KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Funès, a színészlegenda

• Hungler Tímea: Özönvíz Hollywoodból Öko-horror
• N. N.: Öko-horror
• Bori Erzsébet: Gátszakadás Magyar ökofilmek
• Karátson Gábor: Meggyűlöltem az aranyat Új Eldorádó
• Győrffy Iván: Már rád tört a vég Katasztrofizmus és televízió
• Beregi Tamás: Noé valóságshow-ja Biohorror
• Tóth András György: Az ökoanarchizmus láncos szamara Zöldmozi: filmek kétkeréken
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: A képek háborúja Média és manipuláció
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Múltvonat, jövővonat Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Varga Zoltán: A vadnyugat sikolya Western-thriller
• Géczi Zoltán: A civilizáció peremvidéken Kult-western: Férfi Laramie-ből
• Nevelős Zoltán: Spagetti a havon Kult-western: A halál csöndje
MEDIAWAVE
• Varga Balázs: Szellem a palackból Mediawave
• Kemény György: Zog-film Mediawave animációk
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mozi-archeológia Magyar filmtörténetírás

• Dániel Ferenc: A fényképmoly Szilágyi Lenke fotókiállítása
KRITIKA
• Csillag Márton: Nincs kontroll Nomen est omen
• Békés Pál: A kviddics nemzedéke Harry Potter és az azkabani fogoly
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Drogtanya
• Köves Gábor: Édes álmok
• Vajda Judit: Maradok!
• Mátyás Péter: A tűz óceánja
• Hámori Dániel: Zsernyákok
• Pápai Zsolt: Pókember 2.
• Kovács Marcell: Megtorló
• Tornai Szabolcs: Bajos csajok
• Tosoki Gyula: Függőség

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új Eldorádó

Meggyűlöltem az aranyat

Karátson Gábor

Az erdélyi Verespatak középkori bányavároskája alatt hatalmas aranykészlet rejlik. Kocsis Tibor dokumentumfilmje a fenyegető ökológiai és társadalmi katasztrófáról.

 

Két asszony beszélget a verespataki utcán.

– Laura, magánál már mértek?

– Már háromszor mértek.

„Mikor az harmadik Angyal trombitált volna, leesék az égről egy nagy csillag, mely ég vala mint egy szövétnek, és esék az folyóvizeknek harmadrészére, és az vizeknek forrásaira. Az csillagnak neve pedig üröm. Változék azért az folyóvizeknek harmadrésze ürömmé, és sok emberek meghalának az víztől, hogy keserűkké löttek volna.”

– Nem tudom, mit fogunk csinálni. Ha elkezdik, rossz lesz annak, aki marad.

– Nagyon mérgező ez a cián, amivel dolgoznak.

– Már nem tudsz a jövőre alapozni. Egyszer így, másszor úgy.

– Nem tudni, mit csinálnak, mindenfélét hallani.

Olyan a helyzet, a Jelenések (Károli Gáspárnál, eredetileg, a vizsolyi Bibliában: Jelentések) könyvének szavait a harmadik Angyal trombitaszaváról ma már mint tárgyilagos leírást olvasom, hát igen, itt tartunk, ide jutottunk; igazi, gyomorszorító félelem azonban az először idézett mondatok hallatán fog el, „Magánál már mértek?”, „Már háromszor mértek”. Tudjuk, amit tudunk, értünk a szóból: nem jó, ha mérnek.

„Emberi ésszel fel nem fogható, ami itt történik.”

Kocsis Tibor dokumentumfilmje a táj – mondhatnánk úgy is, a kozmosz, a jól elrendezett egész zuhanását mutatja meg, nagyszerűen és szinte elviselhetetlenül. Rémületes volna egy utasszállító repülő zuhanását is, mint valami vizuális fekete dobozban, filmre venni (azt persze aligha élhetné túl a kameraman); mégis, akkor egy mesterséges képződmény szörnyű végét (benne persze a szerencsétlen légiutazókkal) nézhetné végig, borzongva, de kívülálló idegenként az a néző, akinek a magába zárult s újra feltárt videókamera a kezébe kerülne, míg Verespatak pusztulásának filmkölteményében a saját világunk végét nézhetjük végig, belülről. Kocsis Tibor filmjének fő erénye (tragikus erény, semmi kétség), hogy ezt a sarokba szorított helyzetünket megérteti velünk.

A nagybányai Aurul után a Roşia Montana Gold Corporation következett, ausztrál után a kanadai: Verespatakot (románul Roşia Montanát) ez szállta meg. Elítélhetjük ma, irodalmi szinten, a spanyol hódítók népirtásait, a perui és más indián kultúrák lerombolását – mindhiába; az átkozott arany mágikus vonzása csak egyre nő. „Lesznek majd teremtmények a Földön, akik szüntelen egymás ellen harcolnak, nagy veszteségekkel és folytonos halálesetekkel mindkétfelől. Gonoszságuk határt nem ismer. Durva kezükkel a világ óriás erdeinek fáit mind kiirtják, s halált és rettegést zúdítanak az élőlényekre. Félelem és rettegés! S akkor a földön, a föld alatt és a vízben semmi sem marad, mit ne üldöznének, föl ne bolygatnának, meg ne semmisítenének, semmi, amit el ne hurcolnának egyik országból a másikba.” – írta Próféciáiban Leonardo da Vinci. Pedig ő tudta, mit beszél, hisz zsenialitása a technika területére is kiterjedt (habár, szó, ami szó, soha nem bizonyult a gyakorlat emberének – s ezt ma talán már javára kell írnunk; felfedezései, mintha csak érezte volna tényleg, hogy van egy határ, amelyet átlépnünk nem tanácsos, minden tökéletességükben is megmaradtak valami költői – mondjuk mallarméi – ábrándozás területén).

– Az arany átokká lett számunkra – mondja a helyi önvédelmi szervezet, az Alburnus Maior vezetője. – Láthatjátok, nem viselek aranyat, mert meggyűlöltem.

Leonardo da Vinci problémája egyetemes emberi probléma volt, amelynek megoldását mindmáig nem találjuk (lásd a kiotói egyezményből visszalépő Egyesült Államokat); „Ha meg tudsz állni idejében / a veszedelmet elkerülheted” – mondta már Lao-ce is; réges-rég túl vagyunk Lao-ce napjain, és még mindig nem tudunk megállni.

Alburnus Maiorban már a római időkben is aranybányászat folyt, hét kilométeres római tárnarendszer húzódik ma is a föld alatt, „ahol csak ásni kezdesz, mindenütt római emlékekre bukkansz, a feltáró ásatásokat azonban a kezdeti sikerek után leállították, mondván, itt már nincs több semmi”. Az a tündéri szépségű táj, amelyet a ki tudja honnan – mintegy a nihilből – érkező beruházók nem egyszerűen halálra, hanem a lehető legrútabb pusztulásra ítéltek, nem csupán látszólagos érintetlenségében oly megkapó (ha aztán jobban belegondolunk a dologba, még figyelmesebben szemügyre vesszük, mélyebb értelemben mégiscsak érintetlennek kell neveznünk eddigi állapotát). Varázsának nem csekély részét sokrétűsége adta, egyfelől a természet, másfelől az emberi munka és élet harmonikus egysége, amelyben egyik mintha sohasem sértette volna a másikat: a városka meredek utcái, templomai, a régi bányabejárók úgy voltak beleszőve a hegység zöldjébe, bércei közé, mint parányi betűk vagy írásjegyek egy tökéletes textíliába.(„Olyan kellemes csend van itt, mint egy kolostorban” – mondja egy asztalos. – „Olyan szép itt. Nem megyek el innen. Uram, ne hagyj el! Annyit dolgoztam, és hagyjam itt? Az ő bajuk a pénz. Minek nekem a pénz? A pénz mindent elront.”)

Középkori textíliába, semmi kétség. A Jelentések könyvének öldöklő angyalai, némely kommentátor szerint, nem azok a kedves segítőangyalok (persze hogy nem azok), akikben joggal bízik a hívő, hanem luciferi lények; ők fognak majd örvendezni a nagy Babilon pusztulásán is, amelynek, ha – félő – be kell következnie, örülni nem lesz miért, annyi jóságos és gyöngéd lényt fog maga alá temetni a vétkesekkel együtt. Ilyesféle nézet olvasható ki Hénokh apokalipsziséből is: bizonyos mesterségekre és tudományokra a bukott angyalok tanították meg az embereket. Verespataki perspektívából nézve az ártó angyalok az RMGC-vel érkeztek az Erdélyi Szigethegységbe, hogy e tájat valami elképesztő és lesújtó katasztrófába taszítsák, a jóságos angyalok tevékenysége pedig egy hosszan elhúzódó középkorra datálható: igazi középkori épület a városban talán már egy sem áll, a városkép azonban még ma is, romlatagságában is azoknak az időknek az emlékét őrzi.

„Voltak érctörőink és saját bányáink, de ’48-ban elvették a kommunisták, – mondja valaki egy falugyűlésen. – most másodjára a házainkat is el akarják venni?” Nincs értelme elpusztítani egy ilyen hegyet. Hihetetlen, de az RMGC megpróbálja megvenni a templomokat. A temetőkben a halottaknak is ára van.

Persze, ha tetszik, még a halászat is középkori dolog, hovatovább a múltba utalna vissza az a helyzet, amelyben voltak (vannak) még halak. Kocsis Tibor az elmúlt évek során többfelé is forgatott, hatalmas nagy anyagot vett fel a Föld testének nyomorgatóiról, a földmélyi arany könyörtelen kicsikaróiról, az egész talán csak egy filmeposzban férne el (előbb-utóbb azt is el kellene készítenie); érthető, ha a tiszai tragédia (midőn „2000. január 30.-án a Nagybánya melletti Aurul román–ausztrál vegyesvállalat ipari derítő gátja átszakadt, és 120 tonna, az arany kinyeréséhez használt cianidot, valamint nehézfémeket tartalmazó szennyvíz ömlött a Tiszába”, iszonyatos halpusztulást okozva) a verespataki filmbe már csak mint amolyan visszatekintés került bele, ABA szerkezetben (Verespatak, Nagybánya s újból Verespatak). A könnyező öreg halász, a vizet némán bámuló férfiak, a haltetemek tömegei így is feledhetetlenek. A Föld kiszipolyozóinak azonban ez sem volt elég.

– Tíz év múlva itt egy hatalmas gödör lesz – mondja ma a verespataki ember. – Tele szennyvízzel, amely az egész Erdélyi Szigethegységet szennyezni fogja. Veszélyeztetni fogja az összes folyót, kezdve az Abruddal, az Aranyossal, amely a Marosba ömlik, a Maros a Tiszába, a Tisza a Dunába, az pedig a Fekete-tengerbe. Különösen veszélyes, amit itt csinálni akarnak. A katasztrófa negyvenszer nagyobb lesz.

– Az ausztrál azt ígérte, hogy nem lesz káros az emberre – mondja a visszatekintő részben egy nagybányai asszony; most meg a félig kanadai RMGC mopszliképű szóvivője nyilatkozik: Roşia Montanán világszínvonalú projektünk lesz.

240 000 tonna ciános zagy, amelyet egy 182 méter magas gát fog visszatartani (Szarvaspatak és Bunta eltűnnek a térképről). Ez az alapkoncepció, az elképesztő méretű, dantei ciántavak, ők foglalják el a régi, emberi léptékű bányászkultúrák helyét. „A kommunizmus elmúlt, és most jön egy kanadai vállalat, és elpusztítja azt, amit még Ceauşescu sem mert elpusztítani.” Kik ezek az emberek?, kérdeztük a bős-nagymarosi katasztrófa idejében, kérdeznénk most is, de nincs rá válasz. „És lőn kőeső, és tűz, vérrel elegy, és vettetének az földre, és az élő fáknak harmadrésze megége, és minden zöldellő fű megszárada, és az tengerben való teremtett állatoknak harmadrésze meghala, az élő állatok tudniillik.” És lőn ciántó – mert fenomenológiai válasz, az van. Most fizetjük meg a technika értéksemlegességéről hangoztatott felszínes beszéd árát; mert mi egyéb volna egy ilyen iszonyú ciántó, mint a gyűlölet koncentrációja? S az ilyesmi létrehozását nem tiltja semmiféle törvény.

Habár az RMGC, állítólag („majd ezek a kanadaiak megmutatják, hogyan kell”), áthágta a román törvényeket; mégis pökhendien intézkedik, tervez, házakat bont. Először hagyták lerohadni ezeket a városkákat, és aztán rájuk szabadították az öldöklő angyalt, a legiszonyatosabb absztrakt gondolkodást. Svájcban az ilyesmit nem lehetne megcsinálni, Dél-Olaszországban talán már igen. Emlékszem még olasz filmekre, a szocializmus idejéből, amikben a maffia dúl hasonlóan elmaradott tájakon. Majd érkezik, a bűnök leleplezésére, Rómából egy igazságos ügyész, akit persze lelőnek; végül az igazság vagy győzedelmeskedik, vagy sem. Borzongva néztük őket, olyan érzéssel, mégis, hogy ott legalább szabadság van. Most aztán közelebbről tanulmányozhatjuk ezt a szabadságot is.

Vannak, mégis, ellenerők, s ez egyszer még sokat jelenthet. Közéjük tartozik Kocsis Tibor filmje is. Vagy egy bűbájos fiatal nő a filmből: „Stephanie-nak hívnak, Svájcból jöttem, 32 éves vagyok. 2002-ben érkeztem Verespatakra. Láttam ezt a helyet és összetört a szívem. Elhatároztam, hogy itt maradok harcolni, azért, hogy megmaradjon ilyennek.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1979