KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/szeptember
POSTA
• Geibel Károly: Érdeklődéssel olvasom...
• Bundik Imre: John Huston
• Bontó István: A lap idei 6-os számában...
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Tanmesék, krónikák, filmek Moszkva

• Zsugán István: Jancsó-hologram Születésnapi beszélgetés
• N. N.: Jancsó Miklós filmjei
• Nemeskürty István: Megkésett pályakezdés Jancsóval a hatvanas években
• N. N.: Jancsó-filmek bibliográfiája, könyvek, fontosabb tanulmányok
• Kézdi-Kovács Zsolt: Jancsó tánca Egy stílus alakváltozásai
• Ágh Attila: Modernizáció és tradíció Jancsó, a kelet-európai
• Papp Zsolt: Kőbánya Blues Kopaszkutya
• Bikácsy Gergely: Dr. Graf meg a spanyol nátha A transzport
ESZMECSERE
• Hankiss Elemér: Nyafogás vagy társadalomkritika?
VITA
• Kozák Márton: Közönség és „közönség” Vita a filmforgalmazásról

• Lajta Gábor: Önvallomás – szordinóval Mesés férfiak kurblival
• Pošová Kateřina: Capriccio múltról és jelenről Prágai beszélgetés Jiří Menzellel
• Richter Rolf: A brechti elmélet kihívása Brecht és a film
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Seriff az égből
• Sólyom András: Egymillió zöldhagymával
• Koltai Ágnes: Hotel a Halott alpinistához
• Ambrus Katalin: 25 millió fontos váltságdíj
• Schéry András: Egy zseni, két haver, egy balek
• Lajta Gábor: Cseresznyefák
• Gáti Péter: Szélvihar idején
• Zsilka László: A nagymama unokája
• Loránd Gábor: Libuskák
• Dániel Ferenc: A hegy legendája
TELEVÍZÓ
• Boldizsár Iván: Tévéfilmekről – magas mércével Veszprém után
• Hegyi Gyula: Három plusz egy Fiatal Művészek Stúdiója

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Veszprém után

Tévéfilmekről – magas mércével

Boldizsár Iván

 

„Tévémazochista vagy?” – kérdezte egy barátom, amikor meghallotta, hogy megint részt veszek egy veszprémi tévé-találkozó zsűrijében. Már nem is tudom hányadik esztendeje valóban ott ülök egy hétig június végén, egy zárt helyiségben, délután négy és kilenc, néha fél tíz között, és egyetlen perc szünet nélkül végignézek három-négy, sőt egy délután öt tévéfilmet. (Hogy miért nem képes a televízió vezetősége a filmek közé öt perc lélegzetvételnyi szünetet iktatni, arra a zsűri még nem tudott rájönni.)

„Ön tévé-szadista!” – nem is kérdezte, kijelentette egy érdekelt, de nem jutalmazott rendező a díjkiosztás előestéjén, amikor a zsűri döntése még mély, de már nyílt titok volt. „Idejön a zsűri többi tagjaival, délelőtt Almádiban jót lubickolnak a Balatonban, délután pedig Veszprémben kivégeznek bennünket.”

Nem feleltem se a kérdezőnek, se a kijelentőnek. Barátom („mazochista vagy... „) nem tudhatja, hogy a veszprémi zsűrizés élvezet is, majdnem azt mondhatnám, a bemutatott filmektől függetlenül. A zsűrinek most már évek óta van egy állandó törzse. Barátság alakult ki köztünk, jól érezzük magunkat együtt, ismerjük egymás ízlését, rigolyáit, tiszteljük az együttesen kialakított szilárdságot: nem vagyunk tekintettel személyi kapcsolatokra, csak a művet nézzük, nem a főcím Leporello-listáját. Sok mindenben nem értünk egyet, szerencsére, mert különben agyonunnánk magunkat, megintcsak a látott filmektől függetlenül. Ez az őrsi szellem teszi a zsűrizést kettős élvezetté, ha jó filmet nézünk; elviselhetővé, ha gyengét.

A tévé-rendező („ön szadista...”) nem tudhatja, hogy a zsűriben – a régi arisztokrata vadász-viccre utalva – nem a „pumának drukkolunk”, hanem neki és a többi rendezőnek

Igaz, hogy délelőttönkint lemegyünk a strandra, de délutánonkint csak egy vágyunk van: felmagasztalni és nem kivégezni a filmeket. Az idei, 1981-es veszprémi tévé-találkozó, amelyen az 1980-as filmek színét-javát mutatták be, minden eddiginél nehezebb leckét adott fel a zsűrinek, de hadd térek át a mások nevében is szólásról az egyes szám első személyre: adott fel nekem. Egy-két kivételtől eltekintve – pontosabban két jótól és másfél gyengétől, s majd megmondom, melyekre gondolok –, csupa átlag-jó filmet láttam. Ez volt ennek a tévé-találkozónak a legfőbb baja. Azt hiszem, ez az egész televízióé, legalábbis a művészi részéé. Hogy az átlag-jó miért baj, arra – elnézést kérek – megint csak anekdotával tudok kellőképpen válaszolni. Egy jeles szobrászunk mondta egy másik jeles szobrászunk gyűjteményes kiállításán: „Perfekt szobrász.”

Veszprémben csupa perfekt tévérendező filmjeit láttam. Értik a mesterségüket. Tudják, hogy kell televíziós filmet előállítani. Tisztában vannak vele, miben kell különböznie a televíziós filmnek a mozifilmtől is, a színpadi játéktól is. Olyan jó volt az átlag, hogy tulajdonképpen mindegyik kaphatott volna díjat. Olyan rossz volt az átlag, hogy voltaképpen egyik sem érdemelt volna díjat. Mert az említett két jó és másfél gyenge éppen csak kiemelkedett az átlag kásahegyből, vagy éppen teljesen elmerült benne. A két fődíjjal jutalmazott film, a Kern András rendezte Oroszlánszáj és Esztergályos Károly IV. Henrikje azon a szinten volt, amelyen a jó átlag-tévéfilmnek lennie kellene; az András Ferenc-féle A legnagyobb sűrűség közepe (ez az egyik sereghajtó) és az Indul a bakterház Mihályfy Sándor rendezésében (ez a fél, mert csak a második felét rontotta el igazán) tulajdonképpen érthetetlen, hogy filmre került.

Amíg ott ültem Veszprémben a harmadik, az ötödik délutánon a sötétben, a színes képernyők előtt, újra meg újra azon törtem a fejemet, vajon nem teszem-e fel magamban túlságosan magasra a mércét? Vajon képes-e a televízió mint művészet ennél többet adni? Vajon az, ami a legvonzóbb, a legihletőbb, a legreménytkeltőbb benne, a milliós nézőtér, nem gátja-e a szárnyalásnak?

Vajon nem vagyok-e, gondolom most, amikor a szárnyalás szót leírtam, rabja tulajdon elképzeléseimnek, talán túlzott reménységeimnek? Arra a Szárnyas lóra gondolok ma, amely egyik könyvem címe volt. Az új, az elektronikus Pegazus dicséretét zengtem benne, de úgy, hogy gondjainak is hangot adtam. Ám főképpen azt mondtam, hogy az új, az audiovizuális műfajban olyan lehetőségek vannak, mint a reneszánszban.

Igen, a mércét magasra állítottam, s ha egyáltalán újra írok a televízióról, nem is vagyok hajlandó alacsonyabbra tenni. Változatlanul azt gondolom, hogy a tömegkommunikációs forradalom – akár idézőjelbe teszem e szót, akár nem – kétszeresen is forradalmi: alkotásban és befogadásban. A televízió a könyvnyomtatás feltalálása óta az emberi kultúra elterjesztésének legfontosabb eseménye. Nem úgy, ahogy az amerikai hirdetési ügynökségek nyelvezetén felnőtt Marshall McLuhan mondta „blikkfangosan”: vége a Gutenberg-galaxisnak, hanem úgy, hogy a Gutenbergé mellett most már van egy új Tejútunk, mondjuk Marconié.

Ahogyan a nyomtatott betű, úgy az audiovizuális közlés is nemcsak a kultúra elterjesztésének, haneni magának a kultúrának is fontos eseménye, akár alkotó tevékenységként fogjuk fel a kultúrát, akár az ember önfelszabadító, önkifejező folyamatának. Ezért inertem egy évtizeddel ezelőtt „tele-alkotásról” beszélni – rám is húzták irodalombeli kartársaim a vizes lepedőt. Régen megszáradt, hát újra mondom: a televízió az írókat és a művészeket új indulásra kötelezi. Kötelezné. Egyszerre kell gondolkozniuk, kellene gondolkoznunk fogalomban, írásban, betűben, hangban, képben, mozgásban, még színben is. A televízió elmossa a hagyományos esztétika műfaji határait, folytatva azt a folyamatot, amely a képzőművészetben megkezdődött a festészet, a szobrászat, a szövés-fonás és bizonyos kinetikai és optikai elemek összeolvadásával.

Ez az új indulás valósággal új reneszánsz embereket követel meg. A televízió korában az új művésznek, írónak, író-művésznek és művész-írónak, író-rendezőnek és rendező-írónak egyszerre több műfajban kellene gondolkodnia és alkotnia. A veszprémi zsűriben természetesen nem teszem ilyen magasra a mércémet. Nem is tudom, képes-e a televízió ma többet adni. Nem tudom, tömeghatása nem gátja-e valóban szárnyalásának. De ha ma nem tud is, ha most valóban gátja is, esztendőről esztendőre csak lejjebb csúszhatunk, ha nem tekinthetünk fel egy másfajta igény mércéjére.

Veszprémben tizennyolc filmet mutattak be. Ezek közül csak három készült eredetileg is a televízió részére, a többi tizenöt adaptáció. Nem a jelentős irodalmi és színpadi művek megtévésítését kifogásolom. Hogy a csudába tehetném, amikor azt hiszem, magyarul én írtam le először, hogy a Hamletet a televízióban egy este több ember látja (láthatja...), mint ahányan a nagyvilágon összesen látták, amióta a Globe-színházban bemutatták. Az adaptáció egyenrangú társa a televízió művészetében az eredeti műveknek, de nem 15: 3 arányban. Főképpen akkor nem, ha a három eredeti mű, a Látástól vaku-lásig, a Hívójel és a Védtelen utazók, művészi szintje és megvalósításának módja alatta maradt az adaptációknak. Ami pedig a mondanivalót illeti, az elsőnek semmi se volt, de ez nem baj, mert eléggé jól szórakoztatott; a másodikét nem tudtam kihüvelyezni, a harmadik pedig becsületes szándékú volt, de ez zavarosan jutott kifejezésre.

A mondanivalót nem valami ósdi „mire mozgósít?” szemlélet alapján vettem szemügyre, hanem azért, mert van itt egy paradoxon. Ha ezt a három filmet szembeállítom az adaptációkkal: a Jegor Bulicsovval, a IV. Henrikkel, a Ki lesz a bálanyával, nyilvánvaló, hogy az eredeti művek húzzák a rövidebbet. A tévé-rendező, aki akarja, hogy a filmje szóljon is valamiről, szívesebben használja fel művészi nyersanyagul Gorkij, Füst Milán vagy Csurka István meglevő szövegeit, semmint kísérletezzék eredeti, de hígabb forgatókönyvekkel.

Azt hiszem, itt van a kutya eltemetve. A tévé-rendezők már megtanulták a televízió nyelvtanát és mondattanát, de az írók között nincs vagy csak nagyon ritkán akad igazi alkotó személyiség, aki tévében gondolkozik. Szerényebben fogalmazva: az íróknak nem fűlik a foguk vagy az OTP-csekk-számlájuk a tévéfilm írásához.

A szerzői film legendája még kevésbé érvényes a tévéfilmre, mint a mozifilmre. Chaplin, Fellini és Bergman olyan kevés van, hogy azzal még a mozik filmigényét sem lehet kielégíteni, nemhogy a tévé-molochét. Különben is: Jancsó nem lenne Jancsó Hernádi nélkül, Kovács András Kovács András a Hideg napokkal Cseres regénye nélkül. Az egész világ joggal zengi Gábor Pál hírét-nevét az Angi Verával és Szabó Istvánét a Mephistóval, de ezek a filmek nem születhettek volna meg Vészi és Klaus Mann írásai nélkül.

A kutya már majdnem teljesen ki van ásva: írók kellenek. De hűtlen lennék saját szárnyas vesszőparipámhoz, ha nem tenném mindjárt hozzá: addig, amíg kialakul a tévé körül az író-rendező és rendező-író új típusa. Az oly audiovizuális alkotóé – általában kerülöm e szót, mert ma már a reklámversek faragóit is alkotóknak tisztelik, de most a nagyobb nyomaték kedvéért használom –, aki képes is, akar is televízióban gondolkodni. Ilyen ma még nincs. A Televízió nagy mulasztása, hogy nem is kísérel meg fiatal írókat és rendezőket erre az új szemléletre, világlátásra, műhelymunkára nevelni vagy legalábbis ösztönözni.

Amíg ott Veszprémben az eredeti – és nem csak az eredeti – filmek csikorgó vagy pongyola dialógusait hallgattam és dramaturgiai következetlenségein bosszankodtam, gondolkodóba estem, miért jobb a helyzet a rádiónál. Miért írnak írók, főfoglalkozású írók többet és szívesebben hangjátékot, mint tévéfilmet? Elég csak Hegedűs Géza és Vészi Endre példájára hivatkoznom. Három okot találtam.

Először: a hangjáték közelebb áll a színdarabhoz, de még a novellához is, tehát rádióban könnyebb gondolkozni, mint tévében. Ezért rövidebb idő alatt meg is lehet írni.

Másodszor: az író megírja a hangjátékot, a rendező megteszi megjegyzéseit; a dramaturgiai változtatásokat, ha szükséges, az író végrehajtja, s akkor az a mű kerül a közönség elé, amelyet megírt. Ráadásul Hegedűs Géza vagy Vészi Endre hangjátéka lesz, nem Alfa Béta vagy Gamma Epszilon rendezőé. Viszont minden film, akár mozinak készül, akár a televíziónak, a rendező műve, úgyszólván szellemi tulajdona. Az író szerepe nem sokkal nagyobb, mint a hímnemű méhé, amely megtermékenyíti a méhkirálynőt. Mindez nem protéstalas, nem is kritika: ez a dolgok mai rendje. A film önálló műfaj. Mint író is elismerem, hogy a szövegemből készült mű a rendező alkotása.

És ez a harmadik ok az írók nemírására: miért írjon a tévének, ha ugyanazzal az erővel és kevesebb bosszankodással, újraírással, civakodással saját művet is létrehozhat?

Zsákutcába kerültünk? Ha ezt gondolnám, nem írtam volna egy szót sem. Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy az idei veszprémi találkozó perfekt színvonala újragondolásra és továbbgondolásra ösztönöz mindenkit. Erre vallottak a viták a zsűriben, az Ancsel Éva vezette hivatalos és a számos nem hivatalos vitatkozások, főképpen a strandon és az Auróra halljában.

A továbbgondolkozásra megintcsak három jámbor javaslatot tennék. A félig gunyoros perfekt jelzőből indulok ki: a tévérendezők tudják a mesterségüket. Nehezebb is a dolguk, mint filmgyári kollégáiknak: azok kétévenként csinálnak egy filmet, a tévések évenkint kettőt, esetleg négyet. Azoknak nagyobb a költségvetési keretük, és az árakkal együtt emelkedik, a televíziónál az árak mögött kullog. A televízió sokkal nagyobb fogyasztó; nyilvánvaló, hogy a magas mércét nem lehet s nem is szabad minden produkcióra alkalmazni. De fordítva még kevésbé szabad: megelégedni az alacsonnyal, az átlag-jóval, mint 1980-ban.

Első javaslat: bevonni a televízió műhelymunkájába olyan fiatal írókat, akiknek kedvük van tévében gondolkozni és az írói alkotás új módját elsajátítani. Ez lenne az író-rendező típusa.

Másodszor: anyagi és erkölcsi ösztönzésekkel megteremteni az első javaslat kiegészítő ellenpárját: a rendező-író típusát. Vagyis olyan rendezőét, aki már jól gondolkozik a televízió műfajában, de nem kevés gondot fordít a párbeszéd tömörségére, a dramaturgia gyémántszabályaira, a mondanivaló fontosságára.

A két első javaslat távlati terv. Ezeket ráérünk holnap elkezdeni.

A harmadik javaslat már ma időszerű: vonzóbbá tenni minden írónak a tévéfilm írását: nagyobb nyilvánosságot biztosítani a nevének és olyan tiszteletdíj-rendszert kidolgozni, hogy ne tudjon ellenállni a csábításnak. Egyszóval: legyen érdemes minden írónak, idősebbnek is, fiatalnak is együttdolgozni egy televíziós rendezővel s olyan művet létrehozni, amelyet mint író is büszkén vállalhat.

S mivel Veszprémből indult el ez a gondolatsor: mi lenne, ha már jövőre írói fődíjat is kiadhatna a zsűri?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 60-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7348