BékeidőVan-e arca Bencsiknek?Csala Károly
Nem a műfajon múlik. A dokumentum-játékfilmek java teli van fantáziával: meghökkentő improvizációkkal, gesztusokkal, emberi arcokkal. És természetesen problémákkal. A Békeidő viszont csak problémával van teli.
Nem volna elég, ha pusztán a saját memóriámra hivatkoznék egyszerű ellenpróbaként: hogy tudniillik számos más, hasonló műfajú film szereplőinek gesztusai, arcai, mondatai hogyan vésődtek be agyamba, hónapok, sőt évek múltán is kitörölhetetlenül, míg a Békeidőnek többnyire csak mondataira emlékszem élesen, arcaira, emberi mozdulataira egyre halványabban, egyre kevésbé. Hiszen az emberi memória kinél-kinél más kapacitású, ráadásul érdekeltségtől is függő, s hozzá még – tudjuk – periodikusan változó erősségű is... Természetesen, ráismernék magam is a filmbeli Bencsik tsz-elnök – Czink Béla – arcára, ha ismét megpillantanám, akár a vásznon, akár az utcán. Hanem a filmből nem Bencsik arca, gesztusa közvetíti számomra – és itt már hozzáteszem: mások számára sem – azt a magatartást, amelyet mint filmhős képvisel, csupán a szövege. S emlékezhetünk még a helyzetekre, a kitalált helyzetekre, amelyek az elhangzó mondatokkal együtt kénytelenek magukra hagyatva hordozni-közvetíteni a film csaknem teljes mondandóját. Helyzetek és szövegek – vagyis amit döntően a film írója ad, alapul, vázul, a készülő alkotáshoz. A film egyéb „alkatrészeinek”, eszközeinek nemigen jut itt olyan szerep, amely valami újjal, önállóval dúsítaná ezt az alapot, eleven effektusaival beborítaná, gazdagítaná és értelmezné ezt a vázat.
Egy csekélyke azért igen. A sok szereplő közül egyetlen ember arca hordoz-mutat valamit az emberi bensőből: Vitkaié, a tsz-párttitkáré. Akit hivatásos színész: Fekete András játszik. Egyedül az ő arca „él” a filmben.
Az ilyesfajta aránytalanság bárminő műfajú filmalkotásban sajnálatos felemásságra vallana; különösen súlyos bajok forrása ebben a műfajban. A dokumentum-játékfilm ereje ugyanis éppenséggel abban van, hogy egyrészt kiiktatja a színészsablonokat, másrészt új, szokatlan, emberileg is, szakmailag is (színészileg!) meglepő s ezért tanulnivaló (mármint a hivatásosak számára!) kifejezőeszközöket tár föl „az élet sűrűjéből”.
A hitelesség mindig fontos kérdés, minden műalkotásnál; a dokumentum-játékfilmnél több: létkérdés. Egy-egy rosszul sikerült regény vagy színpadi tragédia nem diszkreditálhatja a valóságot, amire utal. Egy hiteltelen dokumentum-játékfilm igen.
Értsünk szót. A Békeidő esetében van ugyan alapja a hitelességnek, csak kevés. Mert mindössze a forgatókönyve hiteles. Realizálása nem. Ez a hiba.
Szalai Györgyi forgatókönyvét, amelyet a rendező Vitézy László novellájából írt, jómagam az egyik leghitelesebb filmirodalmi alkotásnak tartom, amivel az utóbbi időben találkoztam. Azt bár nem tudhatom, hogy mint önálló irodalmi alkotás megállná-e a helyét (hisz nem olvastam), de ez nem is igen érdekes, mert a forgatókönyv sorsa, rendeltetése az, hogy „elvérezzen” a forgatás során, testet öltsön a filmszalagra vett játékban, képben, hangban, emberi viselkedésben, tehát, hogy filmmé váljon. De amíg a jó filmnek elemi feltétele a jó forgatókönyv, addig a jó forgatókönyv, sajnos, nem garanciája a jó filmnek.
A Békeidőt nézve, megrekedtem annál az eretnek gondolatnál, hogy bizonyos tekintetben mennyivel szerencsésebb műnem a filmnél a színház: egy jó színdarabot „nem tesz taccsra” a balul sikerült rendezés – majd megrendezi más, máskor, másutt, jobban. Csak játszadozni lehet azzal a gondolattal, hogy Szalai Györgyi forgatókönyvéből vajon milyen műalkotás kerekedne „egy másik alkalommal”...
Az igazságát szabálytalanul, szabálysértően képviselni kényszerülő tsz-elnök históriája, aki a rábízott gazdaság érdekében a lassú elhalásra ítélt kisközséget nagycsaládos munkaerő-toborzással, a kiürült lakások osztogatásával, építési kölcsönnek titulált segélyekkel, szúróháznak elnevezett vágóhíddal és egyéb ravaszkodással akarja életre kelteni, miáltal szükségképpen ellentétbe kerül a területi vezetőkkel és saját szövetkezetének kis képességű, de nagy funkció-öntudatú párttitkárával; az ő félgyőzelme, félveresége egy egész történelmi korszakot jellemez: jelenkorunkat. A településfejlesztés ellentmondása (a végképp tájékozatlanok kedvéért: hogy ugyanis településsorvasztással jár együtt), ami a filmben voltaképpen csak indítóhelyzet, majdhogynem csak apropó a vidéki Magyarország kapitális gondjainak, ellentmondásainak ábrázolására, éppúgy elgondolkozásra készteti a nézőt, mint a köz-és magánérdekek kereszteződése minden szinten, minden instancián. S ezeknek az égetően időszerű problémáknak a tárgyalása ebben a filmben is, miként az utóbbi évek dokumentum-játékfilmjeiben általában, nem a mindenáron való leleplezés nézőpontjából történik, hanem a megérteni akarás, a körüljárás objektivitásra törekvő nézőpontjából. Így súlyosabb az alkotók állásfoglalása, így súlyosabb a hatás: így hat az igazság erejével. E tekintetben – vagyis ha merőben az elvont mondanivaló oldaláról nézzük – a Békeidő is vitathatatlanul a fontos társadalmi kérdések felelős tárgyalására törekvő magyar filmek vonulatába illeszkedik.
De megvalósításának módszere ellentétbe került a műfaj – mint „igazság-dokumentálás” – követelményeivel. Nem csupán arról van szó, hogy a színész és a natúrszereplő vegyítése nem éppen szaporításra való hibridet eredményezett. Hanem sokkal inkább arról, hogy – itt szövegfelmondás történik, „helyzeteljátszás” történik, „megélés” helyett. Ezért hiányoznak a helyzet kikényszerítette váratlan gesztusok, a pillanat megismételhetetlen meglepetései. Ezért szimplák az emberek, akik a markáns problémákat hordozni hivatottak.
Mindez természetes módon foglalódik össze a főhős figurájában. A kritikus pedig úgy foglalhatja össze: végül is nincs arca Bencsiknek. Már tudniillik olyan arca nincsen, ami a nézőbe mélyen bevésődhetne.
Egy kis ugrással tovább: amiképpen nem Czink Béla tehet róla, hogy Bencsiknek nincs filmélményként regisztrálható „arca” (mert a rendező a felelős azért az „eszközért”, amit a színész játéka jelent a filmben), ugyanúgy az operatőr Pap Ferenc is csak kevéssé marasztalható el, amiért filmjében hiába keresnénk az esetlegesen túlmutató kompozíciót – kicsiben is, nagyban is értve e szót. Ami föllelhető a Filmregényben vagy a Családi tűzfészekben, vagyis az operatőri koncepció (hogy csakis Pap Ferenc „házatájáról” keresgéljük az ellenpéldát), annak itt – s még egyszer hangsúlyozom: szükségszerűen, mert a rendezés módszerének függvénye az operatőri koncepció lehetősége vagy lehetetlensége – nyoma sincs. Képileg sincs „arca” a Békeidőnek.
A kritika mostanság épp békülékenységre hajlamos a dokumentum-játékfilm műfajával. Ebben tán Vitézy László filmjének is van érdeme: mert nem lépi túl a megcsontosodott időkereteket, belefér a szokásos mozivetítési időbe. Hogy aztán ez a kritikai „békeidő” csakugyan a béke ideje-e, vagy olyasmi, mint a filmben: záros határú idő a kívánatos kibékülésre, majd elválik. Én viszont épp most, és éppenséggel a Békeidővel vagyok hajlamos nem kibékülni. Annak érdekében, amit képvisel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1254 átlag: 5.49 |
 |
|
