AnimációA Pannónia Stúdió rajzfilmjeirőlA légy szemeSík Csaba
Nicolas Schöffer, noha lenne mire szerénynek lennie – lásd Molnár Ferenc vonatkozó aforizmáját –, ritkán szokott kollégáiról elismeréssel szólni. Szidni sem szidja őket, személyekről nem vesz tudomást, legfeljebb irányzatokról, tendenciákról, amiket – beleértve a történészek és kritikusok által avantgarde-nak tekintetteket is – általában a teremtőerejét veszített népművészet pótlékának tekint. A fogyasztói társadalom népművészetének például a pop artot – mikor párizsi műtermében beszélgettünk, állt virágjában, indult európai hódító útjára, divatos volt, mint a törekvéseit igazoló szociológiai-politológiai terminus technicus, amelynek hitelét még nem rágták ki az energia-stb. válságok. Elbeszélvén kiállításai ürügyén tett amerikai útjának tanulságait mint korunk legnagyobb szobrászáról beszélt Len Lye-ról; nemcsak azért lepődtem meg, mert eddig sosem hallottam ezt a nevet. Hiába túrtam fel hazatérve lexikonokat, művészettörténeteket, a rejtélyes legnagyobbról említést sem tettek. Nemes Károlynak A filmművészeti avantgarde története című könyvében – (Magyar Filmtudományi Intézet és Archívum, Budapest, 1973. Filmművészeti Könyvtár 46.) – találkoztam egy Len Lye-jal a Norman Mac Larenról szóló fejezetben. Annyit árult el róla, hogy Mac Laren John Grierson dokumentumfilm-iskolájában ismerkedett meg Len Lye „filmszalagra rajzolásos technikájával”. Később, a Harry Smith művészetét ismertető részben újra előbukkant a neve egy idézetben: „...nagy csalódással tapasztaltam, hogy Len Lye már megvalósította azt, amire én törekedtem... nem csupán kézzel festett filmeket készített Len, hanem az is tudomásomra jutott, hogy tizenhat milliméteres anyagra is dolgozott...” Furcsa ügy. Ezek szerint Len Lye kitalált valamit, amivel követői, tapintatosabban: a későbbi nemzedék filmesei a filmtörténetben önálló fejezethez jutottak, ő pedig egy lábjegyzethez, amelyből megtudhatni, hogy fiatalon került Új-Zélandból Ausztráliáiba, „ahol megismerkedett a rajzfilm technikájával”, majd Angliába települt, és „eredményei folytán lett John Grierson csoportjának tagja”. Itt vége, többé nem szól a fáma, illetve Nemes Károly róla.
A Los Angeles County Museum of Art American Sculpture of the Sixties című kiállításának katalógusában aztán újra találkoztam a névvel, s a szűkös adatokból kiderült, Schöffer és Nemes Len Lye-ja – azonos. Angliából az USA-ba költözött, hogy mikor, nem közlik, 1961-ben jelenik meg a plasztikáiról az első cikk, 1965-ben rendez először kiállítást – 64 évesen. A Los Angeles-i kiállításon a legidősebbek közé tartozik, ám míg Calder (1898), Nevelson (1900), David Smith (1906) egész kollekcióval szerepel, ő egyetlen művel. A kiállítás – 1967-ben vagyunk – főszereplői mégsem világnagyság kortársai, hanem az egy-két generációval fiatalabb pop art, minimal art szobrászok, érthetően, az ő vitorlájukat fújja a divat szele. Len Lye mobilt állított ki: a mennyezetről függő fémrúd kis tengelyére szerelt, a közbeiktatott megszakító révén változó erősségű áram mozgatta két fémszalag hol szemmel alig követhető spirálist ír le, hol lassan leng, mintha szél mozgatná. A kinetikus plasztika elvei határozzák meg tehát Lye szobrászi gondolkodását; a célok hasonlósága ébresztette rokonszenv mondathatta Schöfferrel róla, ő a legnagyobb – aligha akad szakértő, aki rábólint véleményére.
Jó lenne azt írhatni: ki törődik a szakértővel? Sajnos mindenki, az avantgarde művész csakúgy, mint az iparos. Nemcsak az establishmentnek van művészete, a művészetnek is establishmentje, amibe kötelező beletartozni, aki kimarad, Len Lye sorsára jut: emléke utalásban, lábjegyzetben él tovább, vagy a futottak még kategóriába kerül. Nem a szokványos múltbeli művésztragédiáról, a korán, illetve későn jöttek számon kívül maradásáról van itt már szó, hanem arról, hogy az avantgarde megbukott: lázadásával együtt veszi meg, aki ellen lázad, esetleg éppen azért. Marcel Duchamp Palackszárítóján, Szökőkútján dühöngött a közönség, röhögött a műkereskedő, Kienholz, Segal, Rauschenberg mondhat bármi keményet az amerikai társadalomról, politikáról, a múzeumigazgató, a műkereskedő, a milliomos gyűjtő már nyúl is a csekk-könyvéért. Így lett avantgarde-dá az, aki divatot csinál, aki a szakértő számára szembetűnően eredeti, mindegy, ha csak a formaalakítást befolyásoló ötlet, trükk erejéig. A filmes Len Lye ötlete, akár a képzőművész Duchampé, a bevettől eltérő művészi gondolatmenet kiindulópontja volt, az esztétikainál súlyosabb, társadalmi értelemben vett igazsághoz vezetett el, míg az establishment művészetébe tartozó iparosé a közhelyhez, a művészet establishmentjének nagy neveié ugyancsak, legfeljebb erről még nem mindenki tudja, hogy az. (Valaha Sartre-é filozófiai érvényűnek tetszett, aztán kiderült, ha az is, tettre a különböző vörös brigádok céljára és módszereivel váltható.)
Az üzlet felvirágoztatta művészeti életben az iparos a közönség igényét szolgálja ki, a művész az úgynevezett elitét; Len Lye példája azért fontos, mert a harmadik megoldást választotta. Abbahagyta a filmezést, mikor a filmipar kaput nyitott volna előtte, szobrászként pedig távol tartja magát az éppen aktuális divatoktól. A választás kényszere nem újkeletű, néhány, a húszas évekből származó idézet bizonyság rá: „...ebből művészkedés lesz, amolyan áruházi kifinomultság, pongyolás szimbolizmus” (Virginia Woolf); „Olyan jól, de olyan jól megírták, hogy semmi sem maradt belőle” (Max Jacob); „...inkább az amatőr javára döntenék, azzal a megszorítással, hogy ellenlábasa a szakértő” (Ezra Pound). Az utóbbi megállapítás azért kiváltképp figyelemre méltó, mert jóllehet korunk nagy regény-vízióit a profizmustól távol álló „műkedvelők” írták, a mesterség gondjait mégis életük drámájává, akár sorstragédiájává emelték az egészet átfogó szerkezettől a mondatig; ma viszont irodalomban, képzőművészetben, leginkább persze a filmben tanúi lehetünk annak, hogy az úgynevezett művész olyannyira eszköznek tekinti, ami ezzel egyet jelent, olyan gyatrán tudja mesterségét, hogy nincs az a producer, aki makaróni-westernre akár egy fillért adna neki.
Művészkedésre viszont ad, holott nincs siralmasabb a művészi művészetnél – spekulálgattam Len Lye-ról és ürügyén a MOKÉP vetítőjének kényelmes zsöllyéjében elterpeszkedve, míg befűzték a filmet a gépbe. S némi gyanút táplálva: aligha azért invitáltak ide, mert a Barba család, Doktor Bubó vagy Gusztáv újabb kalandjait akarják levetíteni. A művész-rajzfilmtől pedig tartok, mert a legtöbbje konokul hiszi, hogy más mese kell a gyereknek s más a felnőttnek, mit sem törődve a ténnyel, miszerint a világirodalom felnőttnek is riasztóan keserű művei, a Don Quijote, a Gulliver, a Robinson lettek örök gyerekolvasmánnyá. A mesében tragédia történik, csoda esik, a Lenke néni című rajzfilmben csak pech. A 78 éves Lenke néni levelet írt a Pannónia Filmstúdiónak: mindig szeretett rajzolni, talán még nincs késő, hogy professzionista filmgyári rajzoló legyen. A teljesületlen vágy hatásos riporttéma, de ami kikerekedett belőle, jól ismert a kispolgári életforma feldolgozására szakosodott hazai regényekből, novellákból: apai kívánságra kötött boldogtalan házasság, konvenciók béklyózta élet stb. A közhelyet közhellyel jellemzi a történet, sajnos a rajzok is – Lenke néni otthona helyett raktárt látunk, amibe összezsúfolták mindazt, amit a szociográfia leltára előír; ha a film készítői hittek volna a levél őszinteségében, legalább egy ízléstelen köcsögöt, szív alakú párnát kiradíroznak – a dramaturg sem vette észre a lehetőséget, ami a sablont sorssá, a képletet tipikussá emelhette volna. Megtudjuk, Lenke néni tönkretette gyereke életét, de mikor az utált házasságból kiszabadult, gyerekgondozással kereste a kenyerét. Az osztály, az osztály uralta társadalom működési-irányítási elvévé, már-már nemzeti betegséggé lett önismerethiány a film igazi problémája a naiv kérdés és gyermeteg panasz helyett: „Milyen a boldogság... nem találtam meg.” A film készítői sem a megoldást, mert a valóság helyett a valóságról megtanult történelmi leckét mondták fel. (Rendezője: Macskássy Kati.)
Mint a Lenke néni, a Moto perpetuo, a Küzdők is ötletre épül, amely A magyar nyelv értelmező szótárának meghatározásával ellentétben nem eredeti, váratlan, meglepő, hiszen előző művészeti produkciókból ered, illetve a Lenke néniknek szánt életrajzregények művészetfelfogásából. A szép című elsőben valaki mindenáron be akar szállni a páternoszterbe, amelynek minden fülkéje foglalt; pár éve teljes játékfilmet áldoztak a villamos, az élet avagy az utolsó 25 év történelmének szimbóluma témának. Mulatságos rajzok peregnek a vásznon, de a banalitás technikailag jól megcsinálva sem lesz több önmagánál. A Küzdőkben hatalmas márványtömbnek veselkedik neki a szobrász, s úgy öregszik, erőtlenedik, ahogy a mű befejezéséhez közeleg. Bizony, a művészet teljes életet követel, a művész a mű rabszolgája, áldozata stb. – igaz is voltaképpen, ám kijelentő mondatra méretezett igazságnak csak versben van hitele. Például Nadányiéban: „Bizony, utolsó szalmaszál, / bizony, fuldoklik, aki él. / De aki több a többinél, / e szalmaszállal partra száll.” – szép, de mi marad belőle prózára fordítva? Márpedig a rajzfilm tárca, kroki inkább, mint vers, ha költői akar lenni, azaz rajzilag öncélú, mint az Időben elmosódva című (rendezője: Varga Csaba), melynek állandóan változó, egymásból folyó vonalai talán férfi és nő kapcsolatát, a szerelem és élet elmúlását szimbolizálják, komikumra váltja nem tréfásnak szánt közlendőjét: az ember lót-fut, megöregszik, a szerelem meg elmúlik, s csekély vigasz, ha felugrik madár, leesik ló, mert a mutatvány csak moziban sikerül. Napjaink művészetének legtermékenyítőbb forrása maga a művészet, nagy része parafrázis csupán, néha szembetűnően; mint a Gőzhajóval Pest-Budára rendezőjének, Somogyi Győzőnek rajzain, melyek a Sachlichkeit stílusteremtő grafikusainak modorát, Griebelét, Thomsét követik, függetlenül a tárgytól, néha rejtőzködőbben, bár az eredmény ugyanaz: a jellegtelenség; mi lehetne más, ha a művész a mesterségét az élettől, személyes lététől független stúdiumként ismeri csupán?
Varga Csaba Ebéd című filmje viszont elbűvölt, abbahagytam a jegyezgetést, ahogy a gyurmából mintázott hölgy sürögni-forogni kezdett a konyhában. Keze ügyében minden, ami egy jó leveshez szükségeltetik, de az edények rakoncátlankodnak, mintha nem akarnának szerepet vállalni a főzés szertartásaiban, ahány szem borsó, annyifelé gurul, de a háziasszony bírja türelemmel, metél, kavar, kóstol – talán kicsit többet is a kelleténél, mert a fazékból egyetlen árva zöld golyócska kerül a tányérba. Itt gondolattá teljesedik az ötlet anélkül, hogy a néző szimbólumtárából valamelyikre unos-untalan rámutogatna a rendező, teljes életsorssá a gyurma-leány küszködése, amiben a magunkéra ismerünk, amivel azonosulunk, önmagunkkal, önsajnálattal, ki-ki természete szerint. Varga olyan figurát teremtett, amilyenek a mesék hősei, s nem a gyerekségüket feledett felnőtteknek szánt mesékéi.
A légy pedig torokszorító volt az első kockától kezdve. A baljósan egyszínű tájat a légy szemével láttatja a kamera. Okos megoldás, lehetővé teszi, hogy kívülálló narrátor elbeszélésének hallgatói helyett tanúi legyünk a tragédia jelen idejű lefolyásának, ősz van, a légy menedéket keres egy magányos villában. Kiderül, csak színhelyként magányos, mint a görög drámáé, ahol a teremtett lény egyedül van a végzetével, mert ahogy berepül a nappaliba, üldözni kezdi a légycsapó. Hiába nem találja el előszörre, másodszorra, a küzdelem kimenetele nem kétséges. Végül bekerül a rovargyűjteménybe, olyan előkelő társak közé, mint a szarvasbogár, a lepke – bár ez aligha vigasztalja az áldozatot. Rófusz Ferenc filmje nem méretét, hanem művészi arányait tekintve az utóbbi évek egyik legjelentősebb magyar alkotása – Oscar-díjat is kapott érte.
*
Gondoljunk Len Lye magatartására, Rófusz Ferenc filmjére; kapcsolat csak annyi köztük, hogy egyikre is, másikra is szüksége van annak, akinek a művészetnek nevezett valami fontos.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1394 átlag: 5.46 |
 |
|
