KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/január
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : A Filmvilág pályázata Eredményhirdetés
ANIMÁCIÓ
• Hirsch Tibor: Kellesz! Disney gyermekei
• Csillag Márton: Rajzold újra, gép! Animáció új dimenzióban

• Varró Attila: A Hatlövetű jegyében Film noir: menekülő szerelmesek
• Kolozsi László: Szabadság, szerepek Bolond Pierrot
• Stőhr Lóránt: Ködlovagok A miskolci bonniésklájd
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Köves Gábor: Kék bársonyos forradalom Jarmuschtól Tarantinóig
• Schreiber András: Fekete sereg A blaxploitation története
• Strausz László: A bőrszín ára Blaxploitation: a fekete gazdaság
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Intés a túlpartról Beszélgetés Szaladják Istvánnal
• Szaladják István: Bíbortekercs Filmnovella

• Kubiszyn Viktor: Szellem a rendszerben Kiyoshi Kurosawa
• N. N.: Kiyoshi Kurosawa
KÖNYV
• Kelecsényi László: Amerikából jött 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
KRITIKA
• Hungler Tímea: No man est omen Állítsátok meg Terézanyut!
• Kolozsi László: Esztrád nélkül Zsiguli
• Takács Ferenc: A hasznos és a szép Vera Drake
• Vágvölgyi B. András: Utánuk a Kánaán A bőség földje
• Bori Erzsébet: Balkáni vér Az élet egy csoda
• Muhi Klára: Dogma-duellum Öt akadály

• Kubiszyn Viktor: Fékezett habzás Reklámzabálók éjszakája
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: A kilencedik nap
• Pápai Zsolt: Luther
• Strausz László: Nagy Sándor, a hódító
• Mátyás Péter: Véget vetni minden háborúnak
• Kovács Marcell: Tapló télapó
• Csillag Márton: Özönvíz
• Ádám Péter: 80 nap alatt a föld körül

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai függetlenek

Blaxploitation: a fekete gazdaság

A bőrszín ára

Strausz László

A ’60-as évek végén Hollywood megnyitotta kapuit az addig másodrendű filmhősnek tekintett feketék előtt.

 

A „fekete film”, a blaxploitation rövid korszaka érzékletes példa arra, hogyan dollárosít az amerikai filmipar érzékeny társadalmi problémákat. 1969 és 1974 között nagyjából hatvan olyan akciófilmet forgattak le fekete színészekkel a hagyományosan mozirajongó fekete közönségnek, amelyek a fekete gettókban játszódnak.

A filmciklus létrejöttének gazdasági és társadalmi-politikai okai voltak: ez utóbbiak közül a legfontosabb az amerikai fekete polgárjogi mozgalmak megerősödése. A hatvanas években az USA déli államaiban még előfordulnak lincselések. Alabama fővárosában, Birminghamben 1963-ban fehér szuprematista merénylő bombát dob egy fekete templomra: négy kislány hal meg (lásd Spike Lee dokumentumfilmjét, a 4 Little Girls-t). Ilyen körülmények között talán másodlagos problémának tűnik, hogy a filmvásznon a fekete színészek rendre másod-, vagy harmadrangú karaktereket (Sidney Poitiers korai szerepei) játszanak.

Azonban a filmipar számára a közönség etnikai mutatói nagyon fontosak. Hollywood pontosan tudja, hogy a mozik közönségében nagyobb a feketék aránya, mint a lakosság egészében. A Variety becslései szerint a feketék a lakosságon belüli 10-15 százalékos arányához képest az összes mozilátogató között 30 százalék volt a feketék aránya. Amikor aztán a filmipar anyagilag nehéz helyzetbe kerül a hatvanas évek vége felé, úgy dönt: fekete hősöket ad a fekete nézőknek. Az 1968-72 közötti anyagi hullámvölgy komoly érvágást jelentett a stúdióknak: az 1948-as heti kilencvenmillió dolláros bevétel 1971-re 15 millióra esett vissza. Gazdasági szempontból a blaxploitation előre megtervezett lépés volt, aminek azonban semmi köze nem volt a filmipar szociális érzékenységéhez. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a rövid távú haszon reményében minél több fekete néző fizessen a mozipénztárnál.

Így születtek meg olyan legendás filmek, mint a Sweet Sweetback’s Badass Song (1971), a Shaft (1971), a Superfly (1972), a Cleopatra Jones (1973) vagy a Foxy Brown (1974) és váltak ismertté olyan fekete filmsztárok, mint Richard Roundtree, Ron O’Neal, Fred Williamson vagy Pam Grier és Tamara Dobson. Ezekben a filmekben rengeteg faji probléma és ellentét került a vászonra. Először lehetett látni olyan fekete karaktereket, akik dühösen halomra lövik a fehér Embert („the Man”) és ráadásul el is menekülnek! Az összes film a fekete közösségek közös kulturális élményanyagára épített: az általános, Amerikai-szerte tapasztalható rasszizmusra. A Shaft elején a főhős taxit próbál fogni magának Manhattenben, és a sofőr beletapos a gázba, amikor látja, hogy egy feketét kellene felvennie a kocsiba. Ezek a jelenetek a kisebbségi lét élményanyagából származtak, amely korábban soha nem jelent meg a filmvásznon. A fekete színészek és rendezők olyan nyelvet beszéltek, olyan kulturális kódokat használtak, amely azonnal rengeteg kapcsolódási pontot kínált a fekete közönségnek.

Nem nehéz elképzelni, hogy a győztes hősök a feketék bosszúálló angyalaként mekkora sikert arattak. Melvin van Peebles, a Sweetback rendezője egy interjúban felidézte filmjének bemutatóján szerzett élményeit. A nézőtéren egy idősebb asszony mellé telepedett le, akinek fogalma nem volt róla, ki ül mellette. Amikor a főhős az egyik jelenetben sebesülten agonizál a sivatagban, a néni hangosan fohászkodni kezdett: „Uram, add, hogy egyedül halljon meg! Add, hogy ne találjanak rá a rendőrök!”. A néninek meg sem fordult a fejében, hogy egy fekete hős esetleg túlélheti a filmet, hiszen még soha nem látott erre példát. Amikor a film végén Sweetback elmenekül, a moziban hosszú percekig síri csend volt, majd karneválszerű ünneplés kezdődött.

A filmciklus sikeres formuláján felbuzdulva a hetvenes évek elején a stúdiók megkezdték a blaxploitation-filmek sorozatgyártását. Nem volt kivétel: a fekete hősöket minden létező népszerű műfajban ki lehetett próbálni. Megjelent a kung-fu blaxploitation (Black Dragon, 1973), a fekete horrorfilm (Blacula, 1972, Blackenstein, 1973), készültek fekete maffiafilmek (The Black Gestapo, 1975, Black Shampoo, 1975). A sokszor igen silány filmek azonban forradalmi élményt jelentettek! Nem számított, hogy a történet ezer sebből vérzett, hogy logikátlan volt a cselekmény, hogy a gyakran teljesen tehetségtelen színészek alakítása kiábrándító volt: a blaxploitationben a filmtörténet első győztes fekete hősei jelennek meg, akiknek agresszivitását a valós társadalmi körülmények tették elfogadhatóvá.

Nem sokkal a ciklus születése után pontosan ez az agresszivitás vezetett heves vitákhoz. A Black Panther Party, a feketék militáns mozgalma kötelező olvasmánnyá nyilvánította tagjai számára a Sweetbacket. Részben ennek köszönhetően a film korának legsikeresebb független filmje lett. Nyilvánvalóvá vált, hogy igenis létezik fekete közönség, hogy anyagilag is van értelme a fekete filmek gyártásának anélkül, hogy kompromisszumokat kellene hozni a feketék megjelenítésében. Ugyanakkor az NAACP (National Association for the Advancement of Colored People), a legbefolyásosabb fekete polgárjogi mozgalom vezetői éles hangon szólaltak fel a Sweetback, és általában a blaxploitation ellen. Ezek a nyilatkozatok rámutattak, hogy a film romantikus fényben állítja be a gettó szegénységét és nyomorúságát. A főszereplő történelmen és társadalmi kontextuson kívül álló, önző, individualista, nőgyűlölő és szexista szuperhős, aki veszedelmes álmodozásra ragadtatja a nézőket. Tetteit nem politikai-forradalmi megfontolás, hanem hisztéria, pánik és kétségbeesés diktálja.

A fekete értelmiség más csoportjai szerint a filmek hősei ugyanazokat az eszközöket használják, mint amiket a polgárjogi mozgalmak rasszistaként bélyegeztek meg már évtizedek óta. Az új helyzetben nmhéz lett a fehér rasszizmus brutalitása ellen érvelni, hiszen a mozikban az ultraerőszakos fekete hősöket ünnepelte a közönség. Az egyik legjobb példa a blaxploitationon belül húzódó feszültségekre és ellentétekre a Superfly, aminek főszereplője egy kokain-díler. A film nem kérdőjelezi meg Priest tetteit, és pozitív hősként állítja be, a film főcímzenéjét jegyző Curtis Mayfield számainak szövege azonban mindenben ellentmond a film és a főszereplő tetteinek: ezekben Priest szomorú, életének értelmét kereső, kiégett figura.

Nem tartott sokáig a fekete filmes reneszánsz. A fekete közösségeken belüli viták nyomán Hollywood ismét a közönségmutatókra, és az 1974-re megjelenő  nagysikerű blockbuster filmekre (Cápa, Keresztapa, Ördögűző) figyel. A statisztikákból kiderül, hogy ezekre a filmekre is befizet a fekete közönség. Ebben a helyzetben ismét a kőkemény üzleti logika dönt. A blaxploitationre az új helyzetben semmi szükség, elzárják a forrásokat. Egyik napról a másikra rengeteg fekete színész és teljes stábok kerülnek az utcára.

Hogy az idő nem járt el teljesen a blaxploitation-generáció felett, azt Larry Cohen 1996-os filmje, az Original Gangstas mutatja: itt győzedelmesen visszatér a teljes hajdani színészgeneráció, hogy megismételje a hatvanas évek hőstetteit.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4779