KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/november
• Vaskó Péter: Betűt a szénakazalban Digitális archívum
• N. N.: 25 év Válogatás a Filmvilág archívumából
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Határ-esetek Janisch Attila filmjei
• Bori Erzsébet: Midőn egy nyári nap az utazó... Másnap
• Schubert Gusztáv: Felejtés-kurzus A temetetlen halott
• Mihancsik Zsófia: Halálos csönd Beszélgetés Rainer M. János történésszel

• Pápai Zsolt: Keletről jön a fény Abbas Kiarostami és a spirituális hagyomány
• Bikácsy Gergely: Perzsa fűszál Tíz
• Karátson Gábor: Moziszőnyeg Mohsen Makhmalbaf
• Ádám Péter: Ödipusz micisapkában Jean Gabin
FESZTIVÁL
• Báron György: A golflabda röptének íve Velence
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Szabadságolt túlélők Kor-képek 1945-47
• Gelencsér Gábor: Állambrigád Gervai András: A tanúk

• Strommer Nóra: Képvágta Visual Jockey
KRITIKA
• Koltai Tamás: Valóság és álság Csodálatos Júlia
• Korcsog Balázs: Mesék K-vonalra Rózsadomb
• Horeczky Krisztina: Hontalanok Ezen a világon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Téli álom
• Kis Anna: Bálnalovas
• Vaskó Péter: Nyílt tengeren
• Hideg János: A futball-faktor
• Köves Gábor: Tűzben edzett férfi
• Pápai Zsolt: Vágyastársak
• Varró Attila: A mandzsúriai jelölt
• Vajda Judit: Haverok
• Kovács Marcell: A Halál a Ragadozó ellen
• Köves Gábor: Felejtés

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Válogatás a Filmvilág archívumából

25 év

N. N.

FILMMÚLT

Pasolini

Századunk mítoszképzete főleg azért új, mert régi. A réginél is régibb, az ősi, a legkezdeti, a többértelműen kezdetleges kell nekünk; nem érdekel minket igazából a görögség, vagy ha igen, akkor nem a klasszikus, hanem az archaikus, vagy inkább az egyiptomi, a sumér, a törzsi. A művelődéstörténetnek ez az egyre jobban visszapergetett orsója adja ki modernségünk egyik fő szálát, a diadalmasan fölfedezett primitívség pedig művészetünk új mintáit. Ennyiben Pasolini filmje követi az általános irányulást, de még meg is fejeli. Nem érdekli őt Szophoklész, dehogyis érdekli, az érdekli, ami Szophoklész mögött van, amiből a görög dráma kilépett. A film megkerüli a drámát, nemcsak mintának nem tekinti, még nyersanyagként is eltávolítja, visszahelyezve a mítoszteremtő ősföldbe. Pasolini sokkal régibb, mint Szophoklész.

Aki netán hellén oszlopsorokat, márványokat, antik redőzeteket, vagy színes görög utcát, agórát, kocsmát vár a filmtől, vagy éppen modern világunknak a témakörben oly jól bevált díszleteit, az hagyjon fel minden reménnyel. A nyúlfarknyi, mai kerettől eltekintve, itt sziklához tapasztott vályogputrik vannak, birkabőrök, homoksivatagok. Még a királyné kertje is olyan, néhány bánatos kóróval, zörgő bokrocskával, mint egy sziksó-rágta grund.

Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik (Oidipusz király) 1980/3.

 

Buñuel

Buñuel utóbbi filmjeinek szinte kizárólagos tárgya a nagypolgárság világa. Látszólag idegen, száraz téma egy áradó képzeletű, álmokat, borzalmakat kedvelő fantázia számára. „Kézcsókom, nagysád, nem dűlt még össze Siófok?” – kérdi egy groteszk hangú Weöres-versben Szabó bizonyos Kissnétől. Buñuel mintha hasonlóképp mulatna nagypolgári hősein, s mintha hasonló fintorral kérdezné, megunván „diszkrét bájukat”: „Nem dűlt még össze Párizs?”

Weöres Sándor: Idézett verssorom – versem – a szürrealizmusnak abba a fajtájába tartozik, ahol a szürrealista látást állandóan megkontrázza valami nagyon is sárbaragadt, földhözragadt mindennapiság. „Kézcsókom, nagysád…” És a következő verssorban százezer évvel ezelőtti struccok menetelnek, köztük Szabó meg Kissné „háncsbugyogóban”… Vagyis ez a versem közel áll a leegyszerűsítően „abszurd”-nak mondott stílushoz. Ilyen értelemben, bár magam nem gondoltam rá, van valami hasonlóság. Buñuel „politikus”, a polgárság gazdag életét élénk táró filmjeiben a saját költészetét állandóan ütközteti ezeknek az embereknek a hétköznapi naturalitásával, költészettől idegen létezésével.

Károlyi Amy: Roppant vulgárisak ezek a „finom emberek”, ezek a drága öltözékben járó, halkan suhanó autókban üldögélő emberek. Buñuel a saját álmaikat küldi büntetőexpedícióként ellenük.

Bikácsy Gergely: Beszélgetés Károlyi Amyval és Weöres Sándorral 1979/17.

Bódy Gábor: A fantom elment (Buñuelről) 83/10.

 

Bergman

Bergman látszatra felnőttként analizál, de valójában gyerekként nem tesz egyebet, mint konstatál. Nem igyekszik egybefűzni az ámulatában és döbbenetében észlelt jelenségeket, gesztusokat és arcokat. Összeállnak azok maguktól is. Összeállnak, s méghozzá oly kifürkészhetetlenül, amit igazában semmiféle elemzés vagy mérlegelés nem képes szétszedni, kibogozni többé. A dolgokat nem mi alakítjuk, ezt csak hisszük felnőtt fejjel, a „világ” és az „élet” megtörténik, megesik velünk, akár egy gyerekkel. Hogy ez vétkes passzivitás? Ellenkezőleg: teremtő képzelet, teremtő passzivitás párosul hozzá, amivel szemben minden beavatkozás, tevés-vevés kifulladásra van ítélve, rossz ízlésre vall, s tévútra vezet.

Ez a magatartás e leonardói szemlélődés lényege, ez az a pillanat, amit a jó portréfényképészek ismernek. Az a pillanat, amikor fénykép alanyuk elereszti magát, kifárad, s csak annyi lesz, amennyi, ami persze a lehetséges legtöbb. Ekkor kell elkattintani a masinát.

Pilinszky János: A szabadesés logikája (Kígyótojás) 1980/7.

 

FILMJÖVŐ

 

Digitál

Kétszer ugyanabba a folyóba, ha éppen új kommunikációs közeg születik, igenis lehet lépni. Hasonlóság van például a nyersanyag fényérzékenysége és a processzorsebesség között. Az előbbi alacsony értékei sokáig lehetetlenné tették a mozgókép-gyártást, az utóbbi alacsony értéke kevés volt a jövő mindenevő (mozgóképet is jelentő) komputeres multimédiájához. A daguerrotipia volna akkor az ős PC. Amikor Lumiere a „mozizó-helyzetet” felfedezte, Edison még a pénzbedobós kukucskálóban látta a jövőt. Edison túl sokáig maradt CD-ROM párti, Lumiere rögtön az Internetben gondolkodott. Mi több, mindjárt fel is fedezte rajta a World Wide Web lehetőségét, hozzá mondjuk az első grafikus böngészőt, Mosaicot, Netscape-et, Explorert. Masina helyett rögtön médiára talált.

Hirsch Tibor: Máltai hypertext 1998/2.

Nyírő András: 80 kattintással a Föld körül 1996/1.

Bíró Yvette: Chris Marker multimédia 1997/10.

György Péter. A Titanic kora 2001/5.

Pápai Zsolt: Pixel-piktúra 2004/5.

 

Cyborg

A nyolcvanas és a kilencvenes években a cyborg bevonult a köztudatba. Férfiként vonult be. Merthogy a technológia hímnemű – hirdetik a dualista világkép utóvédharcosai. A cyberfeministák másképp gondolják: a nő és a számítógép egyesülésében a patriarchátus végvonaglását ünneplik. A hagyományos nemi kategóriák szerintük a múlt kövületei: a keskenyedő határsávok nemcsak átjárhatók, de át is kell járni rajtuk. A multiplex személyiségek korát éljük – miközben szerepeket játszunk és cserélünk, új identitásokat veszünk fel. És akár nemet is válthatunk. A cyborg egyszerre férfi és nő.

Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja 1999/7.

Herpai Gergely: Cyborgok a számítógépen 1998/11.

Horváth Antal Balázs: Tetsuo 1997/4.

Géczi Zoltán: Páncélba zárt szellem 2004/1.

Kubiszyn Viktor: Fémmámor (Gép és test) 2004/10.

Varró Attila: Amerikai robotok 2004/10.

 

Virtuál

A virtuális valóság filmek reneszánsza a kilencvenes évek közepére tehető, vagyis szembetűnően egybeesik az Internet, és a számítógépes játékok előretörésével. A hatás közvetlen, és egyértelmű. A filmek főhősei az internetezőkhöz hasonlóan zárt virtuális közegekbe lépnek, ahol nem csak újfajta információs, hanem új etnográfiai, szociális, kulturális rendszer részeivé válnak, s innentől kezdve minden cselekedetük ezen új erővonalak mentén rendeződik el. Az internetezőket, az online játékok részvevőit kollektív álmukhoz a kábelek, drótok köldökzsinórja kapcsolja: ezen keresztül szívják föl virtuális álomlétük tápanyagait. Johnny Mnemonicot, a Mátrix Neóját, az eXistenZ vagy a 13. emelet hőseit már a központi idegrendszert közvetve vagy közvetlenül stimuláló apró chipek és diódák vezetik az „árnyak” világába. Máshol kemikáliák váltják ki a látomást: a Dark Cityben, vagy a Meztelen ebédben a Szép új világ ihlette vegyi anyagok nyitják meg a kollektív álom kapuit. A Mátrix fekete telefonja hasonló funkcióval bír: az ósdi készülék afféle szerény utalás az Internetre, ám az a különlegessége, hogy a modem itt nem a be-, hanem a kilépés eszközévé válik.

Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis (Internet és virtuálvalóság) 2003/6.

Hirsch Tibor: Pokol, madárcsicsergéssel 1998/5.

Janisch Attila: Álmodjunk-e digitális Giocondáról? 1999/5.

Herpai Gergely: Greta Garbo overdrive 1999/9.

Kömlődi Ferenc: Virtuális sztárok 2000/7.

Schubert Gusztáv: Alphaville-től Gattacáig 2001/8.

Vaskó Péter: Istenek alkonya (Mátrix – Forradalmak) 2004/1.

 

Filmjövő

2095. A világ teljes filmtermését szorgos archívumi kezek egy-egy könyvespolcnyi helyen tárolható lemezcsomaggá komprimálták (néha felröppen ugyan a hír, hogy valaki egy távoli melanéz szigeten őriz egy vágatlan – más változatban előhívatlan – musztert, de a közvélemény ezt hírlapi kacsának tartja). A filmek különböző, válogatott egységcsomagokban rendelhetők, míg a szinte megfizethetetlen (csak nagyobb reklámirodák, valamint az afroázsiai közösség gazdag országai számára elérhető árú) teljes corpus számozott példányban kerül terjesztésre, a kézi összeszerelésű – mint régen autóban a Rolls Royce – ajándék-megtekintő-egységekkel együtt, amelyek az 1970-es évek IBM designját utánozzák. „Film-rendező” az, aki néhány ilyen egységcsomag birtokában ezeket az anyagokat a polcán, illetve terminálján újrarendezgeti.

Peternák Miklós: A következő száz év 1995/2.

Szilágyi Ákos: Mi a mozi most (gutenberg printere) 1995/12.

Takács Ferenc: Alice Lámaországban 1999/9.

Zahar Balázs: Beszélgetés a digitális forradalomról 2001/2.

Kömlődi Ferenc: Robotrendezők 2001/3.

 

TÖRTÉNELEM

Nácizmus

Leni Riefenstahl dokumentumfilmje, Az akarat diadala mindenekelőtt nem a náci pártnak emelt emlékművet, hanem a német szellem egyik meghatározó jegyét próbálta érzékeltetni – s az már csak a történelem fintora, hogy a német kultúra egyebek között a fasizmusba is beletorkollott. Ez a meghatározó jegy pedig nem más, mint az elvont rendnek és a már-már kaotikusan fülledt hús-vér érzékiségnek az a konfliktusa és megoldhatatlan viszonya, amely már a német klasszika, Nietzsche vagy Wagner számára is kínzó probléma volt, és éppen az egyén (alattvaló) és az elvont állam problematikus viszonya miatt vezetett oda, ahová Riefenstahl filmje is...Amíg csak a szép fiatalokat látjuk, addig Schiller Örömódája jut eszünkbe, azzal a kegyetlen kitétellel együtt, hogy aki képtelen beleilleszkedni a földi paradicsomba, az „sírva fusson el szegény”. A film szép testei ugyanezt a schilleri pátoszt sugallják: a csúnyának itt nincsen keresnivalója. Ám akkor a töretlen szépség fölött miért uralkodik az, akiből éppen az erotika, a szépség hiányzik?

Földényi F. László: A birodalmi szépség bűvöletében 1991/12.

Szilágyi Ákos: Hitler Adolf, szupersztár 1990/1.

Dániel Ferenc: Dokumentumfilm Riefenstahlról 1996/1.

Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege (Leni Riefenstahl 100) 2002/12.

 

Sztálin

A sztálini mozi – államvallásos mozi, egy kulturálisan elképzelt és a világra kivetített középkor mozija, olyan fenomén, amelyhez fogható a film történetében nincsen. Lényegét tekintve a film legyőzése, a mozgókép „megállítása”, tablóvá merevítése, vallási ikonná stilizálása, a mozgóképnek a mozdulatlan – mert retorikus, végleges – szóhoz béklyózása. A sztálini idők filmjei – filmszobrok, filmpiramisok, filmpaloták, filmerőművek. Ahogy a valóságot vetkőzteti ki önmagából, ahogy az életet fosztja meg életszerűségétől, úgy kell a sztálini kultúrának legyőznie a film filmszerűségét. Csak így válhat – vallási értelemben – ikonjává annak a paradicsomi létnek, amelyben emberek nem maradhatnak meg, csak Sztálin és teremtményei.

Sztálin nem alkati szerénysége okán kerülte a filmkamerát.Leninről köztudott volt, mennyire nem szenvedhette, ha fényképezték, filmezték, rajzolták, vagyis, ha személyében akarták megörökíteni. Sztálin – épp ellenkezőleg – azért kerülte a filmkamerát, mert az akarta, hogy megörökítsék, márpedig a dokumentumfilm a maga életszerű közvetlenségével éppen erre alkalmatlan: sztárt még tudott volna belőle csinálni, de Istent már nem.

Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 1988/9-1989/1.

Szilágyi Ákos: Vidám fiúk (Sztálin mozija 1-2.) 2003/8-9.

 

Peresztrojka

Mindenki viiiigyázzz! Maguk az Észak-Perzsa Forradalmi Bizottság túszai! Elvtársainkat elfogták a Szent Önvédelem pribékjei. Ha egy óra múlva nem engedik őket szabadon, magukat kivégezzük – itt, ezen az udvaron. Aki ordítani fog, annak most vágjuk el a torkát!

Az éneket elvágó sikoly iszonyatos volt, de rövid. A túszok elhúzódtak az udvar túlsó sarkából, és láttam, hogy két feketeszakállas áll ott; átölelik egymást, de már nem egymásra néznek, hanem egy harmadikra, aki mélyen lehajolva odanyújt nekik valamit, úgy láttam először, hogy valami edényt…

Nem edény volt, hanem egy nagy szőrmesapka, benne nyakával fölfelé egy levágott emberi fej.

Ilja Kabakov: 1993 (filmnovella) 1989/10.

Szilágyi Ákos: A nagy moszkvai szópuccs 1991/12.

 

MÉDIA

Médiaterrorizmus

Azok az öngyilkos merénylők, akik a Twin Towersbe belerepültek, nemcsak kárt és fájdalmat igyekeztek okozni Amerikának, hanem üzenni is akartak. A merénylet storyboardját képről-képre kiszámították és megrajzolták. Ez a merénylet nem jöhetett volna létre a média támogatása nélkül. A világra amerikai képernyő borul, ez van, lehet szeretni, lehet utálni, de nem lehet tudomást nem venni róla. Mindenekelőtt azért, mert adásba csak az kerülhet, amire Amerika kíváncsi. Márpedig Amerika leginkább önmagára kíváncsi. A vesztesekre, az elmaradottakra; a kárvallottakra ügyet sem vet. Egy Urbs már belebukott abba, hogy nem érdekli a világ gondja, amelyet meghódított. Az amerikai (típusú) médiába a normalitás tényei nem férnek bele, csak az extremitás számára van adásidő. Háború, éhínség, tömeghalál, katasztrófák, gyilkosság, mártírium jöhet végtelen mennyiségben, az élet nem érdekes, csak „a pusztulás képei”. Az, hogy az iszlám fundamentalisták ügye jó vagy rossz ügy-e (én történetesen egy kisiklott, megnyomorított társadalom kétségbeesett túlélési kísérletének tartom, s nem egy igazságosabb világrend élharcosainak látom őket), egyszerűen szóba sem kerülhet, nem kaphat adásidőt, hogy mi van Palesztinában, Afganisztánban. Az araboknak egyetlen esélyük maradt, hogy adásba kerüljenek: a szó szoros értelmében véve be kellett robbanniuk a képernyőre.

Schubert Gusztáv: Képeltérítők 2001/11.

Spiró György: A Kéttoronyba zárva 2001/11.

Mihancsik Zsófia: A képek háborúja (kerekasztal-beszélgetés) 2004/8.

 

Popkultúra

A televízió nem pedagógiai eszköz többé az emberi nem megjobbításán fáradozó politikusok és értelmiségiek kezében; a televízió a tömegkultúra nagy eszköze: azoké, akik fogyasztani kívánnak, szórakozni, mulatni, dáridózni, kukkolni, hajszolni az élvezeteket – mindezt biztonságos körülmények között, az otthonuk védettségében.

Van, aki ezt válságnak látja, van, aki nem. Hiszen kit ne nyomasztana, ha azt látja, hogy kulturális normái egész egyszerűen érvénytelenek. Az a szokásrend és az az antropológia, amelyben felnevelték, és amelyet ő maga is vall, egyik napról a másikra eloszlik a légben. Ez a szokásrend arra a feltevésre épül, hogy az esztétikai kultúrának pozitív küldetése van... Roppant könnyű lenne azt mondanunk, hogy a nagy, globális kukkolás, a testi erőszak szórakoztatássá változtatása nem más, mint a cinikus profithajsza eszköze. Mert lehet, hogy ez igaz, ám ha elkötelezzük magunkat emellett a modell mellett, akkor nem teszünk mást, mint a fogyasztók tömegei iránti mélységes megvetésünknek adunk hangot, mely megvetés egyébként nem idegen sem a viktoriánus értelemtől, sem – a felvilágosodás katasztrófája ellenére – az amellett elkötelezett kritikai észtől sem. A rossz ízlés emancipációja, ez az esztétikai katasztrófa nem azt jelenti, hogy valójában felbomlott a társadalom, nem azt jelenti, hogy a gonosz győzedelmeskedett a jóra törő akarat felett.

György Péter: A fogyasztók lázadása 2000/12.

Bóna László: A történetmondás mágiája (Dallas) 1993/4.

Hirsch Tibor: Digitális ablak (Hétköznapok teleregénye) 1999/2.

Hammer Ferenc: Claudia Citroen (Reklámnők) 2001/3.

Muhi Klára: A képernyő gyermekei (beszélgetés) 2001/7.

 

Médiasztár

Médiasztár. Én eddig azt hittem, hogy a tévécsatornákon analfabéta, bár öntudatos bemondókat látok, akik kőrutat mondanak körút helyett, még öntudatosabb tudósítókat, akik nem értetlenül, hanem érthetetlenül állnak az események előtt, mohó bakfisokat és elpusztíthatatlan kékharisnyákat, makogó gyakornokokat és szófosó rutiniékat, talk show címén locsogókat, mímelt charme-jukat kíméletlenül tőkésítő zsúrfiúkat, rég elvirágzott vagy virágjukban is hervatag énekeseket, maszek tanodák megtévesztett üdvöskéit, szappanoperák csak kezdeti hamvasságukban elviselhető amatőrjeit, művésszé avanzsált reklámügynököket, szakmányban és kényszeresen jópofákat, a pályaszélről itt érvényesülő színésznőket és a pálya közepéről kutyába lement színészeket, kevéssé fotogén üzletembereket, csupa ígyigazt meg egydologazt, csupa habatortánt. Rosszul hittem – ők mind-mind médiasztárok. Benne vannak a fénycsóvába’ – ahogy egyikük mondta nemrég lényegre törően.

Reményi József Tamás: Képmagnó 2001/12.

B. Vörös Gizella: Madonna 1993/9.

Schubert Gusztáv: Sorskereskedők 2001/6.

Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl (Valóságshow) 2001/10.

 

MAGYAR MŰHELY

 

Jeles András

Filmforgatás: Mennyi pénzbe kerül előállítani egy kevéske nyomorúságos életet!… És amikor elhangzik, hogy „ennyi” – a statiszták, mintha a Teremtő fuvallt volna rájuk, gumiállatokként megtelnek élettel, teljesen ingyér, képen kívül.

Karamazov: „Az Isten más világból vetett magvakat el ezen a földön.” (Ez valami olyasmi, mint a gyapottermesztés Magyarországon, annak idején.)

Messiás: … megérkezik a Messiás – de ez nem hasonlít még egy iskolai ünnepélyre sem, szóval megjön, nézelődik, csavarog, újságot vesz, megiszik egy kávét – mondjuk Ajkán - , nézi a betonházakat meg a reklámokat, leül egy padra, valaki pénzt kér tőle ennivalóra, stb., nem tudja, mit tegyen, kedvet se érez valami visszavonhatatlan dologhoz, minden azt üzeni, hogy idegen világban jár, elfelejtették.

Igen, ez a XX. – azaz a büntető-század.

Jeles András: Büntetőszázad 1989/9.

Báron György: A kis Valentino 1979/19.

Angyali üdvözlet (Pro és kontra) 1984/9.

Báron György: Szélvihar 1986/6.

Schubert Gusztáv: Álombrigád 1989/2.

Jeles András: Tökéletlen feltámadás 1991/7.

Balassa Péter: Senkiföldje 1993/11.

Balassa Péter-Jeles András: Magyar Titanic 1998/10.

Jeles András: Filmcsók 1998/10.

 

Misztikum

Miért gondolod, hogy ma a tudomány a forrópont, a művészet nem teszi fel a végső kérdéseket?

Bármely ágát nézem a művészetnek, csak opportunista túlélési technikákat látok. Olykor felcsillan valami, de azt hiszem, hogy nincs annyi töltet, nincs annyi bátorság a művészekben, amennyi ahhoz kellene, hogy igazi műalkotásokat hozzanak létre, olyasvalamit, ami a legmélyéig felkavarja az embert, de éppen ezzel el is rendezi és helyére is teszi a dolgokat, és végül a néző, olvasó jobban látja, hol a helye a világban, és hogy valami nagy egésznek a része. Ezzel pillanatnyilag nem foglalkozik a művészet, és nem igazán sikeresen foglalkozik a filozófia. A tudósok viszont, ha csak egy pici lépést tesznek is előre a saját szakterületükön – legyen szó érsebészetről vagy archeológiáról -, azonnal a legvégső kérdésekhez jutnak. Pillanatnyilag éppen az agyonspecializált tudomány – amely hihetetlen távolságban van a mindennapi ember tudásától – az egyedüli, amely összeköti a személyt a mindenséggel.

Sipos Júlia: Forró tudomány (Beszélgetés Enyedi Ildikóval) 1997/3.

Forgách András: A későromantika előérzete 1996/2.

Enyedi Ildikó: A misztika vége (Simon mágus) 1998/12.

Győrffy Iván: Beszélgetés Kamondi Zoltánnal 1998/12.

Kornis Mihály: Simon mágus 1999/10.

Tatár György: Az igaz apokrif (Simon mágus) 1999/10.

Hirsch Tibor: Az alkimista és a szűz 1999/11.

 

Magyar tabu

A fizikai megsemmisülés után a 2. magyar hadsereget az erkölcsi megsemmisülés várta. Valakire rá kellett hárítani a felelősséget a front összeomlásáért, s így az egész hadseregre a gyávaság bélyegét sütötték, és az életben maradottakat erkölcsileg kitaszították a hazából, amely korábban már amúgyis „leírta” őket. Ha a nagypolitika ingája a másik irányba lengett is ki, és végülis hősökként fogadta a hazatérőket a hivatalos propaganda, az is világosan kitűnik a filmből, hogy a 2. magyar hadsereg még ma is élő veteránjai azóta sem szabadultak meg a bizonytalanság érzésétől. Még ma sem tudják, hogy minek és kinek tekinti őket a haza, az ország és az emberek, hősöknek vagy áldozatoknak, esetleg az „utolsó szövetséges” szégyenét hordozó negatív hősöknek. De vajon „hazavárja-e a 2. magyar hadsereget az ország közvéleménye?

Ágh Attila: Sára Sándor: Pergőtűz 1983/3.

A megszólított ember (Történész-kerekasztal) 1984/5.

Lengyel László: A magyar nép nevében 1985/3.

Kovács András Bálint: Miért az ávósok? 1988/4.

Szabó Miklós: Böszörményi Géza-Gyarmathy Lívia: Recsk 1950-53 1989/4.

Ember Judit: Menedékjog 1989/1.

Ember Judit: „Hagyd beszélni a Kutruczot!” 1989/5.

Tabuk és totemek 1990/9.

 

Bódy

A testi és szellemi principiumok dualitása mai gondolkodásunkban és életvitelünkben is megnyilvánul, a platóni filozófiától a kereszténységen át a XX. századig érvényesen hat és formálja a legkülönfélébb felszínek alatt a maga útjait. A Weöres-i mítosz ezt számunkra összefoglalhatóvá tette, de ami engem illet, természetesen a mai problémáinkat igyekeztem megélhetővé és újragondolhatóvá rendezni. Shakespeare-t már Reinhardt frakkban adhatta elő, a keresztre feszítést Wajda ballonkabátos színészekkel. A mai utcákon, villamosokon megélt ügyeink áttekinthetőbbekké válhatnak királydrámák formájában, hiszen a királyság, mint intézmény, olyannyira megszűnt létezni számunkra, hogy minden lakótelepi garzonban egy király vagy királynő él.

Zsugán: Beszélgetés Bódy Gáborral 1980/6.

Bódy Gábor: Kreatív gondolkodó szerszám 1982/3.

Szilágyi Ákos: Kutya éji dala 1983/12.

Csaplár Vilmos: Beszélgetés Bódy Gáborral (1981) 1986/2.

Greskovits Béla: A szétesettség enciklopédistája 1986/2.

Bódy Gábor: Kozmikus szem 1987/1.

Beke László: Bódy Gábor videói 1987/7.

 

Mephisto

Szabó István: Ez a film nem a színészekről szól és nem a Hatalom és Művész viszonyáról. Ez a film egyetlen jellemrajzot szeretne felmutatni, egy karakter történetét. Arról szeretne beszélni, hogy vannak karakterek, pontosabban rossz karakterek, vagy még pontosabban sok ember karakterének van olyan rossz oldala, amely arra ösztönöz, hogy a személyiség minden áron, minden körülmények között előtérbe állítsa, sikeressé tegye önmagát. Az természetes, ha az ember akkor érzi magát jól és biztonságban, ha szeretik, elismerik. De mindenki szeretetét, mindenki támogatását, minden kurzus, minden politikai érdekcsoport szeretetét és támogatását megszerezni; ezért éjjel-nappal harcra készen állni és önmagunkat az állandó alkalmazkodásra alkalmassá tenni: mindúntalan rémülten kapkodni a tekintetünket, hogy most éppen merre kell fordulni; állandóan azt vizsgálni, merről fúj a szél – ez veszélyes dolog. Filmünk főszereplője a mindig-támogatottak, a mindenki által elfogadottak, a mindig csak sikeresen, sikerekben élni tudók, csak a napos oldalon járni hajlandók csoportjába tartozik, és így valóban meglevő kivételes tehetsége, egyértelmű értékei minden rossz érdek szerint fölhasználhatók. Hagyja, hogy jellemének rosszabbik fele uralkodjon döntésein.

Zsugán István:Beszélgetés Szabó Istvánnal 1981/1.

Létay Vera: Mephisto 1981/10.

 

Roncsfilmek

A brékóbarbárok élete és kamu-kultúrája valóban sírnivaló emblémája a magyar nyolcvanas évek zsákutcás társadalmi folyamatainak. Az Egy teljes nap csupán látszólag ironikus, tragigroteszk cselédballada, mert egészében, beleértve vizuális vonatkozásait is, radikális kultúra-kritika: a bejelentetlenül, régóta zajló kis magyar apokalipszis körpanorámája, intim megvilágításban, egyszersmind rekviem egy panelfalak közt felnevelkedő, az emberhez méltó kultúrából észrevétlenül kirekesztett brékó-generációért, amelyik már nemcsak a hagyományt vagy az elemi normákat, az emberi érintkezés alapvető formáit nem ismeri, de önmagáról és a jövőjéről sincs semmi fogalma, s még önnön érzelmeinek artikulálásához sem ért.

Kornis Mihály: Brékó, Magyarország (Grunwalsky Ferenc: Egy teljes nap) 1988/11.

Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb (Beszélgetés Czabán Györggyel, Pálfi Györggyel és Szőke Andrással) 1992/5.

Turcsányi Sándor: Roncsfilm 1992/9.

 

Sátántangó

Tarr tudta, hogy túl kell lépnie az Őszi almanach absztrakt díszlet-stilizációján, vissza a realista látszatú világábrázoláshoz, de úgy, hogy közben az egyetemességérzés, az „egész világról” szóló beszéd ne vesszen el, ne zuhanjon vissza a szociális problémák esetlegességébe. Ekkor ismerkedett meg – Balassa Péter ajánlására – Krasznahorkai László Sátántangó című regényével, majd később a szerzővel is. Rögtön világos volt, hogy ezt a regényt Tarr problémájának megoldására találták ki. Az emberi helyzetek nagyon hasonlóak benne, mint Tarr korábbi filmjeiben, a társadalmi környezet (lecsúszott, a nyomor és a teljes lezüllöttség határán levő figurák) ugyancsak nagyon közel állt hozzá, és főleg, az egész könyv szerkezete éppen az idővel való kompozíciós játékra épül. Úgy tűnt, Krasznahorkai megadta a választ Tarr időkezelésre vonatkozó problémájára. Ez a válasz így szól: az örök visszatérés. A monoton ismétlés, a végtelenül lassú de kíméletlen önmagába záródás a legföldhözragadtabb, leglepusztultabb, a legszélsőségesebbnek és legegyedibbnek látszó világot is ki tudja emelni az egyediségből, a történelmi és szociális konkrétumokból, és egész világot alkot belőle. Krasznahorkai ugyanazt látta a világban, amit Tarr: a szüntelen tönkremenést és nyomort, amely megváltásnak és felemelkedésnek álcázza magát.

Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ 2001/11-12.

Esterházy Péter: Egy nagyszabású 1994/6.

Sátántangó-kerekasztal 1994/6.

 

Kapa és Pepe

Ezerkilencszázkilencvenkilenc, kétezer, kétezeregy: a szabadság korszerű fogalma a körben-futás. A régi szép körbe-lövöldözés is megfontolandó, csak bohózati elemmé finomodott. „Te Kapa, én azt hiszem, összefostam magam...” Pepe mondja ezt, amikor levegőbe üríti a géppisztoly tárját. Kiürült tár, önmegalázó dumával, mint slusszpoén. Ez azért nem a Sirokkó-béli Marko Lazar stílusa. A harcias éberség eszméjénél mindenképpen korszerűbb a pincér-doktrína. Ettől még a Jancsó-féle régi szabadság-fogalom érvényben marad: sosem megérkezni oda, ahol várnak. Sem eszmével, sem ideológiával, sem magánemberként, de egyetlen képsorral sem. Már miért kellene gyermeklányok vokáljának dalolni az után, hogy a Hatalom megbízást adott a halhatatlan Kapa-Isten meggyilkolására? Mert nem itt vártuk őket. Miért éppen annyi ideig tart a pincérek körbefutkosása? Mert mi éppen egy másodperccel kevesebbet tartottunk volna még elviselhetőnek. Miért végzi be bóklászását a kamera egy bizonyos arcon? Mert mi egy másikra tippeltünk. A néző dolga mindig az, hogy utólag belássa: tévedett. Akárcsak a megcsúfolt szekértáboroknak. Megbotránkozzon, árulást emlegessen, vagy ha akar, megkövessen egy Szabad Embert. A Szabad Ember mindenesetre nem törődik vele. Szabad.

Hirsch Tibor: Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél 2001/2.

Bori Erzsébet: Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten 1999/2.

Báron György: Anyád! A szúnyogok 2000/3.

Hirsch Tibor: Kelj fel, komám, ne aludjál! 2003/2.

 

MESTERKURZUS

 

Fellini

Az Amarcord-beli tenger is olyan, mintha díszlet lenne. Hatalmas mesehajó úszik Fellini gyerek-képzeletéből a filmvászonra, és csak akkor lenyűgözően élő, ha a néző is gyerekszemmel nézi, márpedig sok néző erre nem volt és sohase lesz képes. Fellini vízióiban minden hatalmas, nagy, lassú, puhán elomló. Miért csodálkozunk hát, ha a nők is ilyenek Fellininél, csak a nagy tengerből léphetnek partra lomhán, lomposan, hatalmasan.

Bikácsy Gergely: A nők ostora (Fellini-tengerek) 2000/12.

Fellini emlékszám 1994/1.

Balassa Péter:

Csont András: A jóízlés lovagja (Nino Rota) 2003/11.

 

Welles

Taszítanak a Faustok, mert saját nagyravágyásuk fölött nem akarnak észrevenni valami még hatalmasabbat, a Művészetet, istent vagy az Életet” – mondja Welles, Hollywood kedvence és Hollywood kitagadottja.

Bikácsy Gergely: A bűn Ikaroszai 1997/2.

Kovács András Bálint: Aranypolgár 1993/6.

Radnóti Sándor: H mint hamisítás 1997/4.

 

Hitchcock

24. jelenet: Perkins szeme a leselkedés közben hatalmas, míg a nő kicsi – egész alakban látjuk. (Perkins hatalma tébolyult hatalom.) (Hasonló mozzanat a Bostoni fojtogató című filmben, ahol egy kis makett-házba benéző férfiben születik meg a perverz uralkodás vágya. A torz, a hatalmassá növő, és mindent elborító elfojtott én.)

25. Két szint: a Motel és a Ház. A sötét ház a súlyos, de gyorsan futó éjszakai fellegek alatt – magasan. A bagolyvár. Odalent a motel, a ráció lehetősége – a második tudatszint. De a ház uralja, és befolyása alatt tartja az alsó szintet. (Irreálisan közelről hallatszik az anya és Perkins veszekedése.)

26. Az éjszakai házban csaknem mindig két ablak világít. De nem egymás mellett, hanem a sarok két oldalán. (A két én.)

27. Az anya szobája fent. (A győzedelmeskedő titkos én.) A pincébe levinni: az elfojtás vágya.

28. A „gyümölcspince”. Már a szónak is rothadás szaga van. Édeskés, és perverzen kellemes-kellemetlen.

Janisch Attila: Psycho 1993/10.

Kézdi-Kovács Zsolt: Technika és szorongás 1980/7

Csurka István: Családi összeesküvés 1979/19.

Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! 1984/5.

Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein 1996/5.

Janisch Attila: Kövér ember, fekete ruhában 1999/8.

Bori Erzsébet: Hitchcock 100. 1999/8.

Ádám Péter: Szédülés 2002/10.

 

Kitano

Az Erőszakos zsaruban a sajátos kitanói zsáner szinte minden jegye megtalálható: nagy csöndek, váratlanul kirobbanó, mégis szenvtelen erőszak, és humor az erőszak minden megnyilvánulásában, mely mégsem paródia, hanem véresen komolyan kell venni, mert fáj, olyan pontos és naturális; a konstrukció szinte absztrakt, majdhogynem balladai tisztasága; a képköltészet és filmeket átszövő kellemes bulvárzene, végül, de nem utolsósorban a rendező-színész figurája. Ez a zsáner és szerkezet már a Kutyaszorítóban előtt készen volt, amint azt egy beszélgetésben Kitano határozottan leszögezi, azaz szerinte nem rá hatott Tarantino, mint sokan hiszik, hanem, ha egyáltalán, akkor ő Tarantinóra. És ebben lehet is valami, mert éppen Tarantino volt az, aki először felhívta rá a figyelmet.

Forgách András: Az utolsó jakuza (Kitano Takeshi) 2000/11.

Ardai Zoltán: Kitano Takeshi gengszterei 1997/4.

Vaskó Péter: A Fuji kapitánya (Zatoichi) 2004/5.

 

MŰFAJ

 

Film noir

Az asszony gonosz erő” – írja Jacques Siclier, amikor a film noir állítólagos nőgyűlöletét jellemzi.

Miért tűnnek a film noirban a nők olyan veszélyesnek? A tüzetesebb vizsgálat megmutatja, hogy titokzatosságuk és vonzerejük ellenére sohasem kiszámíthatatlanok. A logikai csavar forrása a cselekményben nem a femme fatale, hanem inkább a férfihős. „A ’femme fatale’ csupán egy jelszó annak a veszélynek a jelölésére, amit a szexuális különbség, a vágy igényei és kockázatai jelentenek a férfi számára. A férfi gyakran veti alá magát önként a ’pókasszonynak’ – ahogy Neff a Dupla kártérítésben –, ugyanis éppen a nő veszélyes szexualitása után vágyódik, azaz saját perverz vágya lesz végül a veszte.” Jóllehet, nem követném Cowie-t pszicho-szexuális magyarázatában (azt sugallván, hogy a hősök perverzek volnának), egyetértek azzal, hogy a film noir férfi hőse végső soron önmaga áldozata. Mert ami igazán kiszámíthatatlan a film noirban, az nem az, amit a femme fatale eltitkol, hanem az, amit a hős a végzet asszonya hatása alatt tenni fog. A film noir nem veszélyes nőkről szól, hanem olyan férfiakról, akik elvesztették erkölcsi függetlenségüket. Erősnek látszanak, de már nem urai saját maguknak. Ezért nem tudnak védekezni a csábítás ellen.

Kovács András Bálint: A bűnfilm és a modernitás 2000/6.

Horváth Antal Balázs: Járatlan úton 2000/8.

Ardai Zoltán: Raymond Chandler 2000/9.

Kömlődi Ferenc: William Irish 2000/9.

 

Erotika

Megrendült a kultúrtörténet által évezredek, az etológia által évmilliók távlataiban bemutatott munkamegosztás: támadó, türelmetlen, izgatott, nem válogató hím és védekező, válogatós, feltételeket szabó, félénk nőstény szereposztása. Az eredmény a szexbestia, az erotikus aktivitás és hatalom extrén koncentrációja. Kultúránk könnyen előállítható, markáns hatások rendszerére redukálta a női szépség eszményét, a divat és a kozmetikai ipar a markáns szépségjegyeket általánosan hozzáférhetővé tette, a plasztikai sebészet korrigálja a test vélt hibáit, (eltéréseit a normától), a szépség szignáljai messzemenően demokratizálódnak, a szépség nem sors és kiváltság, a szép nők száma megugrik, az inflálódott szépségek pedig rákényszerülnek a létharcra. A strapanő megszépül, és az élet most már a szépséget sem kíméli. Túl sok a szépség, már nem elég, hogy szép egy nő, a szépség nem segít. A társadalom megköveteli a szépséget, de nem hisz benne, csak a sikerben. A szépség elemi feltétel: ha elég szép a nő, indulhat a frontra, a mindennapi élet nagy háborújába.

A férfi orákulumnak és mirákulumnak látja a nőt, míg a nő inkább az erőnek hódol. A férfi csak látogató, nincs polgárjoga, letelepedési engedélye a test birodalmában, fizet az ideiglenes tartózkodásért, órákért vagy percekért, midőn beléphet a kéj nagyvadjainak rezervátumába, ha csak zsákmányként is.

Király Jenő: Olinka, Tracy Lord, Cicciolina FV 93/6-7-8.

Fáber András: A vadember moziba megy (Filmerotika) 1985/1.

Kovács Ilonka: Casanova papagája 1997/6.

Bikácsy Gergely: Malackodás a budoárban 1997/7.

Gelencsér Gábor: Művészet és pornográfia 2002/6.

Varró Attila: Russ-modor (Amerikai szexklasszikusok) 2002/6.

Bikácsy Gergely: Ferreri nitrátnői 2002/7.

 

Szamurájfilm

A Sturges-film esztétikus, steril pisztolypárbajaihoz képest A hét szamuráj végső ütközete maga a mocskos inferno. Az iménti szerelmi légyott drasztikus vágással ér véget: vigasztalan zápor képe, esőcseppek monoton koppanása válaszol az idillre, minden csupa sár, a sűrű, nedves agyagot lovak patája veri fel, bele a kamerába, a futó falusiak és a szamurájok lábszárukra tapadó szennyes ázalékban rohannak egyik csatatérről a másikra, az esőfüggöny és a köd mindent beborít, a küzdelem a sártengerben egyre kaotikusabb, már csak a végső erőlködés, az élethalálharc elmondhatatlan kínja érezhető, majd lovas nélküli lovak vágtatnak körbe, ebből tudják meg a szereplők, s tudjuk meg mi, nézők is, hogy a banditákkal végeztek, a csatának vége.

Báron György: Hét szamuráj 1999/1.

Nemes Nagy Ágnes: A testőr 1983/1.

Lajta Gábor: Halálkalligráfia 1985/11.

Vágvölgyi B. András: Vakvívók (Chambara) 2001/7.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/11 04--11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1813