KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/április
• Csala Károly: Van-e arca Bencsiknek? Békeidő
• Székely Gabriella: Gyógyítsuk meg egymást! Orvos vagyok
• Matos Lajos: Sámán vagy Showman? Medikusok az Orvos vagyok című filmről
• Hámori Ottó: Álomfejtés Utolsó előtti ítélet
• Kósa Ferenc: Olmi árvái A facipő fája
• Kristó Nagy István: Voks a béka mellett Habfürdő
PRO ÉS KONTRA
• Takács Ferenc: Átok földjén Apokalipszis most
• Gábor Pál: Őrület Walkür-zenére Apokalipszis most
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vagy helyett és Nyugat-Berlin

• Galsai Pongrác: Úgynevezett valóságok Korkedvezmény
• Michałek Bolesław: Az erkölcsi nyugtalanság filmművészete
• Gambetti Giacomo: Fellini és A nők városa
• Marx József: Mit tehet egy stúdió egy szál magában? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés I.
• Bádonfai Gábor: Önnekrológ Meghitt családi kör
• Czeizel Endre: Kábítószer és fantázia A hallucináció ábrázolása filmen
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Utazás a világ végére
• Harmat György: Futárszolgálat
• Hegedűs Tibor: Robert és Robert
• Grawátsch Péter: A rejtélyes bankbetét
• Tótisz András: Ezüstnyereg
• Gervai András: A szökevény
• Koltai Ágnes: Nagyivók
• Loránd Gábor: A repülő madár árnyéka
• Tótisz András: Válaszút előtt

• Kelecsényi László: Nosztalgiánk természete A Karády-szindróma
TELEVÍZÓ
• Mezei András: Miközben a csupasz égő egyet hunyorgott Hat év történelem
• Ökrös László: Szelíd groteszk ellenpontozással Prolifilm
TÉVÉMOZI
• Bikácsy Gergely: Vincent, François, Paul és a többiek
• Bikácsy Gergely: Mussolini végnapjai
• Molnár Gál Péter: Lady Hamilton
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: Szegény kis amorozó Ez a Józsi, ez a Józsi
• Mágori Erzsébet: Centiméterekkel a valóság fölött Nemlétezik történetek
• Bársony Éva: Győzelem, ami felér egy vereséggel Visszajelzés
• Berkes Erzsébet: Ebszex, avagy az elkutyult kutyálkodás Kasparek
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: Montázs-könyv
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Mit lopott Saint-Just?
• Lukácsy Sándor: Csakugyan lopott-e Saint-Just?
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Ulrich Gregor

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Karády-szindróma

Nosztalgiánk természete

Kelecsényi László

 

Jelenségek

 

Karády Katalin népszerűsége – négy évtized múltán – ismét növekedőben van.

Úgy kezdődött, hogy a Filmmúzeum műsorára tűzte a Halálos tavaszt, 1945 előtti filmgyártásunk botránykövét, Karády első filmsikerét. Bő egy év alatt, heti három előadásban 77 ezer néző látta.

Folytatódott a sor a Halálos tavasz mai sajtóvisszhangjával. Eörsi István áttételesebben, Földes Anna nyíltabban mondta ki róla verdiktjét: giccs a javából. Utóbbi cikk szerzője kapott is válaszlevelet szép számmal. Gyalázkodót, vitatkozót, egyetértőt – vegyesen. Ez nem volt meglepő.

Később aztán jöttek a dalok. Filmekben (Szabadíts meg a gonosztól, Bizalom) – a kort felidézve és nosztalgiákat élesztve, kottában és végül hanglemezen. Karády Katalin nagylemezéből 300 ezer példányt gyártottak. Vajon melyik könnyűzenei együttes vagy előadó ért el nálunk ekkora, többszörös aranylemezhez elegendő példányszámot?

És végül a fogadtatás. Havonta, újabban hetente egy-egy reflexió. Máriássy Judit, Erdős Péter, Kerényi Grácia, Mezei András cikkei és interjúi. Más oldalról Cseh Tamás szarkasztikus dala és Jobba Gabi kijózanító estje a Várszínházban. Legutóbb pedig a hír: Sándor Pál filmet szándékszik készíteni róla, és stábjával meglátogatta a New Yorkban élő Karádyt.

Ezek a tények. Ennél jóval jelentékenyebb azonban az a hatás, melyet nem filmrendezőkre, újságírókra, előadókra gyakorol, hanem a névtelen sokaságra, a köztudatra.

Karády Katalin népszerűsége, s vele együtt legendája tehát ismét növekedőben. Nem születhetett volna újra ez a legenda az ötvenes években. Gondolom, nem kell különösebben magyarázni, miért nem. Ugyancsak nem volt erre lehetőség a hatvanas években, mivel az a korszak, ellentétben a maival, nem hátra tekintett, hanem előre. Ez a jelenség jellegzetesen a hetvenes évek végének terméke. Érdekes, hogy mecénások, művészeti életünk irányítói mennyire féltik köztudatunkat egy-egy kivételes, példaadó érvényű mai sors megmutatásától vagy felidézésétől, ugyanakkor Karády mindenképp múltba tekintő reprízét nem féltek útnak indítani. Erről természetesen Karády Katalin tehet a legkevésbé. Újbóli sikerhulláma viszont perújrafelvételre ösztönöz rég volt és a mai ügyekben.

 

 

Előzmények

 

Ki volt Karády Katalin? (Lám, múlt időben kell beszélni róla, annak ellenére, hogy él, és remélhetőleg jó egészségnek örvend.) Mindenekelőtt énekesnő. Akit a sztárcsináló Egyed Zoltán lapszerkesztő felfedezett a filmnek, és váratlanul nagy sikerű debütálása divatba hozott. A lexikon tanúsága szerint 23 magyar filmben játszott kisebb-nagyobb szerepet 1939 és 1948 között. (Ő maga ugyan többre emlékszik, de ez legyen a filmográfusok gondja.) Leggyakrabban a hozzá hasonló népszerűségnek örvendő férfi sztárral, Jávor Pállal játszott együtt: hét alkalommal voltak partnerek. Első filmje a botrányt keltő, vihart kavaró, jobboldali ifjak hecckampányának középpontjába kerülő, minden eshetőségre számítva, két befejezéssel forgatott, Zilahy Lajos írta, Kalmár László rendezte Halálos tavasz volt. Népszerűsége és foglalkoztatottsága ettől fogva négyzetesen nőtt. 1939- ben még csak egy, 1940-ben kettő, 1941-ben már négy, 1942-ben és 1943-ban hét-hét filmben játszott. A felszabadulás után mindössze két produkcióban, egy rövidfilmben, melyet Kertész Pál rendezett, Hegyi Barnabás fotografált József Attila Betlehemi királyok című verséből a MAFIRT keretében, és Móricz Zsigmond Forró mezőkjének filmváltozatában szerepelt.

Filmjeinek java része ma már megnézhetetlen. Egy részük azért, mert kópiájuk elveszett, más részük pedig azért, mert harsány derűt fakasztanának a moziban, akárcsak az ötvenes évek elején készült sematikus filmek. Kivétel talán néhány mű, leginkább azok, amelyekhez Zilahy Lajosnak volt köze. Vagy az ő művéből, vagy az ő produkciójában készültek, rövid életű filmvállalata, a Pegazus keretei között. Ilyen a Halálos tavasz, a Hazajáró lélek, A szűz és a gödölye, a Valamit visz a víz. Ezek a filmek ma is megnézhetők, nem válnak nevetségessé egy filmmúzeumi repríz közönsége előtt. Felszabadulás előtti filmgyártásunk viszonylagos értékei.

A Halálos tavasz mai szemmel nézve nem jó film, még csak az a filmtörténeti érdekessége sincs meg, ami egyes, helyi értékű filmek sajátja, hogy közvetve jellemzik korukat. Rendezése majdhogynem gyatra, ismétlődő beállítások, fantáziátlan jelenetvezetés, mélyen a kor világszínvonala alatt. A harmincas évek magyar filmjeihez mérten viszont izgalmasan újszerűnek és eredetinek tűnik fel. Vagyis: nem a Halálos tavasz volt jó film, hanem e korszak magyar filmgyártása maradt le messze az európai színvonaltól; a kifejezőeszközök addigra kialakult egyetemes nyelvezetétől és társadalmunk konfliktusainak ábrázolásától is. Hatásának titka témájában és sztárjaiban adható meg. Először hozta be a magyar film vásznára annyi andalítóan édeskés, rózsaszínűén ártatlan, oltár előtt végződő szerelem után a házasságon kívüli szexualitást, és mindezt nem ítélte el. (Ezért a klérus és a jobboldal felzúdulása.) Mindezt két olyan sztárral, mint az akkor már népszerűsége csúcsain levő Jávor és az éppen itt szíveket tipró és hódító Karády. A magyar filmben vele lépett fel a sok szöszke-csacska, ártatlanul selypegő, naiv lányalak után az első olyan női sztár, akiről a férfi nézőknek nemcsak az jutott eszébe, hogy kezet csókoljanak neki, hanem, hogy esetleg mást is lehetne kezdeményezni nála.

Jó színész volt-e Karády Katalin? Azt hiszem, nem. Nem volt jó színész. Mozgása darabos és kiérleletlen, gesztusai harsányak. Karády Katalin énekesnő volt – és szexuális fenomén. Kifejezte egy korszak, a háborúba sodródó ország nőideálját. S mivel a kor filmje nem létezett slágerek és zenés jelenetek nélkül, ezért nagy szükség volt rá. Játszott ostoba történetkékben, konjunkturális vállalkozásokban, propagandisztikus filmekben. Titka, hogy egyszerre volt egy sugallt és irányított eszmény akaratlan megtestesítője, és ugyanakkor nagy tömegek rejtett, belső ellenérzéseinek öntudatlan képviselője. A kiszolgáltatottság és a titkolt lázadozás egyidejű letéteményese. Azaz, amilyen a cselekvésképtelen és téveszmék fogságában levő többség a negyvenes évek elején.

Mindemellett Karády Katalinnak nem volt szerencséje kor- és pályatársaival. Hogy a legnagyobbat, Bajor Gizit ne is említsük, Tolnay Klári és Dayka Margit jobb színész volt nála, Honthy Hanna primadonnább primadonna, Sennyei Vera jobb énekes. Karády Katalinnak bizonyos szempontból mégis szerencséje volt. Túlélte mucsai sztárrendszerünket és a Gestapo börtönét. Emigrálása után megszakította minden kapcsolatát a filmvilággal, nem kellett átélnie a kiöregedő sztár sorsát, nem kellett túladagolt altatót bevennie. Él New York-i otthonában, feltehetően jól, és egy hetvenedik életéve felé közeledő, sokat látott asszony derűjével szemléli múltját. Karády Katalin boldog kívülálló saját ügyében. Másodszori sikerhulláma csak nekünk, honi tízmilliónak fontos, mert köztudatunk és közízlésünk riasztócsengője szól általa.

 

 

Következmények és következtetések

 

Felmerülhet az ellenvetés: mint annyi mást, a Karády-ügyet is „túltárgyaltuk”. Mintha a kelleténél jóval többet törődtünk volna vele az elmúlt hónapokban. Ennek az a magyarázata, hogy az agyonhallgatott, megtagadott, de meg nem haladott konfliktusok mindig előbukkannak, ismételten kitüremkednek a művelődéspolitika résein.

Karády Katalin dalaival és személyes aureólájával az történt korábban, ami a múlt vélt vagy valódi értékeivel történt általában a negyvenes évek végének fordulata után. Megtagadtuk és elhajítottuk ezeket a dolgokat, mint használhatatlan holmikat, anélkül azonban, hogy igazában túlhaladtunk volna rajtuk. Karády hangját magyarországi rádióállomás nem sugározta az éterbe, aki őt akarta hallani, kopott hanglemezekre volt utalva, vagy el kellett csavarnia az állomáskereső gombját. Nem vigasztaló, hogy slágereinél lényegesen fontosabb kulturális hagyományok jutottak hasonló sorsra. Így például a polgári származású írók nem kis része, akik nem fértek bele az ötvenes évek szűken értelmezett hagyománykoncepciójába. Avagy – messzire vezető példaként – említhetjük a vallási kultúra, a bibliai műveltség értékének kiejtését a köztudatból. (Nagyon valószínű, hogy ennek ellenhatásaként, egy ki nem elégített kulturális érdeklődés miatt volt akkora közönségsiker évekkel ezelőtt Pasolini Máté evangéliuma című filmje, és nem a vallásosság újbóli terjedése okán.) Ha másból nem is, ebből megtanulhattuk volna, hogy a nem kívánatos jelenségekkel nem a kinyilatkoztatóan elutasító negáció, hanem a kritikai feldolgozás útján hadakozhatunk a leghatásosabban. A tanulság: a kultúrában nincs „nagy ugrás”; aki ebben hisz, annak később kell visszatérnie túlhaladottnak nyilvánított jelenségek tisztázására. Ez történik ma Karádyval. Részben rehabilitáció is, ami körülötte zajlik. Csak éppenséggel kétséges, hogy helyesen folyik-e a tisztázódás, és kétes a glória, ami lassan övezni kezdi.

Ugyan miért kell ekkora jelentőséget tulajdonítani néhány dalnak? – kérdezheti bárki. Mert ezek a néha csacska, néha érzelmes (lehet: egy szigorúbb felfogás szerint: giccses) dalocskák roppant fontos dokumentumok. Vannak ugyanis korszakok, amikor nagy alkotások, időtálló művek híján a köznapi használatra szánt művészeti termékeket kell figyelembe vennie annak, aki az időszakot akarja érteni.

Miről szólnak tehát ezek a dalok? Természetesen a szerelemről. Na, és az élet dolgairól. Arról, hogy „az ember olyan, mint egy hamvadó cigarettavég”, meg hogy „a sorsunk elől úgyse menekülhetünk”, és hogy „mindig az a legszebb perc, mit meg nem ád az ég” és így tovább. Könnyű lecke lenne e szövegek közhely voltát bizonyítani. A slágerszöveg azonban soha sem önmagában hat, a dalok szerves hatáseleme a zene és az előadó személye. Amivel azt is kifejezik, érzékeltetik, amiről egyébként verbálisan hallgatnak. Karády Katalin dalai hangulatukkal hatnak elsősorban, előadójuk hangjának sejtelmesen szomorú, érzékien borongós, nem egyszer világvégét sejtető mágiájával. Fülbetűnő különbség van a mostani nagylemezen hallható 1945 előtti és utáni dalai között: igazi slágerei mind a korforduló előttről valók.

Ismételjük megint: miről szólnak ezek a dalok? Mit sugallnak szavakban meg nem fogalmazott módon? Körülbelül ugyanazt, amit a korszak magyar filmjei. És legnagyobb súllyal azt, amit ki sem mondanak bennük. Nagy szóval élve, történetfilozófia rejlik eme dalokban. Ennek szemléltetésére engedtessék meg egy kis kitérő. Van Bikácsy Gergelynek egy régi dolgozata, eldugott helyen közölték, akkor is csak magyarázó szerkesztői lábjegyzet kíséretében. A dolgozat címe mindent elárul a tartalmáról: Meseautóval Voronyezsig. A magyar hangosfilm felszabadulás előtti történetének jellemzésére nem lehetne ennél találóbb és kifejezőbb titulust lelni. A filmcím és a politikai-katonai katasztrófa összekapcsolása nemcsak jogos, hanem sokatmondó. Kifejezésre juttatja a társadalmi és művelődéstörténeti folyamatok kapcsolatát és egybeesését, a filmvásznon mágikus tudati hatását. Karády filmjei és dalai – előadójuk esetleg más szándéka dacára – ehhez a rafinált kulturális agymosáshoz járultak hozzá. Emberként lehetett németellenes, produkciója öntudatlanul mégis a háborúba menetelő ország megtévesztését szolgálta. Mivel és hogyan? Az által, hogy a dalok, melyeket énekelt, a filmszerepek, amelyeket eljátszott, a körülmények hatalmának való kiszolgáltatottságról szóltak, a semmit sem tehetünk, így kell történnie önfelmentő életfilozófiáját árasztották, dermedt tehetetlenséget sugalmaztak. Ezért nem örülhetünk gondtalanul Karády szellemi rehabilitációjának ma sem. Újbóli sikerének ma is vannak veszedelmei.

Mostanában egyre több filmünk játszódik részben vagy teljes egészében történelmünk legsötétebb esztendejében, 1944-ben. Nem a nagy léptékű történelmi események állnak e művek középpontjában, hanem a hétköznapok. Ebben nincsen semmi kivetnivaló; úgy látszik, most jött el az ideje annak, hogy a filmalkotók kellő távlat és elegendő információ birtokéban ábrázolják a korforduló mikroszerkezetét. A megszülető magyar retró önmagában nem veszedelmes. A kockázat abban van, ha ezekből a filmekből azt a tanulságot szűrjük le, amelyet Karády dalaiból lehet, ha úgy nézzük, ha azt hisszük, hogy úgysem tehettünk semmit, csak statiszták voltunk életünk drámájában, hogy amúgy is a történelem volt a felelős mindenért. További veszélye a retrónak, ha mindezt a jelenben is érvényes életfilozófiaként ismerik el. Az önfelmentő gondolkodásnak ugyanis ma is akadnak hívei, és a körülmények némileg még táplálják is ezt a balhitet.

Hozzászokhattunk már, hogy nálunk mindig költők fogalmazzák meg a történelmi helyzetek és fordulatok jelszavait. Kevesen tudják talán, hogy a Halálos tavasz nagy slágerének szövegét is költő írta, méghozzá nem is akármilyen. Nadányi Zoltán verséből állt össze az életelvvé sűrűsödő slágercím: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte.” Jó lenne, ha végre egyszer nem hódolnánk be a lenyűgözően hatásos jövendölésének. Jó lenne, ha elhinnénk, hogy a gonosztól és más nyavalyáinktól csak saját közreműködésünkkel szabadíthatjuk meg magunkat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7917