KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/április
KRÓNIKA
• N. N.: Urbán Mária (1954–2008)
• N. N.: A 39. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Öt nehéz darab Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Szex, hazugság, DV Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Valóságteszt Dokumentumfilmek
• Stőhr Lóránt: Jobb közép Beszélgetés Kende Jánossal
OLASZ '68
• Bikácsy Gergely: Utópiák ellenfényben Az olasz ’68 titkai
• Barotányi Zoltán: Brigádnapló Filmek az Aldo Moro-ügyről
KOREA
• Teszár Dávid: Az elfeledett háború Korea: Észak Dél ellen
• Géczi Zoltán: Végefőcím nélkül Hollywood és Korea
• Strausz László: A nagy fehér főnök Amerikai Cézár
TIM BURTON
• Orosdy Dániel: A dilettánsok fejedelme Ed Wood
KÖNYV
• Harmat György: A zárkózott ember tangója Al Pacino
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Örülj, hogy él Életek éneke
• Harmat Eszter: Egy közeli galaxisban Lassú tükör
• Mátyás Győző: Poénvadászat Pánik
• Csillag Márton: Ezüst középszer 9 és 1/2 randi
MOZI
• Nevelős Zoltán: Út a vadonba
• Vajda Judit: A másik oldalon
• Schreiber András: Elah völgyében
• Kolozsi László: Két nap Párizsban
• Baski Sándor: Nyolc tanú
• Fekete Tamás: Az éj királyai
• Tüske Zsuzsanna: Bakancslista
• Varró Attila: A szem
• Kárpáti György: Bolondok aranya
DVD
• Pápai Zsolt: Áldozathozatal
• Klág Dávid: Az élőhalottak visszatérnek
• Kovács Marcell: Végtelen éjszaka
• Tosoki Gyula: Boszorkányt vettem feleségül

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Korea

Hollywood és Korea

Végefőcím nélkül

Géczi Zoltán

A máig lezáratlan koreai háború sajgó gránátszilánk az amerikai emlékezetben; a világháborús és Vietnam-filmeket szériában gyártó Hollywood sem tudott vele mit kezdeni.

 

A nagyközönség jól tudja, mily hősiesen vezette szakaszát John H. Miller százados (Ryan közlegény megmentése, 1998), miként végzett a szakadár Kurtz ezredessel a zöldsapkás Willard százados (Apokalipszis most, 1979), mily vehemenciával irtotta a szovjet Specnaz osztagokat John Rambo Afganisztán hegyei között (Rambo III, 1988), mily gyötrelmes volt Szaúd-Arábiában állomásozni Jake Gyllenhaal számára a Sivatagi Vihar előtt (Bőrfejűek, 2005), a koreai konfliktus azonban híres történetek és markáns mozihősök híján maradt. A végefőcím nélküli, érdemi változást nem hozó háború nem szült, nem szülhetett maradandó eposzokat, s miután a 20. század sajnálatos módon gazdag volt a pusztító fegyveres konfliktusokban, a filmesek inkább az ideológiai szempontból letisztult, karakteres arculatú, nem mellesleg győzedelmes második világháborút, a frusztrációs etalonként említhető vietnami konfliktust, vagy a jelenkor nagyhatalmi és gazdasági viszonyait átrajzoló háborúit választják. 1951 és 1981 között az amerikaiak húsznál is kevesebb játékfilmet forgattak a koreai vérontásról (vö. a második világháborús filmek végeláthatatlan lajstromával), és eme sorok írásakor olybá tűnik, hogy az 1981-es Inchon végleg elvette Hollywood kedvét az ilyesféle kalandoktól. A nagy költségvetésű (46 millió USD), neves rendező által dirigált (Terence Young egyebek mellett kiugróan sikeres James Bond-filmeket is készített), sztárokat felvonultató (Laurence Olivier, Toshiro Mifune) film kritikai és üzleti szempontból egyaránt óriási bukásnak bizonyult, alig 6 millió dollárt termelt vissza, és négy Arany Málnával szégyenítették meg.

 

 

Gyalogsági túlélőfilmek

 

A koreai háború első játékfilmes lenyomatai Samuel Fuller nevéhez fűződnek. Az író-rendező bevallása szerint „gyűlölte az erőszakot”, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy „felhasználja a filmjeiben”, mivelhogy a mozit önmagában is „csatatérnek látta”. Fuller hazafias érzelmű, az amerikai vezetés döntéseit tiszteletben tartó férfiú volt, de a legkevésbé sem kívánta dicsőíteni a vérontást, hiszen mélyreható tapasztalatokkal bírt a frontviszonyokat illetően: az 1. gyalogoshadosztály lövészeként helytállt az észak-afrikai hadszíntéren, végiggázolt Szicília fövenyén, a normandiai partraszállás során a húsdarálóba (Omaha Beach) vezényelték, majd alakulatával egészen Csehszlovákiáig menetelt. Az Ezüst Csillag mellett számos más érdeméremmel kitüntetett veterán 1951-ben két filmet is forgatott a koreai háborúról. Az Acélsisak (The Steel Helmet) és a Szuronyt szegezz! (Fixed Bayonets!) üdvös értelemben véve borderline-szindrómás alkotások: ott lappang bennük a westernfilmek szikár szelleme, a háborús propagandafilmek kérlelhetetlen tematizáltsága, miként a realizmus igénye is megmutatkozik. A Szuronyt szegezz! (amelyben James Dean első nagyjátékfilmes kisszerepét játssza, mindennemű kredit nélkül) egy elterelő művelet története; a visszavonuló amerikai zászlóalj parancsnoka fedezetként egyetlen szakaszt hagy hátra, hogy tartsák a stratégiai fontosságú utat, megakadályozva a főerők bekerítését. A katonák úttorlaszt emelnek, aknákat telepítenek, jól védhető, rejtett állásokat alakítanak ki, és gyalogsági fegyverekkel veszik fel a harcot a páncélosokkal szemben. Miután sorra hullnak el a tisztek, a parancsnoki feladat a tapasztalatlan és ingatag Denno tizedesre (Richard Basehart) hárul, aki retteg a felelősségvállalástól, ám végül képes leküzdeni szorongásait, és bevégzi a kritikus feladatot. A csekély költségvetésű, stúdiókörnyezetben forgatott film együttérzésért és támogatásért esengő főalakja egyfelől Fuller veteránok iránt érzett szimpátiáját fejezi ki, másrészt a nemzetközi konfliktusban oroszlánrészt vállaló amerikai hadsereg szerepzavarát szimbolizálja: a rendező általa fejezte ki abbéli reményét, hogy az amerikai külpolitika és az US Army előbb-utóbb felnő a feladathoz, úrrá lesz a koreai helyzeten, és méltóságát visszanyerve, győztesként kerül ki a háborúból.

A Szuronyt szegezz! a gyalogsági túlélőfilmek iskolapéldája; izgalmas dramaturgiával operáló, a karakterfejlődés számára remek közeget nyújtó, ám szűk kontextusú mozi. Ábrázol és nem legitimizál; megmutat, de nem kérdez. Hozzá hasonul az 1952-es Visszavonulás! (Retreat, Hell!; rendezte: Joseph H. Lewis), illetve Anthony Mann 1957-es mozija, a Hadakozó férfiak (Men in War), amely újfent egy ellenséges vonalak mögött rekedt osztag kétségbeesett halálmenetét regéli el.

 

 

Légből kapott történetek

 

Korea légterében intenzív harcok folytak, amelyekben amerikai, ausztrál, koreai, kínai és szovjet pilóták (utóbbiak koreai uniformisba bújva) vettek részt. Két kor határán járunk: még javában harcolt a második világháborús technika, de már bevetésre kerültek az új, gázturbinás vadászgépek. A jet-repülés hőskoráról három film is megemlékezik: az 1955-ös The McConnell Story az úgynevezett MiG-katlanban vívott csaták nagynevű, 16 légiharc-győzelemmel rendelkező ászát dicsőíti, a Vadászok (The Hunters, 1958, Dick Powell) hasonló hőseposz, a Toko-ri hídjai (The Bridges at Toko-Ri, 1954, Mark Robinson) pedig több szempontból is mintaértékű tétel. Szuronnyal faragott, ám hatásos dramaturgiai eszközeit és koncepcióját háborús filmek sokaságában sikerült utóbb tükörfényesre koptatni (Top Gun, 1986; Flight of the Intruder, 1991; Bat 21, 1988; Behind Enemy Lines, 2001; Stealth, 2005), technikai kivitelezés terén pedig súlyos köröket ver versenytársaira. Nem csupán nagy költségvetésből forgatták, de olyan elemet adtak hozzá, amely messze túlmutat az anyagiakon – ez pedig az amerikai haditengerészet teljes körű támogatása. Az US Navy készséges partnerként működött közre a Paramount Pictures produkciójában, így a stáb forgathatott a legmodernebb repülőgép-hordozókon, filmezhették a kor élvonalbeli haditechnikáját, s persze cserébe lojalitást kellett tanúsítaniuk, a Pentagon kívánalmai szerint kellett eljárniuk. A különösen nehéz célpont ellen bevetett csapásmérő repülőgép-kötelék akciója mai szemmel nézve is roppant látványos film (George Lucas is ihletet nyert belőle a Halálcsillag felett zajló űrcsatákhoz), de propagandisztikus mellékízét nem nyomhatja el a nagystílű kivitelezés (az amerikai haditengerészet kiváló katonái otthonaiktól hatezer mérföldes távolságban, halálos kockázatot vállalva teszik a dolgukat, ha pedig elhullnak a kötelesség mezején, úgy szép szőke özvegyet és tündéri kisgyerekeket hagynak maguk után). A filmet szempillantásnyi időre sem kísérti meg az őszinteség veszedelmes kényszere, ügyesen kerüli a politikai-katonai felelősség izzasztó kérdését; a katonák azért harcolnak, mert ott vannak, a hordozó parancsnoka elgyászolja pilótafiait, de eszébe sem jut megkérdőjelezni az áldozatok szükségszerűségét – Uncle Sam őket akarta.

 

 

Kétségek között

 

Az amerikai rendezőknek évtizedekbe tellett, hogy kritikus szemmel, a Fehér Ház külpolitikájának felelősségét, az amerikai hadsereg szerepét vizsgálva tárgyalják a hidegháború legfőbb konfliktusát, a vietnami hadszíntér történéseit. Utóbb számos olyan darab született, amelyek analitikus módszerekkel, dramatizált formában szembesítik a nézőt a háború valódi borzalmaival, a nagypolitikai döntések mögött felsejlő motivációkkal, a döntések elhibázottságával és azok következményeivel (kiváltképpen figyelemre méltóak Oliver Stone filmjei: Nixon, 1995; Szakasz, 1986; JFK, 1991). A koreai filmek evolúciója soha nem érte el ezt a fejlettségi fokot, de szerencsére akadnak olyan mozik, amelyek szélesebb összefüggésekben vizsgálják az eseményeket, és nem restek levonni némely tanulságokat.

Az 1959-es Pork Chop Hill egyfelől a gyalogsági fegyvernem helytállásának véres mementója, másrészt a kétely alkotása. Rendezője, Lewis Milestone 1917-ben Oroszországból azért szökött át Amerikába, hogy ne kelljen a frontra vonulnia, ám be sem vackolhatta magát választott hazájában, íziben besorozták, és khakiszín uniformisban hajózhatott vissza Európába. Az 1930-as Nyugaton a helyzet változatlan (All Quiet on the Western Front) korát messze megelőző mestermunka: realista, a kíméletlenségig őszinte mozi, amely a lövészárok mocskában kuporgó közkatona szemszögéből mutatja meg a világháború borzalmait – ennélfogva a Pork Chop Hill témája csupán történelmi vonatkozásainál fogva is Milestone szakterülete. A 255 méter magas domb volt a koreai háború Suribachi-hegye: a harc egy jelentéktelen magaslatért folyik, amely több ízben is gazdát cserél, a küzdelemnek gyakorlatilag nincs tétje, ellenben bőséggel szedi az áldozatokat, és ez a körülmény már önmagában is igazolja a stratégiai célponttá való minősítését. A Gregory Peck által vezetett különítmény a sokadik rohamot intézi a hegy ellen, zajlik az első világháborút idéző közelharc, sárban mászás, test feszül testnek, szögesdrót tépi az emberi húst, a lángszóró égő gázolaj-benzin keveréket okád az éjszakába. Az amerikaiak elfoglalják a magaslatot, minden nehézség dacára kitartanak, majd július 11-én, a fegyverszünet aláírása előtt bő két héttel feladják a tarthatatlan állást. Valószínű, hogy a Pentagonban nem így képzelték el a patrióta ideológia népszerűsítését, miként az 1960-as Az ifjú férfiak (All the Young Men) sem a hadsereg arculatépítését szolgálja; bár a film nélkülözi az igazi erőt, cselekménye pedig kísérteties hasonlóságot mutat a Szuronyt szegezz! forgatókönyvével, az amerikai hadseregben tapasztalt faji problémákra is reflektál. Az 1957-es Időhatár (Time Limit, rendezte: Karl Malden) személyes történet, amely egy hadifogságba került amerikai tiszt hazaáruló cselekedetei mögött rejlő kényszerítő okokat tárja fel hadbírósági dráma formájában – ám cselekménye akár a második világháborúban is játszódhatott volna.

A koreai háború által inspirált amerikai mozik legérdekesebb, legtágabb kontextussal dolgozó, a konfliktus hátterét adó hidegháború paranoiás hangulatát kiválóan megragadó tétele a Mandzsúriai jelölt (The Manchurian Candidate, 1962). A film expozéja egy amerikai őrjárat balul elsült küldetését meséli el: az éjszakai bevetésen a katonák bajba kerülnek, eltűnnek, s csupán napok múlva vergődnek vissza a saját vonalak mögé. Beszámolóik szerint harci kontaktusba kerültek egy észak-koreai egységgel, napokon át rejtőzködtek és meneteltek, két bajtársukkal gránáttűz végzett, mígnem visszaverekedték magukat a front barátságosabb oldalára. A túlélők hazatérnek, Raymond Shaw őrmestert (Laurence Harvey) Kongresszusi Érdemrenddel tüntetik ki, de Bennett Marko őrnagy (Frank Sinatra) visszatérő rémálma azt mutatja, hogy a történet korántsem a fentiek szerint zajlott le, és a valóságban bajtársaival egy bizarr kísérlet alanyaivá váltak. Kiderül, hogy az oroszok elrabolták a szakaszt, és agymosást hajtottak végre rajtuk; Shaw alvó ügynökké vált, akit egy kondicionált jelszóval bármikor transzba ejthetnek, hogy engedelmes gyilkosként teljesítse parancsaikat, ily módon elősegítve, hogy egy orosz alvó ügynök kerülhessen a Fehér Ház ovális irodájába.

„Azok, akik Észak-Koreából a Szovjetunión keresztül utaztak haza mostanában, úgy tűnik, mindannyian átéltek egy »emlékezetkieséses« vagy zavarodott állapotot, mialatt egy különleges zónán haladtak át Mandzsúriában.” (A CIA hivatalos jelentése, 1953). Nem tudni, Richard Thomas Condon honnan szerezte az 1959-ben megjelent könyvet inspiráló információkat, de az utóbb felszabadított hírszerzési dokumentumokkal összevetve hátborzongatóan pontos képet alkotott az oroszok által folytatott „fekete pszichiátriai” programokról, amelyeknek a Pavlov Intézet adott otthont. A Mandzsúriai jelölt meglepő frissességgel reagált egy nagyon is létező nemzetbiztonsági problémára: az amerikai titkosszolgálatok rettegtek attól, hogy az oroszok kifejlesztettek egy hatékony és megbízható agymosás-technikát, amely hipnózison és kábítószeres kezelésen alapul (ennek legfőbb oka az volt, hogy a jelek szerint sokkal előrébb jártak, mint a CIA, amely maga is folytatott nyilvánvalóan törvénytelen, ám szerteágazó és komoly források által támogatott kutatásokat ezen a téren). Számos jel utalt rá, hogy a hadifogságba esett, majd szabadon bocsátott amerikai katonák közül jónéhányan önkéntelenül is kísérleti alanyokká váltak, kondicionált reflexeket alakítottak ki náluk. A McCarthy szenátor által vezetett antikommunista perek idegbeteg világában immáron nem az atomfegyver bevetésének lehetősége volt a legnagyobb fenyegetés (1951 tavaszán, a kínai mozgósítás idején bevetésre készen állt a bomba az okinawai légitámaszponton), hanem egy új típusú, minden korábbinál rémisztőbb hadviselés lehetősége bontakozott ki, amelyben az emberi elme feletti hatalomért folyik küzdelem.

 

 

Ott sem voltunk

 

A koreai konfliktus még háborúk történelmi viszonyrendszerét tekintve is különösen abszurd esemény volt; testvérek harcoltak testvérekkel, s dacára a hatalmas áldozatoknak, a konfliktus nem oldódott meg, a kettétépett országrészek közötti határvonal a tűzszünet megkötésekor alig valamivel került csak északabbra a 38. szélességi körtől. Az éles szeméről és biztos ítélőképességéről ismeretes Robert Altman erre az abszurditásra reagált M.A.S.H. (1970) című filmjével; alkotása groteszk, fekete komédia egy mobil sebészeti egység orvosairól, akik látványos igyekezettel próbálják otthonosan érezni magukat a frontvonalon. (Érdekességképpen megemlítendő, hogy Richard Brooks Battle Circus című filmjét, amelyben Humphrey Bogart játssza a koreai hadszíntéren szolgáló doktort, eredetileg M.A.S.H. címmel kívánták forgalmazni, de az MGM stúdió megváltoztatta azt.) Szolgálatban lőtt sebeket és roncsolt végtagokat látnak el; nekik a legkevésbé sem számít, hogy hol és miért folyik a vér, a műtő földrajzi helye és környezete számukra teljességgel mellékes. Az orvosi feladatokat szinte mechanikus módon, a rutinos sebészek hűvös távolságtartásával teljesítik, s miután végeznek a beavatkozásokkal, a nők hajkurászása, az obszcén tréfák kieszelése, a golf, a kedélyes anekdotázás és a martini vedelése terén igyekeznek mennél emlékezetesebb teljesítmények elérésére. Megjárják a poklot, de túlzottan profik, fölényesek és flegmák ahhoz, hogy tanuljanak a történtekből, s végül hazatérnek otthonaikba, és folytatják korábbi életvitelüket. Éppúgy, mint ahogy azt az amerikai külpolitika tette, amely az évtized végén már egy kísértetiesen hasonló, ám sokkalta pusztítóbb és zavarosabb fegyveres konfliktusba, a vietnami háborúba küldte a nemzet fiait.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9306