Koreai viharKoreai vihar (1999-2005)Kistigris, ha felcseperedikGéczi Zoltán
Erő és melankólia, ámok és buddhista meditáció, a magára talált koreai film minden regiszteren mesterien játszik.
Sűrűsödő bemutatók, növekvő kópiaszámok, meredeken emelkedő bevételek, irigylésre méltó belföldi és nemzetközi sikerek, legfőképpen pedig remek alkotók és alkotások – a hongkongi filmipar hajdan volt sikertörténetét Dél-Koreában tűzte újból műsorra az élet.
*
A katonai kormányzat távozása után kibimbózó dél-koreai filmipar 1999-ben borult virágba: ebben az évben 43 hazai gyártású film került a mozikba, közülük három jutott be a box office top 10-be. Az első hazai gyártású blockbuster, a Shiri (rendezte: Kang Je-gyu) 2,5 millió nézőt csábított jegyvásárlásra, amely kétszeresen meghaladta a másodikként befutott Múmia eredményét, a bronzérmes Benzinkúti rablás (Juyuso seubgyuksageun – rendezte: Kim Sang-jin) közel egymillió nézőjével vidáman beelőzte a Mátrixot, a véres-darabolós – tehát korhatáros – Mondj valamit (Telmisseomding – Chang Yoon-hyun) pedig alig 70 ezer jeggyel maradt el a Csillagok háborúja első epizódjától, így a nyolcadik helyre futott be. A dél-koreai film hazai pályán nem pusztán erős versenytársa az amerikai importnak, de TKO győzelmet aratott Hollywood felett: a jegyeladásból származó bevételek összességét tekintve 2002-ben (78 hazai és 266 külföldi bemutató) 48 százalék volt a honi alkotások részesedése, 2003-ban (65-275) mellett ugyanezen arány már 53 százalékra gyarapodott, 2004-ben (74-194) pedig meghaladta az 57 százalékot. A belföldi piac kiszélesedésével együtt a nemzetközi bevételek is meredeken nőttek: a 10 millió dollárból forgatott a Silmido (Kang Woo-suk, 2003) esetében minden egyes befektetett zöldhasúra került jegyvásárló, a rákövetkező évben bemutatott Taegukgi (Kang Je-gyu) pedig 11,7 milliós nézettséget ért el! Olybá tűnik, az ázsiai országban irigylésre méltó prosperitás tapasztalható: az alkotók rendre minőségi produkciókkal állnak elő, a közönség pedig figyelmével és pénzével támogatja munkájukat.
A dél-koreai mozi sikerének legfontosabb kulcsa a frissesség, a kvalitás és a sokoldalúság. Az aktív rendezők javarésze az 1990-es években tanulta ki a szakmát, tehát modern szemléletű, kortársai nyelvét beszéli, és természetszerűen hajlik az innovatív megoldásokra; a legnagyobb sikereket sem veterán, de újonnan debütált alkotók jegyzik, és évről-évre bukkannak fel kivételes tehetségek, kik garantálják a megfelelő utánpótlást. Az operatőrök esztétikai érzéke egyszerűen bámulatos, a színészek pedig tehetséggel és lelkiismerettel szolgálják a mozi szent ügyét – korántsem bokamagasságba teszik az átugrandó lécet, összecsapott munkákat, idegesítő fércműveket nem adnak ki kezeik közül. Nemkülönben döntő tényező, hogy, Dél-Korea valamennyi fegyvernemben rendelkezik párbajképes alkotókkal, minden zsánerben ki tud állítani erős filmeket, ily módon fedve le a közönségigényeket. A rendezők thriller, romantikus vígjáték, animáció, háborús dráma, művészfilm, horror, vagy éppen akció terén egyaránt jól hasítanak, perfektül beszélik a kommersz és a nem-kommersz nyelvezetét. Bölcs módon nem mímelnek és nem majmolnak, nem akarják leforgatni az Amerikai szépség vágott szemű változatát; csak finoman igazodnak a hollywoodi trendekhez, miközben helyi ízeket főznek, melyek a világon bárhol fogyaszthatók a minőségi egzotikumra vágyók számára. Tehetségük bőséggel vagyon, anyagiak tekintetében pedig szerény igényeket támasztanak, ezért alacsony költségvetés mellett is képesek versenyképes filmeket készíteni: egy látványos, sztárokkal forgatott blockbuster büdzséje 4-6 millió dollárt tesz ki – amerikai produkció esetében ez az összeg legfeljebb a projekt körül tevékenykedő ügyvédek és személyi edzők kifizetését fedezné –, így a film hazai forgalmazásban is nyereségessé tehető, a nemzetközi jogokból érkező pénzeket pedig fejlesztésre lehet fordítani.
Tablóba rendezni a tárgyalt időszak leginkább kiemelkedő filmjeit felettébb hálás feladat; a szelekció szükségszerű kurtasága ellenére is pompásan demonstrálja a dél-koreai filmművészet sokoldalúságát, másfelől megmutatja, mily remek mozikkal gazdagodhat az, aki veszi a fáradságot, és némi utánjárással beszerzi az említett munkákat. Amint az a nézettségi adatokból is kiderül, a legnépszerűbb műfaj a politikával vagy horrorral felütött thriller; erre is, arra is akad modellértékű példa. A dél-koreai filmgyártás blockbuster-prototípusa, a Shiri egy északon kiképzett titkosügynök és a déli elhárítás tisztjeinek áldozatokban gazdag küzdelmét mutatja be, míg a Mondj valamit a sorozatgyilkos-thriller ismert elemeivel gazdálkodik, de ötletesebb, sokkalta véresebb és elegánsabb, mint importált társai (legfeljebb David Fincher Hetedikje állja az összehasonlítást). Története szerint adott egy sorozatgyilkos, ki nejlonzsákba csomagolt, feldarabolt tetemeket helyez el változatos helyeken, bizarr kirakós játékot űz a hullákkal, az esetet pedig a szöuli rendőrség gyilkossági csoportja hivatott megfejteni. Egyre szaporodnak a kórboncnoki igénnyel szétbontott holttestek, a rejtély bevehetetlen bástyaként magasodik, mígnem a nyomozók rábukkannak az első nyomra: előkerül egy igézően szép fiatal nő (Shim Eun-ha, a rejtélyes tekintetű, tetemes exportértéket képviselő fiatal színésznő alakítja), ki korábban szerelmi viszonyt folytatott az áldozatokkal. A film tartja magát a zsáner íratlan szabályaihoz, jól felépíti a nagy átverést, s végül a nyomozók húzzák a rövidebbet – a néző mégsem érzi magát becsapva, mert a stabil pszichológiai motivációk igazolják a szereplők tetteit. A Mondj valamit feszes, kompakt képi világgal bíró, tiszta szívből ajánlható zsánerfilm, minden szempontból köröket ver az amerikai konkurenciára. Hasonlóan krimi, hasonlóan sorozatgyilkosság, homlokegyenest eltérő megközelítés: Egy gyilkosság emléke (Salinui chueok, 2003 – Bong Joon-hi). E zavarba ejtő módon józan és realista (a film megtörtént bűnesetet dolgoz fel), sallangmentes film egy éveken átívelő nyomozást mutat be, mely sohasem került lezárásra. Az ismeretlen gyilkos fiatal nőkre vadászik az erózió által csúnyán kikezdett ipari kisváros határában, a detektívek pedig képtelenek eredményt produkálni: tévesek a nyomok, satnyák a bizonyítékok, rendre rossz gyanúsítottakat állítanak elő, egyetlen tanújukat pedig saját figyelmetlenségük miatt veszítik el. Második filmjében Bong Joon-hi egy matematikaprofesszor következetességével vezeti végig a cselekményt, s mutatja be, miként őrli fel a detektíveket a felelősségtudat és a tehetetlenség, hogy süllyednek kétségbeesésbe, miként lesz úrrá rajtuk az esztelen brutalitás („Egyszerűen addig kell verni, míg beismer mindent” – kínál alternatív megoldást az ügyre a Szöulból hívott rendőrtiszt, midőn előcibálják a sokadik, valószínűleg ártatlan gyanúsítottat). A hétköznapi nyomozók keserű kudarcot szenvednek egy nem hétköznapi ügy során, a pszichopata gyilkos ez alkalommal megalázó vereséget mér az igazságszolgáltatás közkatonáira. Az Egy gyilkosság emléke szikár és okos mestermunka, az utóbbi évek talán legjobb bűnügyi filmje.
Harcművészeti és történelmi témájú alkotások terén nemkülönben ízletes különlegességekre lelhet az érdeklődő. Az elmúlt évek talán legkiválóbb kosztümös filmjét Kim Sing-su készítette el (Musa, 2001), a Harcos a szélben (Baramui Fighter, 2004 – Yang Yun-ho) a realizmus iránt elkötelezett nézőket ragadja üstökön, a Kard a Holdban (Cheongpung myeongwol, 2003– Kim Ui-seok) a klasszikus kínai kardjátékfilmeket hívta vérre menő párbajra, a komikus elemekkel operáló Whasango (Kim Tae-gyun, 2001) Mátrix-gyalázó bunyókban és digitális effektekben gazdag meséje pedig az extravagáns látványosságok kedvelőit invitálja moziba. Utóbbi tétel több megfontolásból is példaértékű: az X-Men és a Harry Potter házasításával létrehozott történetet (a cselekmény egy különleges képességekkel megáldott ifjakat oktató iskolában játszódik) pazar képekkel és elképesztő digitális effektekkel szédít, ami pedig a látványosság minőségét illeti, a producerek akár harmincmillió dollárt is hozzáhazudhatnának a költségvetéshez (hihetetlen, de igaz: az egyedi képi világú, számítógépes cselekkel telezsúfolt Whasango büdzséje négymillió dollárt sem tett ki). Az ázsiai szupersztárokkal (Zhang Ziyi, Jung Woo-sung, Ahn Sung-kee) forgatott Musa nemcsak belföldi forgalmazásban bizonyította érdemeit, de az Egyesült Államokba és Európába is eljutott (itthon a Titanic filmfesztiválon került gyöngyvászonra, lakossági forgalmazásban pedig A harcos címmel jelent meg); kétségtelen, hogy ott a helye az utóbbi évek legjobb filmjei között. A nagyszabású Kard a Holdban pusztán stiláris kivitelezése révén is megérdemelten került be a 2004-es Cannes-i Filmfesztivál hivatalos programjába, s bár nem futott be látványos karriert, a műfaj kedvelői sok örömöt lelhetnek benne, miként az idén bemutatott, nemkülönben kosztümös-kardozós Vérzivatar (Hyeol-ui nu – Kim Dae-seung) is érdemes a figyelmükre.
A dél-koreai filmesek animációban is képesek világverő teljesítményre. Két példa a 2003-as bemutatók közül, egyik a kék, másik a piros sarokból: high-tech CGI-animáció terén a Csodás napok (Kim Moon-saeng és Sunmin Park) bizonyít, a hagyományos rajzfilmek közül pedig az Oseam (Seong Baek-yeob, 2003) tündérszép meséje viszi el a pálmát. A poszt-apokaliptikus világban játszódó Csodás napok története ugyan a legkevésbé sem nevezhető földrengető leleménynek (a város falain kívül rekedt anarchista szabadságharcosok a totális állam ellenében, gerillaharc nagy üldözésekkel, heves kézitusákkal és szerelmi rivalizálással dúsítva), ám technikai kivitelezés dolgában teljes értékű vetélytársa a legkiválóbb japán alkotásoknak (Páncélba zárt szellem: Ártatlanság; Gőzfiú; Almamag); egyszerre kommerciális siker és pompás sci-fi látványosság.
Röviden kitérve a horror műfajára, a zsáner rajongói elégedetten csettinthetnek a Sorum (Jong-chan Yun, 2001) megtekintése után; a film szemkápráztató effektek helyett a karakterekre összpontosít, az erodálódó lakótelep és a pusztuló lépcsőházak megjelenítése pedig vizuális bravúrt jelent. A Két nővér (Janghwa, Hongryeon, 2003 – Ji-woon Kim) zajos sikert aratott hazájában (horrorként is az év 9. legnézettebb filmje volt), a nyugati kritikusokat pedig könyörtelenül sokkolta: „Egy sérült elme összetört rémálma, ez a neurotikus film olyan pszichológiai horrort kínál, amelyet az amerikai mozi már évtizedekkel ezelőtt elfelejtett” – méltatta a BBC kritikusa. A tavalyi év terméséből a Bábkészítő (Inhyeongsa – Jeong Yong-ki) és Kim Yoo-jin Halott barát (Ryeong) című filmje kívánkozik a Best of tablóra (mindkét film debütáló rendező munkája) a 2005-ös bemutatók közül pedig ez idáig a Vörös cipők (Bunhongsin – Kim Yong-gyun) tetszik a legizgalmasabbnak.
A dél-koreai multiplex azoknak is kínál emlékezetes alkotásokat, akik nem a véres rémhistóriákat és az oroszlánszívű kardforgatókat, hanem a romantikus fikciót kedvelik. A Szöulban játszódó love storykban van valami tündéri báj, természetes kecsesség, esetenként lefegyverző naivitás, melynek a legszőrösebb szív sem állhat ellen; az egy kaptafára készülő, reménytelenül ellaposodott hollywoodi tucat-termékekkel szemben képesek érzelmileg érdekeltté tenni a nézőket. A zsáner éllovasa, a Kwak Jae-young által rendezett Az én pimasz barátnőm (Yeopgijeogin geunyeo, 2001) nem csupán hazai pályán bolondította magába a közönséget (többen látták, mint a Harry Pottert), de Hongkongban, Kínában, illetve Japánban is megszédítette a nézőket – holott Kyun-woo (Cha Tae-hyun) és a nem nevesített lány (a gyönyörű és tehetséges Jun Ju-hyun elragadó alakításában) románca ugyancsak elüt az átlagos ügymenettől. A félénk természetű srác az éjszakai metrón találkozik össze a tenyérbe mászó módon pimasz és botrányosan részeg lánnyal, aki nem csekély galibát kever (kis híján a sínek közé dől, az egyik utasba beleköt, a másikat pedig szépen, nőiesen lehányja), s bár háta közepére sem kívánja újdonsült ismerősét, gondoskodni kényszerül a beitalozott szélvészkisasszonyról. Az öntudatlan csajt a fél városon átcipeli, hotelszobát bérel számára, de önzetlen jócselekedete csak bajt hoz a fejére: nemi erőszak gyanújával letartóztatják, újdonsült ismerőse pedig kijózanodása után rögvest lekiabálja és felpofozza, életre szóló szerelmüket megalapozandó. A tűzről pattant hölgy és az ábrándozó, feminin ifjú hétköznapinak nem mondható kapcsolata telis-tele van eredeti ötletekkel és okosan működtetett helyzetkomikummal, másfelől bővelkedik az életszerű részletekben; s bár helyenként bugyuta és csöpögősen szentimentális, általában véve intelligens és érzékeny, így egyaránt képes magával ragadni a kritikusokat és a megengedőbb habitusú átlagnézőket. Vitán felül kiemelkedő mozi, megérdemelten lett a közönség kedvence – jó volna már itthon is látni valami hasonló minőségű, szemtelen és imádnivaló romantikus filmet. 2002-ben került bemutatásra a Jeong Heung-sun által rendezett Maffiaházasság (Gamunui yeonggwang), amely az év legnézettebb filmjévé vált; a vele versengő A tapasztalt barát (Donggabnaegi gwawoehagi – Kim Kyeong-hyeong) nemkülönben megtekintésre ajánlott, a 2003-as évfolyamból pedig a nyelvtanulást illető nemzeti para (a koreaiak angol nyelvvel szemben vívott állóháborúja közismert) problematikája köré szőtt Kérlek, taníts angolul (Yeongeo wanjeonjeongbok – Kim Sung-su) gyűjtött be zöldellő babérokat. Utóbbi ártalmatlan, bájos történetben hagyományos módon szövődik a szerelem, a rút kiskacsa legvégül csodás nővé érik, és elhódítja álmai lovagját – esetenként ennyi is elég a sikerhez. Szerencsére akadnak komolyabb darabok is, teljes igényű drámák, mint a Song Hae-sung által dirigált Failan (2001); eme realista, finom szövésű szerelmi történet egyszerre célozza meg, s találja telibe a szívet és az agyat.
Szembeszökő, hogy a férfiak által dominált amerikai filmekkel szemben a dél-koreai forgatókönyvírók/rendezők kiemelten törődnek a szebbik nemmel, gazdagabb és okosabb szerepeket adnak a színésznőknek, kik rendszeresen játszhatnak központi karaktereket. A viccesen feminista Gengszter a feleségem (Jopog manura, 2001) a legkedveltebb sorozatok közé emelkedett, és az akciót, komédiát és romantikát elegyítő történetfüzér körülrajongott sztárrá tette a főszerepet játszó Shin Eun-kyungot. A szervezett bűnözés macsó világában érvényesülő, némileg darabos modorú szépleány eddig két epizódban bukkant fel, idén érkezik a harmadik rész, mely minden valószínűség szerint megismétli a korábbi sikereket (a 2,8 millió dolláros költségvetésű nyitóepizód 31 millió dollárt fiadzott), és szerte Ázsiában tömegeket csal be a multiplexekbe. A Vigyázz a cicámra (Goyangileul butaghae, 2001– Jeong Jae-eun) főszereplői szintén ifjú hölgyek, ám vígjáték helyett ez alkalommal nemes veretű drámát kap a néző: a lélekszorongatóan szép filmköltemény öt kisasszony történetét mutatja be, kik az iskolapadból kilépve keresik a boldogulás útját. Szereplőink lepukkant környékeken laknak, állásinterjúkra járnak, vacak melókat végeznek, hétköznapi kínkeservekkel és váratlan tragédiákkal küszködnek, miközben próbálják életben tartani barátságukat. A cicás történet megmutatja, hogy a prosperáló gazdasággal bíró országban sem könnyű az egyedülálló lányok élete, nem csupán cuki mosolyt és kölkös kedélyt igényel az érvényesülés; hitelességét tekintve pedig különösen beszédes az a tény, hogy a Vigyázz a cicámra egy fiatal rendezőnő első filmje volna.
Mindemellett Dél-Korea nemzetközileg elismert alkotókban sem szorul importra, hisz felülmúlhatatlan ászok forgatnak nívódíjas alkotásokat. Dráma műfajában Kim Ki-duk a kortárs filmművészet egyik kulcsembere, a nemzetközi fesztiválok favoritja, alkotásait teljes joggal menesztik mennybe a kritikusok. Írni és rendezni egyaránt mesterien tud, ráadásul munkamániás, így hat-nyolchavonta készít egy filmet (a legfontosabbak: A sziget, 2000, Parti őrség, 2002, Tavasz, nyár, ősz, tél.. és megint tavasz, 2003, Szamaritánus lány, 2004), minőség tekintetében azonban soha nem tesz engedményt, és legújabb alkotásai (3 Iron, 2004, Hwal, 2005) is hiba nélkül valók. Kétségtelen, hogy Kim Ki-duk nemzeti kincs, tőrőlmetszett zseni, kit markáns hangvétele, egyedi stílusa, veleszületett drámai érzéke emelt a filmrendezők nemzetközi elitjébe.
Park Chan-wook a kortárs dél-koreai film másik utazó nagykövete, neve ma már áruvédjegy, stabil brand, bármely körülmények közepette garancia a kvalitásra. A rendező a dél-koreai filmipar fellendülésének hajnalán, 1999-ben – 36 éves korában – debütált a rövidfilm műfajában (Ítélet), első nagyjátékfilmjét pedig 2000-ben mutatták be, de két évre rá már a legjelentősebb alkotók közé sorolták.
*
A dél-koreai filmipar kreatív és gazdasági téren egyaránt hatalmas tartalékokkal bír, és ha a forgalmazóknak sikerül betörniük az amerikai és az európai piacra, úgy a járulékos anyagi bevételek páratlan fejlődés alapját teremthetik meg. „A nemzetközi eladások segítenek kiszélesíteni a piacot. A forgalmazás nagyon sokat változott az elmúlt öt-hat évben. Több a mozivászon, és sokkal többet költünk promócióra – különösen a multiplexekben, ezért a koreai film kommercializálódott. (…) Amikor 15 évvel ezelőtt megalapítottuk a céget, egy film 14-15 kópiával indult. Ma már a csúcsfilmek 300, vagy akár 400-nál is több kópiával nyitnak. Hogy mi fog történni a következő 10 évben, azt senki sem tudhatja – de olyan emberekre van szükségünk, akik nemzetközi szinten gondolkodnak” – foglalta össze a helyzetet, egyszersmind adott ambiciózus prognózist Kim Dong-ju, a gyártással és disztribúcióval egyaránt foglalkozó Show East vállalat vezetője.
A dél-koreai mozi jövője tehát képlékeny, arra azonban mérget vehetünk, hogy a valódi ínyencségeket szomjazó filmbarátoknak érdemes lesz kíváncsi tekinteteiket kelet felé fordítani, ha nem akarnak lemaradni az egyetemes kinematográfia következő évtizedének minden valószínűség szerint legizgalmasabb fejezetéről.
Minő kár és veszteség, hogy a hazai forgalmazók csak hébe-hóba próbálkoznak egy dél-koreai alkotással; évente alig egy-két tétel kerül be a magyar mozikba, minimális kópiaszámmal, érdemi promóció nélkül.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3136 átlag: 5.28 |
 |
|
