KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/augusztus
KRÓNIKA
• Grunwalsky Ferenc: Az ember, akinek a fotója megőrzi a filmeket
• MTFA kuratóriuma: A Magyar Történelmi Film Alapítvány pályázati eredményei
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: Három szputnyikok Elhallgatott fiatalok

• Forgách András: Stanley, a látnok Fény, zene
• N. N.: Stanley Kubrick filmjei
• Janisch Attila: A szellem színjátéka 2001. Űrodisszeia
• Csejdy András: Inába a bátorságot Burgess–Kubrick: Gépnarancs
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Végre: filmünnep! Cannes
• N. N.: Az 51. Cannes-i Filmfesztivál díjazottjai

• Csantavéri Júlia: Dühösen és szerelmesen Itália '68
• Gelencsér Gábor: Fekete és vörös A pacifista
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Pénz, egyenes adásban Gazdagok a tévében
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Mátyás király falvédõje Országalma
• Báron György: A harmadik nemzedék A szélhámos
• Győrffy Iván: Vadember kamerával Alain Fleischer filmjeiről
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Turisták
• Vidovszky György: Két apának mennyi a fele?
• Mátyás Péter: A kód neve: Merkúr
• Gyurkovics Tamás: Lény 2.
• Bori Erzsébet: Vízözön
• Harmat György: Hat nap, hét éjszaka
• Hungler Tímea: Paulie
• Tamás Amaryllis: Nyomás alatt
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Körzetszám: 007

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Országalma

Mátyás király falvédõje

Hirsch Tibor

 

Országalma: benne van az ország.

Alma az ország: sárga, piros, zöld, mindenképpen kukac-rágta.

Illatos szabolcsi gyümölcs: műfaj-hasonlat, szép, kerek népmeséé.

Alma-ország: vagyis alma az egész.

Alma: semmi, átverés, hülyeség.

Vannak filmek, ahol illik már a címmel kezdeni a szimbólum-fejtést, van, hogy végig tilos az ilyesmi, mert a rendező előre kikéri magának. És van olyan, ahol a kritikus belekezd, aztán menetközben észbe kap.

„Alma, alma, országalma...” Fejtegetnénk, magyaráznánk, aztán valaki elröhögné magát, hátba verné a többieket, és lemennénk inni valamit...

De hát mégiscsak magyar filmről van szó, sokmilliós projektről, melyben, ha akarom, maga a milliós érték is szimbólum, vagyis hogy a mozi az mozi, drága játék, felül azon az összeghatáron, melyhez még nem kell bankszámla-szám, nem kell könyvelő, felül azon, mennyivel gyerekek is elszórakozhatnak, akik talán koszos zsebkendő mellé, farmer-zsebbe szokták gyűrni a tízezreseket.

Ha akarom, éppen ellenkezőleg: az Országalma című film olcsósága volna a példázat: hogy tudniillik ilyen nincs is, ilyen olcsó egészestés mozidarab nem létezhet, különösképpen nem kosztümös korfestéssel, lovakkal, katonákkal, tömegjelenettel. Ha pedig akarom, sem ez, sem az. A pénz vagy a pénz hiánya még nem képesbeszéd. Került, amibe került: kinek mi köze hozzá?

Az Országalmát figyelemreméltó produceri fölfedezés előzhette meg. Filmtörténészi fölfedezés is egyszersmind, miszerint a leggazdagabb, és nem is teljesen elfeledett honi mondakincsből, a Mátyás-legendáriumból igazi magyar filmes harmincöt esztendeje nem merített. Makk Károly vígjátéka, a Mit csinált felséged háromtól ötig? olyan régen volt filmsiker, hogy igaz sem volt talán... Mátyás király volna tehát az első produceri lelemény. A második, hogy a mítosszal-mesével bíbelődő új magyar film-trenden belül még van legalább egy hívogatóan üres zóna. Enyedi Ildikó, az ő Bűvös vadászában, egy szép női mesével elfoglalta a létkérdések regiszterét, Gothár Péter hetven év világ-kommunizmusát meggyőzően átminősítette ezeréves ősmítosszá, maga is lekötve egy sávot, Szőke András meg csak úgy mesél, népről és népiesen, de nem a népnek, hanem kiválasztott kultusz-közönségének, ami ugyancsak külön terület.

Ami a formát illeti: Enyedié játékos és elegáns, Gotháré nyers, de professzionális, Szőkéé amatőr, amiből azonban mégsem következik, hogy a Nép a Szomszédok helyett csütörtökönként, Szabó család helyett keddenként Citromdisznót és Európa Kempinget követelne. „Márpedig belőle kellene kiindulni, őt kellene feje tetejéről a talpára állítani, mintha a Szőke mindjárt Hegel volna...” – így fogalmazódhatott meg a harmadik produceri-rendezői lelemény. Vagyis: legyen az új Mátyás-film népi és amatőr, de semmi ős-ösztönös ezoterizmus. Semmi megfejthetetlen, amit aztán a végén mégiscsak meg kell fejteni...

Ugyanez lózungként összegezve: fel kell hímezni Mátyást, az igazságost, a falvédőre.

Mert hogy a falvédő az, ahová igyekszünk. A falvédő amatőr, nagy általánosságban ronda, úgy népi, hogy tisztátalan, hiszen nem csak kézzel tilolt lenvászonra, de előrerajzolt műszálas anyagra is hímezik, olajfestékes konyhafalra rajzszögelik. Mindenesetre akárhogyan is készül, mindenképpen közérthető, romlott és romlatlan ízlésűeknek egyaránt.

„Legyen közérthető, ami amatőr!” - ez volna még a kiegészítő jelszó, mely ismert reklámszövegre hajaz, csakis a gyengébbek kedvéért. Alkotói irányelv, mely kihasználni igyekszik majd a falvédő-hímzés meglehetős közeg-szabadságát. Szép, nagy szabadságot, akkorát, amekkora csak lehetséges, hiszen falvédő-közegben talán lehetetlen is egy filmet elrontani...

Megvalósult-e a program? Az amatőrség minden bizonnyal. És az utolsó pillanatig a közérthetőséggel sincs baj, bár a film végén azért jó volna falvédő-szinten is pontosan érteni, hogy ha az ifjú tolvaj-Jankó tényleg fia az öreg Mátyás királynak, és egyben ál-Mátyás király is, akkor a tévések nyilván az öreg Mátyás király fiatal korát filmesítették meg, amikor az álruhában feleségül vette a fiatal tolvaj mamáját, aki az igazi, tolvaj-legendának, a Nagy Csulánónak volna az édes lánya. És hogy akkor a színésznek, aki a királyt játssza, és egyébként börtönigazgató is, az ál-Mátyás király, aki egyben tolvaj és királyfi, tényleg ellopta a Ford Escort típusú személygépkocsiját.

Mi tagadás, a Szabó család szereplő-viszonyai határozottan egyszerűbbek. Márpedig a falvédő az falvédő, és nem graffiti. Az, ugyebár, Szőke rendező úr territóriuma. A falvédőn nem illik a háziáldás utolsó sorait sem nyelvtörővé, sem képrejtvénnyé alakítani. Különben rendben volna a dolog.

Hogy mégis miről szól, ha már valamiről szólni muszáj neki? Nyilván arról, amiről a Mátyás-legendák szólnak. Hogy valaha, nagyon régen, megtörtént valami szerencsés és jó dolog cigányokkal, magyarokkal, emberekkel, valami szép nagy igazságtétel, mint a kolozsvári bíró esete, és volt azután valami öröm-féle ugyanott, evés-ivás, lakodalom, bűnöknek bocsánata, méltó jutalmak osztása. Senki sem emlékszik már pontosan, hogy is volt, a múltat a nyomorúság, bűn és balszerencse újabb és újabb rétegei fedik. Néha viszont feljajdul valaki, ripacs-módra, avagy amatőrszínészként, és egyben falvédőre kívánkozó teatralitással:

„Él még Mátyás, él még az Igazságos!”

A filmművész ilyenkor teremne ott, Czabán és Pálos urak szerint legalábbis, és lencsevégre akarná kapni a Remény pillanatát. Csinálna először egy igazi cinéma vérité dokumentumfilmet, hogy megmutassa, milyen az, amikor a mítosz feltámad, az élet élni akar, és a kis tolvaj, aki végig nem adta fel, a Nagy Tolvaj nyomába lép. Szép, dokumentaristának való pillanat ez, a kamerás ember becsülettel filmezi is a mítosz-feltámasztó ló-lopást kívülről, majd a börtön-zárkát belülről. Nem sikerül neki. A remény „nem jött át”. Műfajt kell hát váltani.

Második kísérlet: jöjjön a játékfilm. Érkezzen meg igazi színészekkel, kellékessel, gyártásvezetővel, mikrobusszal, rendőri biztosítással. A játékfilm majd elmeséli hogyan is van ez, miben is hiszünk. Magát a legendát meséli majd el, a generációk őrizte remény ősforrását, az álruhás Mátyás király románcát a tolvaj szép lányával, akit a végén vagy feleségül vett, vagy nem.

És ez az, ami tényleg megél a falvédőn. Rendes követhető történet, vicces fél-amatőr előadásban. Népi is, hamis is, ős-ösztönös és giccses is. Amilyennek egy falvédői képecskének lennie illik. Ül a király a ház asszonyával nyájaskodva, két háború közti bakaruhában, szép nagy kolbászt falatoz...

Közbevetőleg: a Mátyás-legendárium aktualizálásának ötlete egyébként csak mozgóképen új, Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiájában a drága Mátyás, édes elvtárs – király és főtitkár – szintén katonagúnyában, szabadságos ávósként, zubbonyát panyókára vetve kvaterkázik az ő népével.

A második kísérlet is sikertelen. Kiderül, hogy a film-a-filmben fikció mégsem képes hitelesen elmesélni a szép és tanulságos esetet, a Remény ősforrását. Hogy miért? Ki tudja. Czabán és Pálos szerzőtársak mindenesetre úgy intézik, hogy most meg a valóság rondítson bele a kitalált történetbe, legalább annyira, amennyire az első körben a dokumentaristákat büntette, amikor száguldó riporterként és persze lótolvajként menekülve – szó szerint – pofára estek.

Keveredik hát a valóság és fikció, mindjárt akkor, amikor a királyt játszó színész, aki nem színész, a menyasszonyt játszó leányzót igazán fel akarja vinni a padlásra valóságos nászéjszaka céljából. Még inkább keveredik, amikor a nemszínész-színész autóját igazán ellopja az igazi tolvaj, akit közben igazi színész játszik. És leges-leginkább akkor keveredik, amikor színész helyett a tolvaj viszi a lányt a padlásra, vagy akárhová, oda, ahová a nemszínész-színész szerette volna.

A játékfilm kudarca után jön a harmadik kísérlet, az oknyomozó riport. Ok-nyomozás, magánál a királynál, az ő, ha nem is királyi, de mélybarna polgári enteriőrjében. A riporter nyomozná most magát az Esetet, a remény ős-okát, hiszen volt ilyen, de hiába, mert a király tagad, királyokkal odafenn nehéz, a királyok öregen és tárgyilagosan gyűlölik a legendákat, üldözik a mítoszt, irtják a plebejus illúziót, szelektív emlékezetük semmi jóval nem kecsegteti a putrik népét, a jó ügyben járó médiát pedig ugyanúgy rúgják ki, mintha rossz ügyben járna: vagyis, hogy csak úgy nyekken.

Ezután jön a zavaros befejezés, a kamera-töltőtoll további használati módozatairól való gyors megemlékezéssel. Ezzel a filmbefoglalt mozgóképes műfajkatalógusnak vége is.

Kedves ötlet: annyi-amennyi.

Lehet-e egyáltalán korszakosat újítani falvédő-szinten? Ha lehet, akkor az nem ebből a filmből derül ki.

Pedig voltaképpen van itt művészi felismerés. Az istenadta nép tényleg falvédőre hímezve őrzi magában az egyszer volt idillt: bort, búzát, békességet, királyi igazságtételt Cinkotán, Gömörben, Kolozsvárott, akárhol.

És az is igaz, hogy a falvédő-mozi regisztere még nincs lefoglalva. Gothár és Enyedi máshol kereskednek. A falvédő-film – éppen odaillő képzavarral – terra incognita.

A film legszebb pillanata: a lagzi kellős közepén elbúcsúzik a játékfilmes stáb, az igazi színészek csapata, de marad, és nem zavartatja magát a putrik népe. A forgatás kedvéért ugrasztották bele az ünneplésbe, de táncolnak tovább, ha már étel, ital, zene ingyen van. Maradnak, és nyilván marad bennük az emlék is, Mátyás király valóságos látogatásáról. A Czabán-Pálos csapat szépen fölkerül majd a falvédőre, az igazira, ha arrafelé divat az ilyesmi. És ha divat, akkor szorgos asszony-kezek vászonra hímeznek majd statívot, fahrt-sínt, lámpahordozó és mikrofonos embereket. Kicsit háttérben, kicsit oldalvást, éppen csak hogy a régi motívumok is érvényesüljenek: kenyér, bor, menyecske, pántlikás hegedű, öröm és várakozás.

Ennyi marad. Minden más sallang és elit-kultúra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3763