KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/szeptember
POSTA
• Geibel Károly: Érdeklődéssel olvasom...
• Bundik Imre: John Huston
• Bontó István: A lap idei 6-os számában...
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Tanmesék, krónikák, filmek Moszkva

• Zsugán István: Jancsó-hologram Születésnapi beszélgetés
• N. N.: Jancsó Miklós filmjei
• Nemeskürty István: Megkésett pályakezdés Jancsóval a hatvanas években
• N. N.: Jancsó-filmek bibliográfiája, könyvek, fontosabb tanulmányok
• Kézdi-Kovács Zsolt: Jancsó tánca Egy stílus alakváltozásai
• Ágh Attila: Modernizáció és tradíció Jancsó, a kelet-európai
• Papp Zsolt: Kőbánya Blues Kopaszkutya
• Bikácsy Gergely: Dr. Graf meg a spanyol nátha A transzport
ESZMECSERE
• Hankiss Elemér: Nyafogás vagy társadalomkritika?
VITA
• Kozák Márton: Közönség és „közönség” Vita a filmforgalmazásról

• Lajta Gábor: Önvallomás – szordinóval Mesés férfiak kurblival
• Pošová Kateřina: Capriccio múltról és jelenről Prágai beszélgetés Jiří Menzellel
• Richter Rolf: A brechti elmélet kihívása Brecht és a film
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Seriff az égből
• Sólyom András: Egymillió zöldhagymával
• Koltai Ágnes: Hotel a Halott alpinistához
• Ambrus Katalin: 25 millió fontos váltságdíj
• Schéry András: Egy zseni, két haver, egy balek
• Lajta Gábor: Cseresznyefák
• Gáti Péter: Szélvihar idején
• Zsilka László: A nagymama unokája
• Loránd Gábor: Libuskák
• Dániel Ferenc: A hegy legendája
TELEVÍZÓ
• Boldizsár Iván: Tévéfilmekről – magas mércével Veszprém után
• Hegyi Gyula: Három plusz egy Fiatal Művészek Stúdiója

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mesés férfiak kurblival

Önvallomás – szordinóval

Lajta Gábor

 

A legendássá vált „cseh film” tisztelői bizonyára kiéheztek egy új Menzel-filmre. S az 1966-os mannheimi nagydíjas és Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok és az 1967-es szintén díjnyertes Szeszélyes nyár óta valóban hosszú idő telt el. Ilyen kiváló művek pedig egyrészt eleve tiszteletet parancsolnak, másrészt beárnyékolják a későbbi alkotásokat, amelyeknek ki kell állni az összehasonlítás próbáját. A kritika pedig szereti a „nem tudta megismételni. . .”, „bezzeg a ...” kifejezéseket, lásd nálunk Huszárik és Jancsó ilyenértelmű elmarasztalását. Mintha a rendezőknek vissza kellene térniük korábbi (legtöbbször már közérthetővé vált) műveikhez. Az ítéletek néha jogosak lehetnek az összminőség tekintetében, de sokkal hasznosabb (és nehezebb) az egyes műveket önállóan, belülről megközelíteni.

Jiří Menzel a mozi őskorszakáról forgatott filmet, a cseh film születésének 80. évfordulójára. A film – bár van főszereplője – inkább laza epizódsorozat, mely híven érzékelteti a kor levegőjét. Menzel szereti a mesterségét (a jobbára üzletember főhős mellett ő alakítja a kísérletező kedvű művészt), szereti a fényt, amint a mozi porát csillogtatja, vagy fény-képnegatívjait világítja át, szereti a még nem embertelen, kézbevaló gépeket fa és réz alkatrészeikkel (ehhez már a bevezető képsor is elegendő ; ahogy a kamera lassan, simogatóan halad az óriás bicikli, foto-apparát és sok fel nem ismerhető titokzatos gép mellett), – szereti, de mégsem ez uralja a filmet. Ahogy kedvenc írójának, Bohumil Hrabalnak egyik könyvéről mondta egy interjúban: „minden sorában ott van a szerelem” – úgy Menzel „tematikus” filmjén is átsüt az önvallomás, jelen esetben a művészet és az élet viszonyának ironikus, szomorkás felfogása.

Ami Menzel önvallomásának élét tompítja, gyengíti, az mégiscsak a stilizált, kosztümös történet és a túlkifinomult előadásmód. Ez utóbbi a legszembetűnőbb. Szűrők és vegyszerek torzító fátylán át-, hol kifakult sárgás fényképekre emlékeztető, hol zöldesbarna, burkolt színességű képeken mozognak a szereplők, kicsit mélán, bábszerűen. A vágások merész időkihagyásokkal ugyan, mégis inkább egybeolvasztják a képsorokat; az egész film kissé a megállt idő képzetét kelti.

De ami stílusfinomságként hátrány lehet, óriási erény a tartalomban – a mellékhangok megszólaltatásával. A Mesés férfiak. . . többrétegű alkotás. Az első a mozi megszületése, művészeti egyenjogúságának kivívása. Hozzánk már közelebb áll a hangosfilm megjelenése, amely sokszor a némafilmszínészek tragédiáját jelentette; itt még csak a színészek „elhallgatása” volt soron. Menzel együttérző iróniával mutatja, hogyan válik komikussá az ünnepelt drámai színésznő hangtalan mutogatása. A másik réteg az „esendő” élet. A mesés férfiak megszállottan kutatnak, új művészetről és hatalmas üzletekről álmodoznak, közben csinos arcocskák, vagy éltesebb, de gazdag nők bűvkörében vergődnek. Menzel nem ítél e „gyarlóságok” fölött, elfogadja olyanoknak, amilyenek. Talán ettől lesz az egész film szomorkásán derűs, jó értelemben megható. A szerelem hatalma erős – sokszor erősebb a művészeténél –, egy lány miatt tűzvész keletkezik a kinematográfban, összetörik a fényképész drága üvegnegatívja, s elmarad a napfelkelte megörökítése, mert ketten nem férnek el rendesen a sötétítő kendő alatt. . .

Menzel humora intellektuális humor, azonban nem a képek groteszksége, vagy bohóctréfák csiklandozó látványa mulattat, nem is szellemes párbeszédek (a beszédnek alig van szerepe a filmben!), hanem két kép közötti összefüggés késztet ellenállhatatlan nevetésre. Számtalan, közegéből kiszakítva leírhatatlan, nagyon finom képi humor van a filmben. A nagy francia komikusra, Jacques Tátira emlékeztet, kisebb teret engedve a pantomimszerű helyzetkomikumnak, bár a film legmulatságosabb jelenete, a kitűnő Vladimir Menšík és a főszereplő Rudolf Hrušinský leánykéretési jelenete Menšík ragyogó gesztikulációjára épül.

Szólnunk kell Menzel színészvezetéséről is. Két különböző módszert választ : a főszereplőnek, a két lánynak és saját magának rendkívül visszafogott játékot enged meg, inkább csak modellek ők, akik a sok közelképben, amelyben minden mozgás feltűnő, csak egy-egy apró gesztust produkálhatnak; a többi szereplő szabadabban játszik ugyan, de egy karakter sémájába szorítva. A színészi játék így csatlakozik a film képi világához : stilizált figurákat teremt, az aprólékos életbéli realitások ellenére nem férkőzik közel a nézők szívéhez.

Jiří Menzel alkotása mindezek ellenére – és mindezekkel együtt – különleges film, nem mehetünk el felületesen mellette. Ráadásul kétszeresen is önvallomás : mint a mű egésze és mint a filmbeli operatőr Menzel személye, aki megveti a közönségcsalogató olcsó látványosságokat, helyettük koldusokat és régi épületeket filmez. Bár végül az első cseh nemzeti film forgatásán – amit a mecénás irányít –, egymásra néznek a főhőssel : nem egészen ilyet akartak, de a művészetnek menni kell tovább.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7335