KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/június
KRÓNIKA
• (X) : Filmkarc
• Kézdi-Kovács Zsolt: Madaras József (1937–2007)

• Schubert Gusztáv: Ha Philip K. Dick
• N. N.: Dick-adaptációk
• Kömlődi Ferenc: Android-fantáziák Philip K. Dick és az új robotika
MAGYAR MŰHELY
• Frivaldszky Bernadett: Tárgyiasult gondolatok Beszélgetés Banovich Tamással
• Kolozsi László: A hallható film Beszélgetés a hangról
• Balázs Gábor: Ópium – hangkritika A véső hangja
• Kolozsi László: Római harsonák Rózsa Miklós
• Csala Károly: A sodrástól távol Gaál István fotográfiái
TITANIC
• Baski Sándor: Vészjelzések a fedélzetről Titanic disztópiák
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Titanic
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány

• Ardai Zoltán: Nyári oktatás Kultmozi: Baleset
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: Zidane, az antihős Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Történelem: tarka és trendi Magyar plazma
KÖNYV
• Palotai János: A rajzoló rendező Eizenstein Erósza
KRITIKA
• Vincze Teréz: Irodalom a dobozban János és Viola; A veinhageni rózsabokrok
• Vízer Balázs: Forradalmi groteszk Liberté 56
• Gelencsér Gábor: Szerkesztői üzenet Tavasz, nyár, ősz
• Győrffy Iván: Asztali beszélgetések A hét főbűn (Bűnök ezek?)
• Takács Ferenc: Az istenek szomjaznak Felkavar a szél
• Wostry Ferenc: Mozik a 42. utcában Grindhouse
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fekete könyv
• Nevelős Zoltán: Melquiades Estrada három temetése
• Kolozsi László: Kubrick menet
• Pápai Zsolt: Zodiákus
• Vajda Judit: Transylvania
• Vízer Balázs: 23-as szám
• Herpai Gergely: Pókember 3.
• Klacsán Csaba: Megérzés
DVD
• Pápai Zsolt: A fantomlakó
• Pápai Zsolt: Jóasszony
• Tosoki Gyula: Néma gyilkos
• Alföldi Nóra: Hét vérfoltos orchidea

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mar del Plata

Zidane, az antihős

Nánay Bence

Az argentin fürdőváros filmfesztiválja egyre keményebben politizál. Szerencsére a filmtörténet néhány nagy öregje e tendencia ellen dolgozik.

 

Lenin óta tudjuk, hogy a film a legfontosabb művészet, azaz a film és a politika mindig is szorosan összefonódott. Ez a kapcsolat az utóbbi időben egyre nagyobb jelentőségű: a 2004-es cannes-i filmfesztivál fődíját egy meglehetősen középszerű, de erősen politizáló film nyerte. Azóta több filmfesztivál is kifejezetten politikai színezetet kapott, beleértve a legjelentősebbeket, a berlinit vagy a locarnóit is.

Úgy tűnik, Latin-Amerika első számú filmfesztiválja, a Mar del Plata-i szintén követi a trendet. A filmek előtt vetített pár másodperces ötletes fesztivál-intróban repülőből kidobált filmdobozok különböző országok zászlajával díszített ejtőernyőre erősítve lebegnek a tengerpart felett. Az első kinyíló ejtőernyőn kubai, a másodikon venezuelai zászló látható. Amerikai és brit zászlónak nyoma sincs. Ennél sokkal fontosabb, hogy a latin-amerikai verseny legjobb filmje a Che Guevara-díjat hozza el, és e szekció filmjeinek több mint a fele felvállaltan politikai alkotásnak tekinthető. Ez a jelenség persze aligha meglepő a közelmúltban kialakult dél-amerikai politikai helyzet ismeretében. Ráadásul George W. Bush épp a fesztivál ideje alatt látogatott Dél-Amerikába, emiatt az argentin fürdőhely házfalain kemény Bush-ellenes feliratok jelentek meg. Ez a politikai fordulat tehát érthető, s talán indokolt is. A probléma ott kezdődik, ha a politikai- és propaganda-megfontolások fontosabbak lesznek, mint a filmek művészi értéke.

Az elmúlt években a formailag legizgalmasabb filmek – Tajvan, Korea és Közép-Ázsia mellett – Latin-Amerikában s különösen Argentínában készültek. Ennek a trendnek Mar del Platában idén nyoma sem volt. A versenyfilmek közé válogatott argentin filmek szinte mindegyike burkoltan vagy kevésbé burkoltan propagandafilm volt. Még szerencse, hogy a többi szekcióban a politikai hangsúly sokkal kevésbé volt érezhető. Az utóbbi évek legsikeresebb fesztivál-sztárrendezői szinte mind új filmmel képviseltették magukat: Tsai Ming-Liang a Nem akarok egyedül aludnival, Pen-ek Ratanaruang a szinte Melville-re emlékeztető, Christopher Doyle által fényképezett Láthatatlan hullámokkal és Apichatpong Weerasethakul a teljesen őrült, minden narratív szabályt felrúgó Szindrómák és egy évszázaddal.

Volt tehát elég kísérletező kedvű, formai újításokat hozó alkotás. A legkísérletezőbbnek azonban ezek közül meglepő módon egy ártatlannak tűnő dokumentumfilm bizonyult. Douglas Gordon és Philippe Parreno Zidane, egy XXI. századi portré című, filmre ültetett videó-installációját, bevallom, nem a diffúz narratíva és modernista képkompozíció reményében néztem meg, hanem azért, mert Zinedine Zidane minden valószínűség szerint a valaha élt legnagyobb futballista, és teljes kilencven percen át csak az ő játékát látni mindenképpen nagy élvezetnek ígérkezett – ha nem is a szó filmes értelmében. Tekintve, hogy Argentínában vagyunk, ahol a foci élet és halál kérdése, egymást taposták a nézők, hogy jegyet kapjanak erre a filmre. És valószínűleg nagyot csalódtak.

A rendezők koncepciója nagyon egyszerű: egy teljes meccsen (Real Madrid–Villarreal, 2005. április 23.) keresztül csak Zidane-t mutatják. Nem az akciókat, a gólokat, amit amúgy egy közvetítésben látnánk, hanem csakis Zidane-t. Aki azonban a meccs nagy részében semmit nem csinál. Törölgeti a homlokát, előbb egyik, majd másik cipője orrával a földbe rúg, és néha, nagy néha „Va, va, va” felkiáltással bíztatja, leginkább sajátmagát. Aki a mester esernyőscseleire vagy lefordulásaira kíváncsi, az nagyon fogja unni ezt a kilencven percet, mely leginkább a narráció és az azonosulás határait feszegető kísérleti filmként értelmezhető. Kicsit úgy viszonyul egy rendes meccsközvetítéshez, mint egy Bresson-film egy hollywoodi filmhez. A narratív csúcspontokról rendre lemaradunk. Zidane gólpasszt ad, de a gólt már nem látjuk. Valakit kiállítanak, de hogy kit és miért, nem tudjuk meg: csak Zidane reakcióját látjuk, amely leginkább egy alig észrevehető fejcsóválásban merül ki. És közben egészen más keresztmetszetét kapjuk ennek a sportnak, mint általában. Egy elszigetelt, magányos, fáradt játékost látunk, aki miután gólpasszt adott, egyetlen mosoly nélkül kocog vissza a saját térfelére, hogy ott kicsit liheghessen egyet. A puskamikrofonokkal felvett hanganyag különösen közel hozza a nézőhöz ennek a magányosan küzdő sportolónak szinte minden lélegzetvételét. A közönség valószínűleg nem ilyen filmre számított, de furcsa  módon mégis nagyon kevesen hagyták el a nézőteret. Pusztán a főszereplő, a nagy Zidane miatt ez az alkotás lehet minden idők legnagyobb tömegek által végignézett kortárs kísérleti filmje.

Zidane mellett egy másik kopasz antihős – Michel Piccoli – két filmben is feltűnt a fesztiválon. A filmtörténet két nagy öregjének új alkotásában, a 98 éves portugál Manoel de Oliveira leheletfinom Buñuel-hommage-ában, a Belle toujoursban, illetve Otar Joszeliani Őszi kertekjében. Oliveira már előző filmjében, a Varázstükörben is Buñuelnek állított emléket. Ezúttal azonban a hommage sokkal direktebb.

Az új film címe, a Belle toujours Buñueltől A nap szépét (Belle de jour) idézi, a történet pedig a klasszikus film két főszereplőjének találkozását beszéli el csaknem negyven év múltán. Piccoli az egykor általa játszott bonviván, Henri Husson öregedő, alkoholista árnyékát alakítja, míg Catherine Deneuve Séverine-jét sajnos nem maga Deneuve, hanem Bulle Ogier játssza. Oliveira nagyon hűséges Buñuel-követő, nem egyszerűsíti le a korábbi film direkt homályban hagyott elemeit. Bár Piccoli Séverine-t A nap szépéből ismert kínai dobozzal lepi meg, és ahogy az eredeti műben, itt sem tudjuk meg, mi is van a dobozban.

Piccoli azonban a legváratlanabb szerepet a filmfesztivál talán legjobb filmjében, Joszeliani Őszi kertek című alkotásában kapta, ugyanis ebben egy idős arisztokrata hölgyet játszik. Az új Joszeliani-mű nagyon hasonló szerkezeti elveken alapul, mint a rendező két előző munkája, a Hétfő reggel és az Agyő, édes otthon. Látszólag véletlenszerűen feltűnő motívumok, motiválatlan, szinte véletlenszerű akciók, átlátszatlan szereplők, akikkel igen nehéz azonosulni. Kicsit olyan egy Joszeliani-filmet nézni, mint egy állatkertben sétálni: az állatok/szereplők általában nem csinálnak semmi különösen izgalmasat, mégis jól esik szemlélődni közöttük. Ennek fényében nyer értelmet, hogy Joszeliani filmjeinek elmaradhatatlan szereplője egy-egy állat: egy marabu az Agyő, édes otthonban, egy krokodilbébi a Hétfő reggelben, ezúttal pedig egy többnyire mozdulatlan párduc. Joszeliani filmjeiben ezek az állatok az emberekkel egyenrangú szereplők.

Joszelianit sokan Tatihoz hasonlítják, és nem minden ok nélkül: kettejük humora igen hasonló. Ez az analógia azonban sok tekintetben rendkívül félrevezető. Míg Tati viszonylag szabályos narratív szerkezettel dolgozik, Joszelianinál csak történettöredékek, történetcsírák vannak. Az újra és újra felbukkanó, többbnyire vicces motívumok tehát nem csak humorforrást jelentenek, mint Tatinál, hanem a film egészének egységét – a történet egységének híján – éppen ezek a belső rímek adják.

Az Őszi kertekben egy befolyásos francia politikus (Séverin Blanchet) egyik napról a másikra munka, feleség, lakás és pénz nélkül találja magát. Ő azonban nem esik kétségbe, hanem elkezdi élvezni ezt a sokkal szabadabb, sokkal tehermentesebb életet. Mindenekelőtt pénzt és lakást kér öreg, de lélekben fiatalos arisztokrata anyjától. Ezt az idős hölgyet játssza Piccoli, nem minden ripacskodás nélkül, de a lehetőségekhez képest tiszteletreméltó visszafogottsággal.

Joszeliani filmjeit lehet egyfajta romantikus clochard-kultusszal vádolni: jobb nincstelen csavargónak lenni, mint sikeres üzletembernek. Ennél azonban bonyolultabb a helyzet. Joszeliani – némileg hasonló módon, mint a Zidane-film – az élet mindennapi oldalát mutatja meg: nem a csúcspontokat és bukásokat, hanem a csúcspontok közötti eseménytelen, de sokszor igen kellemes hétköznapokat. Joszeliani hősei tehát ugyanúgy antihősök, mint Zidane. Nem csinálnak semmi különöset, pálinkát főznek, festenek a kocsma falára, fejenállással próbálják szabályozni a vérnyomásukat.

A Mar del Plata-i fesztivál agyonpolitizált közegében különösen frissítően hatott, hogy Joszeliani nem húz merev határvonalat a gonosz politikusok és a jó állampolgárok között. A politikusok ugyanolyan emberek, mint mi, csak éppen nagyon sok a dolguk (például sokat kell vásárolniuk és más politikusokkal vadászniuk), és emiatt nem érnek rá élvezni az életet. S bár az Őszi kertek elnyerte a zsűri különdíját, ez a mentalitás merőben idegen az argentin fesztivál Che Guevara-i hangütésétől.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/06 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9013