KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/július
KRÓNIKA
• Kovács András Bálint: A hatvannyolcas zárvány
• N. N.: David Lean (1908–1991)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Tökéletlen feltámadás A fotográfiáról

• Ardai Zoltán: Álomféleségek Doors
• Hárs György Péter: Jim Morrison és az erotikus tudomány Doors
MAGYAR MŰHELY
• Bán Zoltán András: A romlottságnak nincs határa Beszélgetés Kamondi Zoltánnal

• Zsugán István: Családi szennyes Budapesti beszélgetés Marco Risível
• Schubert Gusztáv: Amerika gyermekei Ovimozi
• Sinkó István: Kés, villa, olló, kamera...
KRITIKA
• Koltai Tamás: Epizodisták főszerepben Rosencrantz és Guildenstern halott
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Intruderek támadása
• Báron György: Tortúra
• Fáber András: Robin Hood
• Gelencsér Gábor: Azok a csodálatos Baker-fiúk
• Kövesdy Gábor: Snack Bar Budapest
• Zsenits Györgyi: Apócák a pácban
• Koltai Ágnes: Zöldkártya
• Tamás Amaryllis: Talpig zűrben
FESZTIVÁL
• Báron György: Monitorfej Fesztivál Győrött
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: Kinek mozog a mozgókép?

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tortúra

Báron György

 

A Tortúrát az a Stephen King írta, aki a kultikus rajongás tárgyává vált Kubrick-thriller, a Ragyogás alapjául szolgáló regényt. A Tortúra vélhetően nem válik kultikus emléktárggyá, pedig jobb, összefogottabb, célratörőbb könyv a Ragyogásnál. Hiányoznak belőle mindazok a fellengzős, obskúrus motívumok, amelyeket Kubrick oly nagy képzelőerővel és eleganciával varázsolt filmvászonra. A tetthely itt is egy hóborította hegyek közötti, világtól elzárt ház. Igaz, a Tortúráé nem titkokat rejlő kastély-szálloda, hanem szerény magánvilla a Colorado-hegységben. Itt nem gomolyognak elő az ajtó mögül a múlt kísértetei, az elfojtott vágyak és az előző élet képei. Két ember – férfi és nő – összezárva, megközelíthetetlenül, elvágva a külvilágtól. A férfi – James Caan játssza – jóképű, sikeres és gazdag; világhíres író. Csak éppen egy autóbaleset következtében talpig gipszben. A balesetből egy anyáskodó asszony mentette ki, s cipelte a házába. A helyzet hitchcocki azaz freudi, s – akárcsak Sir Alfrédnél – minden különösebb mélylélektani belemagyarázás nélkül az. A hátsó ablakban láttunk hasonlót: ott az ártatlan tekintetű James Stewart játszotta a gyermekien tehetetlen töröttlábút. Ama Hitchcock filmben finomabb volt a fenyegetés, burkoltabb a terror. A Grace Kelly alakította jeges szőke csoda nem megölni akarta a markába került impotens teremtés koronáját, ápolni kívánta csupán – mindhalálig. A gyilkosság ott egy szemközti lakásban történt – férj ölte meg a feleségét –, de mintha a magyarázatot az innenső lakásban leltük volna föl. Grace Kelly, amikor élete kockáztatásával átlopakodott a gyilkosság színterére, az ablakból, mint megdönthetetlen bizonyítékot, jegygyűrűt mutatott fel pajkos mosollyal a gipszeltlábúnak...

A Tortúra áldozatkész ápolónője ezzel szemben valóságosan is öl, s ugyanazon indítékból: imádja a férfit. Lehet-e biztosabban megtartani egy elbitangolásra hajlamos férfiút, mint eltört végtagokkal, magatehetetlenül? S ha már ez nem megy – elvégre a lábakat nem lehet sokszor újra és újra eltörni, bár hősnőnk egyszer kétségkívül megteszi –, marad a gyilkosság, mint a másik ember birtoklásának végső eszköze. A Tortúra pszichológiai sakkjátszmája Rob Reiner rendező keze alatt legalább olyan hatásos thrillerré formálódott, mint a műfaj alapműveként számontartott Ragyogás. Igaz, ez kevésbé csillogó, nincsenek benne parádés flash-backek, elsuhanó emlékképek, csak végsőkig csupaszított, szigorúan funkcionális megoldások: egy ajtó lassú nyílása, közeledő autó, kezek tétova kaparászása. Akárcsak Hitchcock java filmjeiből, ezekből is tanítani lehetne a filmes feszültségkeltés professzionális fortélyait. Mert ami megtanulható és megtanítható, az példásan ott van ebben a filmben – semmi több. Pontosabban Cathy Bates alakítása ez a több. Tésztaszerűen kövér, kicsit lompos és anyásán gondoskodó. Olyan, amilyenekkel nap mint nap találkozunk az utcán. Már az első percekben érezni lehet, hogy valami szörnyűség veszi körül, feltehetően gyilkolni fog. Lélegzetelállító, ahogy rajongó ápolónőből egy pillanat alatt tébolyult furiava változik át. Jogos, hogy ezért a filmért nem a jeles rendező, Rob Reiner, nem a sztár James Caan, hanem a színésznő Kathy Bates kapott Oscar-díjat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4160