KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/november
A 007-ES MODELL
• Huber Zoltán: A kém, akit szeretünk Bond-imázs
KRITIKA
• Alföldi Nóra: Nápoly felett az ég [FEBRUÁRTÓL] Matteo Garrone: Reality
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Bálint: Megtalálni a kulcsot [FEBRUÁRTÓL] Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Haneke poklai Michael Haneke: Szerelem
GENGSZTER-KÓD
• Varró Attila: Vad bandák [FEBRUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok [FEBRUÁRTÓL] Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
TONY SCOTT
• Varró Attila: Robotpilóták [FEBRUÁRTÓL] Kultuszmozi: Top Gun
KRITIKA
• Vincze Teréz: Vicces, de nem nevetünk [FEBRUÁRTÓL] Ulrich Seidl: Paradicsom: Szeretet
A 007-ES MODELL
• Szabó Ádám: Otthagyni a Nőt [FEBRUÁRTÓL] James Bond és a Kényelemhányados
CHRIS MARKER
• Bikácsy Gergely: Utópia-macskák [RÉSZLET] Chris Marker (1921-2012)
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok [FEBRUÁRTÓL] Vancsó Zoltán: Álomvölgy
PSZICHOTHRILLER
• Varga Zoltán: Lélekmélyi alvilág [RÉSZLET] A pszichothriller
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék [FEBRUÁRTÓL] urt Sutter: Kemény motorosok
A 007-ES MODELL
• Hirsch Tibor: Bond színeváltozásai A 007-es szabvány
• Hubai Gergely: Dum-di-di-dum-dum [FEBRUÁRTÓL] Bond-zenék
TONY SCOTT
• Sepsi László: Ellenőrzött vonatok Tony Scott (1944-2012)
CHRIS MARKER
• Bíró Yvette: Az idő spiráljában Chris Marker: Nap nélkül
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: A többi néma csend? Krúdy Gyula mozijában
PSZICHOTHRILLER
• Varró Attila: Kettős hatás Amíg alszol
• Csiger Ádám: A könyörtelen színház Az art-giallo
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A dózse rinocérosza Velence
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe 2. rész
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék Kemény motorosok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok Álomvölgy

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Marilyn

Marilyn Monroe 2. rész

A védtelenség diszkrét bája

Ádám Péter

Ötven éve halt meg a filmtörténet legnagyobb hatású szex-idolja.

 

I wanna be loved by you / just you and nobody else but you...énekli Marilyn Monroe az 1928-as év nagy slágerét a Van, aki forrón szereti (1959) híres lokál-jelenetében; a két sor akár mottója is lehetne a sztár életének: és csakugyan, Marilyn Monroe egész életében szeretetre és elfogadásra vágyott, csakhogy ezt – a dallal ellentétben – nem egy bizonyos férfitól várta, hanem az egész világtól. Nem kis részben ez a kielégíthetetlen szeretetéhség is közrejátszhatott e nagy tehetség fokozatos széthullásában és korai halálában.

 

*

 

A Hétévi vágyakozás (The Seven Year Itch) óriási siker. De amikor Zanuck újabb filmszereppel szeretné megbízni, hiába teszik tűvé az egész várost, a színésznő nincs sehol. Marilyn – váratlan fordulat – 1954 végén eltűnik Hollywoodból… Hogy hol van, merre jár, nem tudja senki. A Fox vezetőit majd szétveti a düh. Ez az eltűnés az ő szemükben makacs ellenkezés, engedetlenség, ha ugyan nem lázadás.

Az is volt. Szó, ami szó, Marilyn már jó ideje töprengett ezen a lépésen. Úgy érezte, robbantania kell. Hogy a Fox kizsákmányolja, hogy nem becsüli, nem fizeti meg eléggé; szabadulni akart a ráerőszakolt „Marilyn Monroe-képtől” is; végül szeretett volna igazi filmekben dolgozni, igazi forgatókönyvvel, igazi szerepekben. Ezért volt benne olyan erős a radikális szakítás vágya. És ezért döntött úgy, hogy – lesz, ami lesz – otthagyja Hollywoodot, és New Yorkban próbál új életet kezdeni.

De egyelőre pihenni akar. Az utóbbi években alighogy végzett egy filmmel, már jött is a következő. Most végre élvezi a szabadidőt, végre törődhet egy kicsit önmagával, nem kell állandóan „Marilyn Monroe-nak” lennie. Felfedezi a természetesség hétköznapi örömeit. Lakosztályt bérel a New York-i Waldorf Astoriában, neves értelmiségiekkel barátkozik (Truman Capote-val például), nagyokat sétál a városban, múzeumba jár, nézegeti a kirakatokat.

De hiába határozta el, hogy szakít eddigi szerepeivel, és soha többé nem akar ostoba szőkét játszani, a nagy drámai feladatokhoz még nem érzi magát felkészültnek. Ezért lesz 1955 márciusától rendszeres látogatója a legendás Actors Studio kurzusainak. Ekkor ismerkedik össze Lee Strasberggel, a stúdió tudós tanárával és alapítójával. Miközben lelkesen próbál a már akkor világhírű színiiskola tanítványaival, egyre szorosabb barátságba kerül az idősödő Strasberggel és feleségével, a negyvenes éveiben járó Paulával.

Abban, hogy egy sztár népszerűsége tetőpontján gondol egyet, otthagy csapot-papot, és azzal, hogy még van mit tanulnia, szerényen visszaül az iskolapadba, van valami nagyon megható. Pedig a döntés egyáltalán nem logikátlan. Marilyn már pályája legelején eljegyezte magát a Sztanyiszlavszkij-féle „módszerrel”, hiszen első művészi tanácsadója, Natasha Lytess is ezt az elméletet képviselte. Vagyis azt, hogy a színésznek teljesen fel kell olvadnia a szerepben, teljesen azonosulnia kell az életre keltendő karakterrel. Ami, persze, nem könnyű feladat. Már csak azért sem, mert nem nélkülözheti az alapos önismeretet. Lee Strasberg ezért javasolja tanítványainak (és persze Marilynnek is) a pszichoanalízist.

Lee Strasberg is, meg Paula is furcsa, ellentmondásos személyiség. A házaspár nem egyszerűen barátságába fogadja, de valósággal behálózza, hatalmába keríti, sőt, durván ki is használja a krónikus önbizalomhiányban szenvedő és erősen gyógyszerfüggő Marilynt. Strasberg ezzel együtt őszintén hitt a színésznő tehetségében, őszintén hitt benne, hogy ő az új Duse, és hogy ragyogó jövő előtt áll. Ahogyan azt is megsejtette, hogy Marilynnek paradox módon épp gyengeségében, törékenységében és szuperérzékenységében van az ereje. Marilynnek is az az érzése: végre találkozott valakivel, aki megérti. Nemhiába írja egyik levelében Strasbergnek: „Nagyon köszönöm a segítséget, enélkül aligha tudtam volna megmenteni az életemet”.

 

*

 

Időközben a Fox is rájön, hogy ez az ostobának hitt szőkeség micsoda kincs, és hogy okosabb volna tárgyalni fenyegetőzés helyett. Ősszel meg is indulnak az alkudozások. A Fox egykettőre belátja, engednie kell. Végül a stúdió nem is annyira kompromisszumot köt, mint inkább kapitulál. Marilynnek, igaz, tiszteletben kell tartania a négy filmre kötött szerződést, de – nem csekély engedmény! – ezentúl ő választhatja meg a rendezőt, mi több, a forgatókönyvírót is. Ami a tiszteletdíjat illeti, ettől fogva ő a világ egyik legjobban fizetett filmcsillaga. Bármilyen csúnyán hagyta is ott a stúdiót, még a Fox kér bocsánatot…

Marilyn New Yorkban értesült a győzelemről. Az ő éve ez az 1955-ös esztendő! Igaz, nem forgatott egyetlen filmet sem, az élete mégis megváltozott. Hála Lee Strasbergnek, úgy érzi, művészileg is nagyot fejlődött. Ugyancsak Strasberg rábeszélésére pszichoanalízisbe kezd Margaret Herz Hohenberg díványán. Végre rózsaszínben látja a jövőt: egy csomó nagy film várja, és pénz, nagyon sok pénz. Azt reméli, „Marilyn Monroe-tól” is megszabadult, ahogyan második férjétől, DiMaggiótól is sikerült végre elszakadnia. Különben is, új férfi bukkant fel az életében. Ráadásul olyan férfi, akiről már hosszú évek óta álmodozott.

Arthur Miller, aki 1955-ben lép a negyvenedikbe, már ismert drámaíró, darabjait világszerte játsszák. Családos ember, kiszámítható élettel; tetejébe visszafogott, gátlásos, mély érzésű férfi. Akinek – mint valami álomban – egyszer csak egy ellenállhatatlanul erotikus, minden férfit megbolondító mozisztár pottyan az ölébe. Mégpedig olyan életkorban, amelyben még a nála nyugodtabb férfiakat is elfogja néha a pánik, az újrakezdés vágya. Miller nyilván meglepetéssel fedezte fel a maszk mögött a segítségre szoruló, családra, biztonságra, megértésre, elfogadásra vágyó törékeny és kiszolgáltatott nőt, aki bizonytalanul kóvályog tulajdon legendájában. Marilynt is teljesen megbűvölte a férfi intellektuális aurája, műveltsége, kiegyensúlyozottsága. Úgy érzi, két rossz házasság után révbe ért. Hogy végre megtalálta, amire mindig is vágyott.

Így tér vissza egy év távollét után Hollywoodba, szinte megdicsőülten, a díszkapun át. Hogy rögtön meg is bízzák a készülő Buszmegálló (Bus Stop) női főszerepével (a filmnek Joshua Logan lesz a rendezője). Marilyn még azt is elérte, hogy a Fox, rengeteg pénzért, Lee Strasberget szerződtesse mellé korrepetítornak. Mivel Strasberg ilyen hosszú időre nem hagyhatta ott az Actors Studiót, feleségét, Paulát küldi maga helyett Hollywoodba. Ezt a mindig fekete ruhát, fekete sálat, fekete napszemüveget és szalmakalapot viselő, szigorú ábrázatú kövérkés asszonyt, aki attól fogva – részben barátnőként, részben művészi tanácsadóként – árnyékként követi mindenhová Marilynt, és ha kell, biztatja, dicséri, dajkálja, hízeleg neki, vad gyűlölet veszi körül a stúdióban; mindenki szívből utálja, a rendezőktől egészen a világosítókig. Ami addigi bizalmasát és művészi tanácsadóját, Natasha Lytesst illeti, Marilyn egyszerűen kiadja az útját, kegyetlenül, minden indoklás és magyarázat nélkül. Hiába, a hűség sohase volt erős oldala.

A Buszmegálló Chérie-je megtört, szerencsétlen lány, akinek az minden álma, hogy eljusson Hollywoodba. Marilyn nagy becsvággyal készül a szerepre; agyonfoltozott ruhát varr a szerephez, sápadtra és jelentéktelenre sminkeli magát, még az enyhén narancsszínű frizurával is jelezve, hogy a lány mennyire átlagos. Ráadásul közönségesen beszél, erős akcentussal, és mintha ez sem volna elég, szántszándékkal hamisan énekel. A Fox vezetői hajukat tépik kétségbeesésükben. De a rendező, Joshua Logan se repes a boldogságtól, amiért a színésznővel forgathat. Marilynnek akkorra már nagyon rossz a híre, nyílt titok, hogy gyakorlatilag kezelhetetlen. Logannek emellett más baja is van. Marilynt csak naptár-illusztrációnak való díszgörlnek tartja, nem hisz a tehetségében.

Nem kell sok idő, hogy belássa: tévedett. Marilyn nagyon is tehetséges, sőt, valóságos zseni. A nem is olyan régen még félénk és gátlásos színésznő, akinek mindenkihez volt kedves szava, teljesen megváltozott. Közönyös lett, hideg, távolságtartó; a felvételek közti időben görcsösen koncentrál, és senkivel sem áll szóba Paulán kívül. Csak rá hallgat, senki másra. Az önbizalomhiánya, szorongása, kishitűsége viszont még mindig a régi. Előfordul, hogy idegességében elfogja a hányinger, vagy hosszú órákig kell küzdenie magával, míg nagy nehezen összeszedi magát, míg erőt gyűjt, hogy előmerészkedjen az öltözőből, és a tekintetek kereszttüzében odaálljon a kamera elé.

A végeredmény megdöbbentő. A látnivalóan megfáradt Marilyn elképesztő hitelességgel jeleníti meg ennek a csapdahelyzetben vergődő átlagos lánynak a tragédiáját, aki képtelen menekülni az őt mindenáron birtokolni vágyó férfi öleléséből. A színésznő attól sem riadt vissza, hogy a szerep érdekében elcsúfítsa magát; akárhogyan is, szeretett volna új, a valóságnak megfelelőbb énképet alkotni magának. Logan egyenesen Garbóhoz meg Marlon Brandóhoz hasonlítja lelkesedésében. Szerinte az alakítás minősége bőségesen kárpótolja a rendezőt a leállásokért és konfliktusokért: ekkora művészi teljesítményt az olyan túlérzékeny személyiség, mint Marilyn, nem is tudhat másképp, csak ezzel az öngyötrő és nagyon időigényes igyekezettel felmutatni.

 

*

 

Másfél év rejtőzködés és titkolózás után hivatalosan is bejelentik: a színműíró meg a filmcsillag házasságot köt egymással. (Ma már különösen hangzik, de tény: a hír az Amerika-ellenes Tevékenységet vizsgáló Bizottság Miller életében vájkáló vérebeit is megjuhászítja.) Az esküvőt 1956. július 1-jére időzítik. Előzőleg Marilynt, kétórás gyorstalpaló után, egy reformista rabbi befogadja a zsidó hitközösségbe. De a színésznőn az utolsó pillanatban kitör a pánik. Mi lesz, ha ezt a házasságát is elhibázza, ha csalódást kelt, ha nem tud megfelelni? Lehet, hogy sejti: túl erős benne a rombolás ösztöne. És hogy ez a harc, amit tulajdon démonaival vív, csakis tragédiával végződhet. Lehet, hogy azt is sejti: ha még egyszer kudarcot vall, semmi se mentheti meg az előtte tátongó szakadéktól. Hosszas töprengés után összeszedi magát, és fehér ruhában mégis lemegy a vendégek közé. Arthur Miller ezt a három szót vésette a két jegygyűrűre: „Most és mindörökké”.

A házaspár, két hétre rá, már együtt megy A herceg és a táncosnő (The Prince and the Showgirl) londoni forgatására. A film rendező-producere (és Marilyn partnere): Laurence Olivier. A londoni reptéren államfőnek kijáró fogadtatás várja őket (ekkora hisztéria azóta csak Diana hercegnő körül volt, akinek tragikus sorsa nem egy szempontból rokon az övével). Millert és Marilynt a windsori kastély melletti patinás Parkside House-ban szállásolják el (tizenegy hálószoba, népes személyzet, több hektáros park). Az egyik szobalány – ezt J. Randy Taraborrelli Marilyn Monroe-életrajzában olvasom – még évtizedekkel később is döbbenten idézi fel az élményt: mintha nem is egy, hanem két teljesen különböző asszonyt látott volna: egy szürke hétköznapi teremtést meg egy légies filmsztárt…

És csakugyan: mintha a boldogan integető üde szőkeség, aki kiszállt a repülőgépből, fényévnyi távolságra volna attól a sápadt, zsíros hajú, sokszor mosdatlan és zavart tekintetű nőtől, aki reggeltől estig, sőt, éjszaka is megszakítás nélkül gyötri, emészti magát: aki hol attól szenved, hogy nem becsülik eléggé színésznői adottságait, hol attól, hogy nem tisztelik, hogy a férje nem szereti, és hogy meg tud-e egyáltalán felelni a világhírű Shakespeare-színész elvárásainak. Az embernek akaratlanul is a híres Stevenson-regény, a Dr. Jekyll és Mister Hyde jut az eszébe. Annál is inkább, mivel akárcsak a regényben, itt is egyre fájdalmasabb az átváltozás, az átmenet egyik személyiségből a másikba.

Joshua Logan, még A herceg és a táncosnő forgatása előtt, levelet ír Laurence Olivier-nak, és a levélben udvariasan ad néhány jó tanácsot, hogy ne mondjam, használati utasítást a színész-rendezőnek Marilynt illetően. Marilynnal – magyarázza – nem szabad erőszakoskodni. Fölösleges előírni, mit hogyan játsszon, rá kell hagyni a dolgot, hadd találja meg ő a megoldást (akkor is, ha ehhez sok idő kell); és próbálja, ha lehet, Paula Strasberget távol tartani a stúdiótól. Sir Laurence Olivier azonban, akinek szintén megvan a maga baja (feleségén akkortájt tör ki a téboly), képtelen kellő türelemmel és empátiával bánni Marilynnel. A rendező meg a sztár sorozatos konfliktusba keveredik egymással (amibe Marilyn többórás késései és érzékenysége mellett Laurence Olivier ügyetlensége is jócskán belejátszik). Bár a film egy közép-európai nagyherceg meg egy revütáncosnő idilljéről szól, a tündérmeséből pillanatok alatt nyomasztó perpatvar lesz, ha ugyan nem lidérces rémálom.

Már csak azért is, mert Marilyn már olyan, mint egy romba dőlt épület, amelynek valamilyen csoda folytán épen maradt a homlokzata. Reggelente, többórás késéssel, kimerült, kialvatlan, félelemtől reszkető nő száll be az autóba, amely a Parkside House-ból beviszi a stúdióba. Néha, se szó, se beszéd, otthagyja a forgatást, visszaszalad az öltözőjébe, és órákig mered maga elé üres tekintettel. Arthur Miller ideig-óráig próbálja tartani benne a lelket, de a hullámok átcsapnak rajta. Különben is, amióta együtt vannak, egyetlen sort se tudott írni, kénytelen minden idejét a színésznőnek szentelni. És amikor Marilyn egy nap beleolvas Millernek az íróasztalon heverő naplójába, és látja, hogy a férfi mélységesen csalódott a házasságában, teljesen összeomlik.

Paula Strasberg tehetetlenségében New Yorkból kér segítséget. Lee Strasberg, együtt Marilyn amerikai pszichoanalitikusával, azonnal fel is száll az első londoni gépre. És mintha ez sem volna elég, Paula Strasberg, néhány szeánsz erejéig, a Londonban élő Anna Freudtól is segítséget kér.

Vajon látta-e a gyermek-pszichoanalízis megalapítója, milyen rendkívül súlyos esettel van dolga? Vajon látta-e, hogy a színésznő milyen kétségbeesett erőfeszítéssel próbál, szinte hősiesen, újra meg újra úrrá lenni – ha csak néhány órára, ha csak néhány percre is – a benne tomboló káoszon és destrukción? Hogy a felvételek előtt hogyan próbálja megteremteni magában – ha csak annyi időre is, ameddig megy a kamera – a rendet, hogyan próbálja összerakni az alakítást széthullott személyiségének szilánkjaiból, hogy rögtön ezután megint visszazuhanjon az ürességbe, az érzelmi káoszba és összevisszaságba? Vajon látta-e, hogyan pusztítja, őrli fel, teszi tönkre Marilynt a kielégíthetetlen és mohó szeretetvágy? És hogy ez az egyre gyorsabban forgó örvény, ami az élete, előbb-utóbb elnyeli, menthetetlenül?

Ma nyilván ezt írnák fel a színésznő „kórlapjára”: nárcisztikus-paranoid borderline személyiség. De akkor? A kórkép – hála Mélanie Klein és mások munkásságának – csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején rajzolódik ki, és sokkal később, már a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években kerül be, főleg az Egyesült Államokban, a terápiás gyakorlatba. Hogy Marilyn analitikusai (fel)ismerték-e a kórképet, nem tudom, de talán nem is érdekes. A terápia szigorú alapszabályaival mindenképp tisztában kellett lenniük. Nevezetesen azzal, hogy a terápiának, ami hierarchikus viszonyt tételez beteg és analitikus között, nagyon is megvannak a maga (időbeli és egyéb) korlátai, és hogy a terápiában az analitikus szava a döntő, nem pedig a folyton követelőző telhetetlen betegé.

Márpedig épp itt lehetett a probléma. Marilyn színésznői presztízsével, kielégíthetetlen szeretetéhségével, személyes varázsával és a rá jellemző ellenállhatatlan erotikus vonzerővel pillanatok alatt felborította a beteg és

terapeuta hierarchikus viszonyát: nemhogy nem hagyta, hogy az analitikusok korlátokat állítva rendet és kiszámíthatóságot vigyenek az életébe, épp ellenkezőleg, őket is beszippantotta (elsősorban az utolsó időszak terapeutájára, Ralph S. Greensonra gondolok) kaotikus életének örvényébe. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a színésznőből áradó rendkívül erős rombolás nemcsak a Marilyn férfikapcsolatait tette tönkre folyamatosan, de a terápiás segítséget is hatékonyan semlegesítette. Nem hiába mondta egyik interjújában: „én csak egyvalakitől félek: tulajdon önmagamtól”.

 

*

 

A filmet novemberben kéthetes késéssel mégis sikerül befejezni. Bármi történt a forgatáson, megismétlődik a csoda: az érzelmi viharokból, a szorongásból és keserűségből semmi se látszik a mozivásznon. Marilyn elbűvölőbb, ragyogóbb, mint valaha, mi több – és ezt maga Laurence Olivier is elismerte –, nagyhírű partnerét is elhomályosítja. Míg a Shakespeare-színész merev, modoros, jéghideg, Marilyn derűs, spontán és természetes; és ahogy sugárzó arcával, gömbölyű farával és telt idomaival teljesen betölti a mozivásznat, sikerül ismét felragyogtatnia az ártatlanságnak és érzékiségnek azt a titokzatos keverékét, amelynek titkát senki más nem ismerte rajta kívül. Ő az egyetlen ellensúlya, színfoltja és fűszere ennek a fantáziátlanul érzelgős és banális históriának.

1956 októberében Marilyn Monroe és Arthur Miller visszatér az Egyesült Államokba. A színésznő úgy határoz, egy darabig meg akarja kímélni magát a forgatás fárasztó erőpróbájától. Minden energiájával igyekszik rendbe hozni Londonban válságba került házasságát. A házaspár Long Islanden bérel villát; Marilyn álruhában jár-kel New York-ban, igyekszik beletanulni a jó feleség szerepébe. 1957 elején mély depresszióval kórházba kerül, majd a klinikáról kijövet analitikust vált (haláláig, Anna Freudot is beszámítva, nem kevesebb, mint öt analitikust „koptatott el”). Marilyn akut kétségbeesését augusztusi vetélése is súlyosbítja. A férje igyekszik atyai gondoskodással körülvenni, lelket önteni belé.

Majd abban a hitben, hogy egy közös filmtervvel talán örömet szerez a feleségének, nekilát, hogy átírja forgatókönyvnek Kallódó emberek című novelláját. A forgatókönyvet ajándéknak szánja, mert egyáltalán nem rajong az általa mélyen lenézett és közönséges pénzkeresetnek tekintett munkáért. Marilyn azonban nem kedveli különösebben a történetet, meglehet, azért sem, mert túlságosan is közel érzi magához a hőseit. Különben is: fáj neki, hogy Miller, aki az ő fájó problémáikat, magánéleti titkaikat is felhasználja a forgatókönyvben, világgá kürtöli házaséleti konfliktusaikat. Úgy érzi, a férje csúnyán elárulta. Lehet, hogy ő is csak kihasználja?

Miller meg van győződve, a depresszióból csakis a munka, a forgatás az egyetlen kiút. Marilyn azonban hallani sem akar a Kallódó emberekről, a szerep még akkor se kell neki, ha a filmnek John Huston lesz a rendezője. Az anyagi problémák is sokasodnak. Ezért Marilyn, Miller nyomatékos rábeszélésére, végül elfogadja Sugar szerepét Billy Wilder tervezett filmjében. A Van, aki forrón szereti forgatásáért ajánlott gázsi: egymillió dollár.

Miután kényszeredetten igent mond, Marilyn keserűen felsóhajt:

– Ez a legostobább szerep, amit valaha is ajánlottak!

 

(Folytatjuk)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/11 40-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11182