KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/december
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: FIPRESCI- kollokvium Milánóban
• N. N.: Megújuló művész-mozi Szombathelyen
POSTA
• Fáber András: Wittgenstein és az öngyilkosság

• Hirsch Tibor: Kedvenc ellenségünk USA vs. SzU
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Boldogtalan békeidők Velence

• Molnár Gál Péter: Egy nagyváros kamarazenéje Mesék a járdán
• Barna Imre: Tavaszelő, Moravia, Budapest
• Ardai Zoltán: A hideg boldogság Lang némafilmjei
• Bikácsy Gergely: A fáradt halál rendezője Lang
• N. N.: Fritz Lang filmjei
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Európa Áruház Locarno
KRITIKA
• Lengyel László: Az ablak csukva van Magyar rekviem
• Kovács Ágnes: Képlélektan Szoba kiáltással
• Dániel Ferenc: Foltok a világatlaszon Forradalom után
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Találkozások (Wallenberg)
• Sneé Péter: „hol zsarnokság van...”
• Szemadám György: Dick Tracy
• Fáber András: A fül
• Hegyi Gyula: Előre a múltba
• Koltai Ágnes: A betörés
• Gáti Péter: Jézus élete
• Szemadám György: Sárkány és Papucs
• Tamás Amaryllis: Ifjú Einstein
ELLENFÉNY
• Báron György: Az eladó és az iskolamester

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

Az eladó és az iskolamester

Báron György

 

Thatcher asszony ellátogatott a volt „Comecon-szigetek” egzotikus országaiba, s itthagyta a bennszülötteknek a brit demokrácia egyik legragyogóbb vívmányát, a BBC esti híradóját. A fejedelmi ajándék csillogó és tökéletes, akár az üveggyöngy, összehasonlításokra csábít, melyek – természetesen – igen kedvezőtlenek a halmozottan hátrányos helyzetű magyar TV-híradó számára. Aligha lep meg bárkit is, hogy a BBC híradója gazdagabb, felkészültebb, objektívabb, mint a kádárizmusban meggyökeredzett, majd annak szétesése után politikai harcok színterévé vált honi Híradó. Ennek nyugtázásáért fölösleges éjszakákon át fönnmaradni, a Six O’clock News-t böngészni, majd híradónk bizonyítványát tanáros fölénnyel kiállítani.

Nem hír, híradós nyelven szólva. Mégis, fölfedezhető olyan különbség is, ami nem az adások színvonalát, tárgyilagosságát érinti, hanem a kétféle híradó szerepét, funkcióját. S alighanem minden más, csöppet sem lényegtelen eltérés ebből fakad. Ami első pillantásra feltűnik a BBC híradójában: a bemondók, műsorvezetők – akár a gépek. Csak a szikár tényeket mondják, szenvtelen faarccal, a súgógépre meredve. Eleinte szokatlan ez, sőt, kifejezetten taszító. Néhány napnak kell eltelnie, mire megszokjuk, mire megnyugtatóvá és rokonszenvessé válik. Nincs atyáskodó bácsi, jópofa zsúrfiú, számonkérő moralista. A közreműködők személyes tulajdonságaikat kint hagyják a ruhatárban. Nem tolakodnak a hír és nézője közé: eltűnnek, géppé válnak. A néző nem kiszolgáltatott a műsorvezető személyének. Mindegy, ki ül aznap este a stúdióban. Biztosak lehetünk benne: mindenkitől ugyanazt kapjuk és ugyanúgy. Hozzájuk képest magyar kollégáik valóságos színészek. Sóhajtoznak, képeket vágnak, elkomorulnak és fölvidámulnak, széttárják a kezüket, a képek előtt, alatt vagy után megpróbálják szerét ejteni magyarázatnak, véleménynek, érzelmi reakciónak, válságos pillanatokban, nemzeti ünnepek előestéjén remegő hangon szentbeszédeket mondanak. Aligha holmi magamutogatás hajtja őket – bár ezt sem lehet teljesen kizárni –, talán nem is a kétféle mentalitás – „hűvös” angolok, „szenvedélyes” magyarok – közötti különbség az igazi magyarázat; a híradó szerepének, funkciójának másfajta értelmezéséről van inkább szó.

A Six O’Clock News nem több és nem kevesebb, mint pontos és tárgyszerű szolgáltatás. Olyan olajozott, kikezdhetetlen és személytelen, mint egy bank vagy biztosítótársaság. Nem keveredik ügyfeleivel érzelmi viszonyba, mert tudja, senkit sem érdekel a cég éppen velünk szóbaálló képviselőjének személyes véleménye, a tények alakulása fölötti derűje vagy borúja. Ezt ránk, nézőkre hagyja: tudjuk magunk is, hogy katasztrófán elborzadni, űrutazásnál örülni kell. Vagy fordítva, ránkbízatik. Nem ez a népnevelés félórája. Azt kell tudatni, ami történt és ahogy történt.

Nálunk, ezzel szemben, amióta a tévé fennáll, a hírműsorok soha nem szolgáltattak, hanem mindig prédikáltak, igét hirdettek, neveltek. Meg lehetett tudni, persze, ezt-azt, mi történt aznap idehaza és külföldön, a hírközlő, szolgáltató funkció azonban csak formát, keretet adott az esténkénti igehirdetéshez. E hagyomány logikusan következett az egy-ideológiájú politikai berendezkedésből, s az ’56 utáni nyers diktatúrát felváltó paternalista gyakorlatból, melynek a hatvanas évektől a televízió lett a fölkent médiuma. Csak tavaly, a politikai vákuum rövid időszakában történtek tétova kísérletek az ideologikus funkció háttérbe szorítására a tényközlés, a szolgáltatás javára. Azért talán, mert épp nem volt – már és még – mindenható ige. E rövid és felemás kísérlet végetértével a magyar híradózás visszakanyarodott a negyedszázados tradícióhoz, az igehirdetéshez, a népneveléshez – a hatalmi vákuum megszűntével, az új hatalmi helyzet megszilárdulásával, a kártyák leosztásával egyidőben. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, milyen – sokak vagy kevesek által vallott – igét hirdetett, hirdet és fog hirdetni a kiszámíthatatlan jövőben. A módszer, a stílus változatlan. Lehet ezt jól és rosszul művelni, s még az sem állítható, hogy a mostani szakmailag felkészültebben, ügyesebben hirdetné az üdvtanokat, mint elődei. Talán, mert míg negyedszázadon át az ideológikum vállalható volt, most az eddigieknél kétségbeesettebben kell elrejteni az „objektivitás” függönye mögé, s ez kényszerűen esetlen, sőt, kínos mondatokat és mozdulatokat eredményez. (Kézenfekvő, hogy az e sorok írásáig sugárzott egyetlen kísérleti híradó, e tradíció tagadásaképp, a személytelenebb, „hidegebb” BBC-stílussal próbálkozott, nem is eredménytelenül.)

A fentiekből következik az a különös paradoxon, hogy míg a világhíres BBC híradó szerény, szinte alázatos, magyar társa öntudatos és magabiztos. Eladó, üzletfél az egyik, iskolamester a másik. Kettejük közül nem az iskolamester teremtett iskolát.

1990. október 24.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4773