Ólomidő, Kés a fejben, Harmadik nemzedék – (nyugat)német filmek német emberekről. Nem német terroristákról, dehogy, német férfiakról és nőkről, akik félik és szolgálják az erőszakot; akik, rabjaként egy ideológiának, ölnek és öletnek; akik a negédes nyárspolgárság elől egyenesen a világforradalom ragadozó karmaiba menekülnek. Férfiak és nők, akiknek – úgymond – elegük van a német történelemből és a német bűnökből, akiket nem kábított el a német gazdasági csoda, s akiknek a lefegyverzett Németország demokráciája kevés.
Margarethe von Trotta (Ólomidő), Reinhard Hauff (Kés a fejben), Rainer Werner Fassbinder (Harmadik nemzedék) a maga módján dolgozta fel a német városi gerillák különös forradalmi romantikáját, zavaros hősiességét és durva politikai krakélerségét. Az Ólomidő, a Kés a fejben és a Harmadik nemzedék a filmművészet, az új (nyugatnémet film fontos alkotásai – nem a választott téma, hanem a jellem- és helyzetábrázolás miatt. A filmtörténet részei, de milyen érzésekkel néznénk ma újra, s milyen érzésekkel nézik majd a jövendő generációk? Eltűnt a forradalmi (ál)pátosz: s egyébként is: a főbelövések, az emberrablások, a robbantgatások nem rázták fel a „tespedt nyárspolgárokat”.
A naiv kispolgár, Katharina Blum tisztességét a vadra éhes sajtó hiénái lopták el, de vajon ki akart Margarethe von Trotta, Reinhard Hauff és Rainer Werner Fassbinder művészi becsületével csúfolód-ni? Hiábavaló volt az erőszak-forradalom provokálása.
Trotta, Hauff és Fassbinder továbbment azon az úton, amit a terroristavadászat csúcspontján egy, a lelkiismeretére és a politikai érdekektől független jogrendre kényes úr jelölt ki...Kegyelmet akar-e Ulrike Meinhof vagy törvényes eljárást?” – tette fel a kérdést 1972-ben a Der Spiegefoen írt cikkében Heinrich Böll. Semmi sem igazolta jobban Böll erkölcsi és jogi posztulátumát, mint az írás nyomán támadt vihar, szitok- és névtelenlevél-hullám. Egy pillanatra újra fellángolt a hisztéria, a féktelen gyűlölet, ami vért akart, akár a jogrend árán is. „Kegyelmet akar-e Ulrike Meinhof vagy törvényes eljárást? Még ha egyiket sem akarja, valaki akkor is fel kell, hogy ajánlja neki. Ennek a pernek le kell zajlania, mégpedig az eleven Ulrike Meinhoffal szemben, a világ közvéleményének színe előtt. Különben nemcsak ő és maradék csoportja vész oda, hanem tovább bűzlik a német publicisztika is, tovább bűzlik a német igazságszolgáltatás története” (Böll). Igen, a törvényesség annak is kijár, aki „hadat üzent a társadalomnak”.
Ulrike Meinhof és csoportja odaveszett (ki a híres-hírhedt Stuttgart-Stammheimi börtönben ölte meg magát rafinált módon, kit akció, kit bujkálás, másokat pedig az NDK Stasinak becézett biztonsági szolgálata felszámolásakor fogtak el), de a jogrendet nem vitték magukkal.
Mihelyst Ulrike Meinhof megfogalmazta „a zsaruk disznók, és természetesen szabad rájuk lőni” jelszót, kilépett a morál és a demokratikusjogrend világából, majd társaival a „lélektanilag veszedelmesen frusztrált rendőrtisztviselőket” (Böll kifejezése) hosszú évek kitartó öldöklésével sikerült rávennie hasonló törvénysértésre – mert ugyan mi más volt a kollektív stammheimi öngyilkosság?
A Heinrich Böll, Margarethe von Trotta, Reinhard Hauff, Rainer Werner Fassbinder módján gondolkodókat csak megdöbbenthette Stammheimr a törvénytelenségre válaszul adott törvénytelenség. Az elfogadhatatlan leszámolás elleni tiltakozás az Ólomidő, a Kés a fejben és a Harmadik nemzedék morális háttere. Ezt az egészséges lelki indulatot aligha veheti el az NDK kispolgárává átvedlett Susanne Albrecht s a többi tucatnyi idemenekült városi gerilla. Bárki megbízásából üzentek is hadat a (nyugat)német társadalomnak, bármilyen kiválóan sajátították is el a gyilkolás szakmáját: végrehajtók voltak csupán. Gyújtogatók, hídrobbantgatók, jégcsákányos gyilkosok kései harcostársai. Mégis akadt, aki törvényes eljárást követelt nekik.
S ha most Susanne Albrecht némi elégtétellel, netán csekély kárörömmel tette meg a kényszerutazást a Demokratikus Németországból az Egyesített Németországba, Böll, Trotta, Hauff és Fassbinder művészi becsületét a tizenöt esztendei védettség, bujkálás sem rendíthette meg. Milyen bíróság ítélkezne most felette, ha a hisztéria úrrá lett volna a törvényességen?
Ez is a rohadt demokrácia és az elpuhult liberálisok műve.
