtében elkenődő színek, felpuhult állagok és szétmozduló fények olyan mechanikus „technikai szűrőt” vonnak a valóság képei elé, melyek Rorschach-tesztként nyithatják meg a nézői látás és értelmezés lehetőségeit. Az üzenethez megvan tehát a megfelelő forma, de a Minden és a Semmi, mint tudjuk, csak szemlélet kérdése. A lassúság és teljesség élményét valószínűleg csak azok fogják az Álomvölgy alapján megtapasztalni, akik egyébként is keresik azt, nyitottak a spiritualitásra, nem idegen számukra a meditáció, és akiket le tud kötni a több mint egyórás, történet nélküli, lírai képfolyam. A többiek, könnyen lehet, hogy csak a számukra értelmezhetetlen ürességgel fogják szembetalálni magukat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/11 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12893