KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/november
KRÓNIKA
• N. N.: 36 év – 36 film
• N. N.: Glauber Rocha halálára
• N. N.: A sport népszerűsítése

• Faragó Vilmos: Milyen fiatalok? Dédelgetett kedvenceink
• Székely András: Egyszerre két lovon Fehérlófia
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Galsai Pongrác: Közérdekű magánügyek Moszkva nem hisz a könnyeknek
• Hankiss Ágnes: Jelenbe-zártak Nyikita Mihalkov filmjeiről
• N. N.: Nyikita Mihalkov filmjei
• N. N.: Világot teremteni Interjú Nyikita Mihalkovval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszönik, megvannak Velence

• Kozák Márton: Neonfény és Mambo-magnó Beszélgetés Gothár Péterrel
• Gazdag Gyula: „Miénk a világ!” Film a Balázs Béla Stúdió történetéről I.
• Osztovits Levente: Gershwin és a kékharisnyák Manhattan
• Schubert Gusztáv: A látás iskolái? Az egyetemisták és a film
VITA
• Durst György: És a rövidfilmek? Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Zoltán Katalin: I, mint Ikarusz
• Kulcsár Mária: A bíró és a hóhér
• Gáti Péter: A szőke indián
• Lajta Gábor: Az éneklő kutya
• Sólyom András: Vérvonal
• Deli Bálint Attila: Jesse James balladája
• Schubert Gusztáv: Egy pisztoly eltűnik
• Kövesdi Rózsa: Emberek és farkasok
• Ambrus Katalin: Korai darvak
• Koltai Ágnes: Emil, a komédiás
• Hegyi Gyula: A Herceg és a Csillaglány
• Harmat György: Katasztrófa földön-égen
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Televízió a gótikában Siena, Prix Italia
• Kerényi Mária: Egyedül a közöny... Beszélgetés A megsebzett bolygó szerzőjével
• Spira György: A megjelenítendő múlt Televízió és történelem
KÖNYV
• Berkes Ildikó: Egy örvendetesen rendhagyó filmelméleti műről
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: David di Donatello

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Siena, Prix Italia

Televízió a gótikában

Csala Károly

 

Toscanában, az itáliai reneszánsz klasszikus földjén Siena ősi városa képviseli a minden reneszánsz beütés ellenére is hamisítatlan, egységes arculatú, csodás olasz gótikát. E középkorból eredt testületi szellemével és intézményeivel ma is dicsekvő városban az egyik legszebb gótikus palazzo a Chigi-Saracini, a világszerte ismert Accademia Chigiana épülete, az olasz zenei élet és képzés egyik központja. Ezt vette birtokába az idén két hétre a Prix Italia öt világrészből összesereglett közönsége.

 

 

Zene

 

Kezdjük akkor illendőn a zenés tévédarabokkal. Bartók-évforduló érződött itt is. De majdhogynem csak az udvariasság szintjén. Versenyen kívül, esti vetítésen (igazi vetítésen, nem tévéképernyőn, hanem részint a versengés kezdetére épp befejezett restaurálási munkálatok után a közönségnek átadott Teatro dei Rinnuovatiban, az Antonio Bibiena építette pompás színházban, részint meg az II Campón, Siena főterén (hatalmas vászonra kivetítve) láthatták a nemszakmabeli érdeklődők is a holland televízió elektronikus effektusokkal fűszerezett koncertprogramját, a, Zene húrosokra, ütőhangszerekre és celestára előadását, majd a Szinetár Miklós rendezte A kékszakállú herceg várát. A díjkiosztó ünnepség után Serafino Gazzelloni fuvolaművész adott hangversenyt a Prix Italia tiszteletére, ahol is Beethoven mellett Bartók szerepelt a műsoron. (Mókás volt viszont, hogy ráadás-számnak John Lennon Yesterday című Beatles-slágerét adta elő a maestro; igaz, teljesen átélt, abszolúte „komolyzenei” interpretálásban...) A versenyprogramban semmiféle meglepetést nem keltett, hogy Norvégia, Korda Kovács István rendezésében megint – akárcsak tavaly – Bartók-filmmel állott elő (Közelebb Bartókhoz); tisztességes, de vontatott és fantáziátlan dokumentumfilmmel.

Mindössze három jó és négy valamiért említésre méltó darab – ennyi számomra a zenés versenyprogram mérlege. A két díjazott mű (minden kategóriában két díjat osztanak: a „Prix Italia” fődíj 18 500 svájci frank, a RAI – illetőleg a zenés kategóriában Toscana „regione” – különdíja 1 250 000 olasz líra) az előbbiek közé tartozik. A fődíj nyertese, A nap kísérteties vége című brit (LTW) munka Sir William Walton, a Britten halála óta a legnagyobb élő angol zeneszerzőként számontartott mester portréja. Ugyanolyan elegáns, tárgyszerű és helyenként patetikus, mint tavaly volt a szintén díjazott Britten-portré – s megint Tony Palmer rendezésében. (Erősödött az érzésem, hogy azért egy kicsit túlságosan is anglofil ez a Prix Italia!) Összetett képi-zenei élményt inkább a különdíjas japán produkció, A holdhercegnő nyújtott, Vatakabe Akira rendezése és két remek operatőr, Szuzuki Josio és Komacu Szenri fényképezése. Igaz, e tévébalett zenéje (Akugatava Jaszusi) nem tündökölt eredetiségével – „debussy-s”, európaias. De ha volt a fesztiválon a tévé adta lehetőségeket mintaszerűen fölhasználó darab, akkor ez volt mégis. – Különleges, szerénységében is hatásos mű a francia (FR 3) Verdi-szenvedély, egy „kívülálló” munkája. Carlo Bavagnoli, a rendező-operatőr ugyanis azonos azzal a neves fotóssal, akinek képeivel a Life olvasói másfél évtizeden keresztül rendszeresen találkozhattak. De Bavagnoli könyvet is írt Verdiről (ez a „hobbyja”), s most a Parma környéki népről készített filmet Verdi ürügyén: arról, hogyan él Verdi muzsikájának szeretete az egyszerű olasz emberek közt. Egyedi, sajátságos stílusa van ennek a tévéfilmnek: lassú mozgású képei átgondolt kompozíciójukkal tűnnek ki (csakugyan látszik rajtuk, hogy fotós készítette őket), a hang olykor nagyon szellemes ellenpont ezekhez a kompozíciókhoz.

A legszebb zenei élménnyel, nekem legalábbis, a koreográfiájában gyermeteg s képileg sem a legsikerültebb csehszlovák mű, a Bokréta szolgált (ha nem számítom a kanadai Stravinsky-produkciót, a Tűzmadárt – de hát azt már emlegettem nemrég az „Arany Prága” fesztivál kapcsán). Bohuslav Martinů, a nálunk korántsem eléggé ismert, századunkbeli, nagy komponista 1937-ben vegyes-és gyermekkarra, valamint kis zenekarra írott dalciklusa (népdalszövegekre) nem csupán számomra, hanem a közönség nagy részére is a fölfedezés erejével hatott e hibátlan megszólaltatásban. Említést érdemel még e kívül egy rakoncátlan stílusú produkció, a nyugatnémet ARD-től, Klaus Lindemann eredetieskedő rendezésében: Händel föltámadása. Ami kép és színészi játék ebben, az meglehetősen zavarón goromba, de a Karl Richter dirigálta zenefölvétel kitűnő, a Zweig elbeszélését fölhasználó kísérőszöveg – a szkeptikus-modern osztrák költő, Gerd Jonke írta –, azt hiszem, olvasmánynak is érdekes volna. – Nagy közönségsikere volt a Hoffnung meséi című belga produkciónak („nagyopera egy felvonásban”); Jacques Burton rendező és a zenéért felelős Franz Reizenstein ugyan – s ez itt természetes – semmi újat nem találtak ki, csak megkísérelték Gerard Hoffnung s a londoni „Hoffnung-fesztiválok” humorát átmenteni a televízióba. A kacagtató paródián, amelynek zárójelenetében Escamillo Radameshez adja Brünhildét, gondolom, jól szórakoznának a magyar operabarát tévénézők is.

Végül nyomatékos említést érdemel a magyar produkció – Dohná-nyi–Seregi–Horvát Változatok egy gyermekdalra –, amely (s ezt az angol zsűrielnök mondotta) a legjobb koreográfiával előadott televíziós mű volt az idén a zenés kategóriában.

 

 

Dráma

 

Ebben a szekcióban különdíjat kapott a Ryszard Ber rendezte lengyel film, az Út, amelyet az „Arany Prágádról adott beszámolómban (Filmvilág, 1981/8. sz.) „konzervatívnak” bélyegeztem – nincs okom megmásítani akkori véleményemet. Az igazság az, hogy nagyítóval kereste a zsűri azt a filmet a meglehetősen gyér választékban, amelyet méltán díjazhatna. (Egy kissé botrányos is volt a drámai zsűri eredményhirdetése és sajtókonferenciája: a tizenegy tagú grémium nyolc –! – tagja egyszerűen nem volt hajlandó szavazni, tartózkodott, tehát a maradék három fő ítélte oda a díjakat...) Végül is egy rokonszenves kis munka, két kezdő fiatalember műve kapta meg a „Prix Italiá”t. A svéd televízióban készítették egy „feketén” (adócsalással) dolgoztatott szállítómunkás kései szerelméről, balesetéről és munkáltatóján végrehajtott bosszújáról egyszerű, bensőséges hangon beszélő filmjüket. (Jackpot, rendezte: Kjell Sundwall és Kjell-Åke Andersson.)

Kisebb dramaturgiai bicsaklásaival együtt is kétségkívül ez volt a legérdekesebb drámai alkotás, mert rajta kívül csupán a francia Incidens szólt igazából fontosabb dolgokról, nevezetesen az algériai háborúról, Jean Yvane regénye nyomán, Maurice Frydland rendezésében, de nagyon szűkösen értelmezve az emberi felelősséget, tisztességet egy igazságtalan háborúban; továbbá Viesek Károly tévédrámája – A lakás – a mienkhez nagyon hasonló jugoszláviai lakásínség és spekuláció jellemtorzító hatásáról; s még a Paul Newman rendezte amerikai Árnyékdoboz, amely extrém körülmények között játszat remek színészeket (egy kaliforniai kórházban, ahol a menthetetlen betegeknek kényelmes villalakásokat biztosítanak végső heteikre). Az olaszok, sajátságos módon, a Krisztus megállt Ebolinál ötven percesre kurtított – az eredeti változatnál csöppet sem jobb – „újdonságával” lepték meg a Prix Italia egybegyűltjeit...

Misztikus művészkedés, politikai pikantéria, humorosnak szánt, de unalmas ál-mikrorealizmus akadt bőven. Az elsőre a francia – TF 1 – A hollandus utazása lehet példa, amely Van Gogh életéről szólt volna; a másodikra a kanadai Szökés Iránból: a kanadai huszárcsíny, amely azzal próbált néző-lelkekre hatni, hogy egy épp megtörtént esetet, lám, milyen szélsebesen fikciósított – az elfoglalt teheráni amerikai nagykövetség hat emberét hamis kanadai útlevéllel csempészték ki Iránból; a harmadikra az angol (Thames Television) Terepvizsga, amely a londoni taxisofőr-jelöltek „iszonyú” megpróbáltatásait tárja elénk.

A magyar versenyfilm, Esztergályos Károly Negyedik Henrik királya hiába szép és gondos munka – amint hazai bemutatásakor a Filmvilág kritikusa is konstatálta –, nem ilyen jellegű fesztiválra illő. Mai témák, gondok, gondolatok kerestetnek mindenütt. Most Sienában nemigen találtattak.

 

 

Dokumentum

 

Börtönökről, nyomorékokról (hiába, a rehabilitáció évében vagyunk!) sokkolón vagy szentimentálisán szóló kamerás „tollpróbák”, no meg történelmi és féltudományos ismeretterjesztő művek – olykor show-formában, mint az olasz Niccolo Machiavelli – sorakoznak a programban, igazi dokumentumfilmek, riportműsorok helyett. Ez sem megy mostanában szerte a világon, úgy látszik. „Das Fernsehen ist ein Fluchtmedium” – ahogy vállvonogatva megjegyezte egy német kolléga ennyi furcsaság láttán. Magyarán: a tévé ingatag, úgy hajlik, mint a nád... Érzékenyen reagál mindenféle áramlatra, s most a kitérés, a realitástól ide-odaszökellés a „feladata”, magánügyekbe, bizarr szenzációkba, miszticizmusba tévelygés a jellemző rá (különösen a zenés műsorokban volt feltűnően sok a misztikus-vallásos elem!), ami biztos, hogy szükségletet elégít ki, ezért jól mutatja, milyen meghökkentően lehetséges neutronbombával és egyéb bizonytalanságtényezőkkel sokmilliós tömegekben még az igényét is elaltatni annak, hogy a valóságos, megoldható és megoldandó társadalmi kérdésekkel foglalkozzanak.

Viszonylag vagy igazán jól megcsinált dokumentumfilm mindössze talán három akadt az idén a Prix Italián. De hát az is jellemző, hogy ezekből az egyik – a kanadai Megosztani a titkot (rendező: John Kästner) – a homoszexuálisokról szólt, a másik – a francia (TF 1) Különjárat a pokolba (rendező: Jean-Pierre Moscardo) – a kábítószerélvezőkről, a harmadik – az amerikai (CBS– PBS) Trinity másnapján (rendező: Jon Else) – az atombombáról...

Ez utóbbi azonban igen érdekesen beszélt Robert Oppenheimer életútjáról, az első atomrobbantás előkészületeiről, hatásáról, az amerikai társadalomnak ama konzervatív erői által kezdeményezett kampányról, amely az atomfegyver birtokában ugyanúgy lökte félre az „atombomba atyját” is, mint ahogyan a háború alatti demokratikus antifasiszta szövetséget. Végtére az értékes tanúvallomásokat fölsorakoztató film nagyjából ugyanazt a „baloldali liberálisnak” nevezhető világnézetet sugallja, mint amely főhősére, Oppenheimerre is jellemző volt. Ez a film kapta a „Prix Italiá”-t.

A legjobb televíziós alkotás azonban ebben a kategóriában, véleményem szerint, a francia volt. A narkotikusok témája már-már „lerágott csont” a nyugati televíziókban. Hagyták is a csudába e film készítői az ismeretterjesztést meg a morálprédikációt, meg a közvéleményhez való apellálást. Ehelyett megjegyezhető emberi arcok, sorsok tömegét mutatták meg a helyszíni riportázs eszközével. Thaiföldre, Indiába és más ázsiai országokba évente ezrével áramló „narkó-turista” francia diákok sorsait és vesztét kísérték nyomon lebilincselő életszerűséggel.

 

 

Olaszok

 

Soha még ennyi részvevője nem volt a Prix Italiának, mint az idén, soha még ennyi notabilitás nem jelent meg ezen a fesztiválon, mint az idén. (Csak néhány név: Richard O’Leary, az amerikai ABC elnöke, Lord Thompson, a brit Independent Broadcasting Authority elnöke, Carl-Günter von Hase, a nyugatnémet ZDF intendánsa.) És ugyanakkor hasonlítani sem lehet az idei tévé-termést a tavalyihoz – annyival alacsonyabb volt most az átlagos színvonal...

Voltaképpen csak az olasz televízió, a RAI mutatott valamivel többet és biztatóbbat a tévézés sorsáért (jobban mondva, a tévénézőkért) aggódó megfigyelőknek – de az is csak információs vetítéseken.

Giorgio Albertazzi George Sand-ja, volt az egyik figyelemreméltó olasz tévéfilm (Rete 2), amelyben a címszerepet egy mifelénk legföljebb csak hírből ismert, nagy színésznő, Anna Proclemer alakította. A másik pedig Vittorio Cottafavinak Paola Drigo regényéből készített Maria Zef-je (Rete 3), amely az Apámuram és A facipő fája nyomdokain haladva (igaz, szerényebb rokona ez csupán azoknak), a regionális valóságföltárás áramlatához tartozik. Ez az első nagyjátékfilm, amely végig friulano nyelven beszél (olasz föliratozással). Egyszerű, szép történet az Alpok havasai közt nyomorgókról, a helyi színek és ízek mértéktartó adagolásával. Szereplői amatőrök, egyetlen hivatásos akad csupán köztük, de az sem mint színész „profi”, hanem mint író: Siro Angeli, a férfi főszerep alakítója – s egyben a forgatókönyv írója.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 55-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7288