KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/november
• Vaskó Péter: Betűt a szénakazalban Digitális archívum
• N. N.: 25 év Válogatás a Filmvilág archívumából
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Határ-esetek Janisch Attila filmjei
• Bori Erzsébet: Midőn egy nyári nap az utazó... Másnap
• Schubert Gusztáv: Felejtés-kurzus A temetetlen halott
• Mihancsik Zsófia: Halálos csönd Beszélgetés Rainer M. János történésszel

• Pápai Zsolt: Keletről jön a fény Abbas Kiarostami és a spirituális hagyomány
• Bikácsy Gergely: Perzsa fűszál Tíz
• Karátson Gábor: Moziszőnyeg Mohsen Makhmalbaf
• Ádám Péter: Ödipusz micisapkában Jean Gabin
FESZTIVÁL
• Báron György: A golflabda röptének íve Velence
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Szabadságolt túlélők Kor-képek 1945-47
• Gelencsér Gábor: Állambrigád Gervai András: A tanúk

• Strommer Nóra: Képvágta Visual Jockey
KRITIKA
• Koltai Tamás: Valóság és álság Csodálatos Júlia
• Korcsog Balázs: Mesék K-vonalra Rózsadomb
• Horeczky Krisztina: Hontalanok Ezen a világon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Téli álom
• Kis Anna: Bálnalovas
• Vaskó Péter: Nyílt tengeren
• Hideg János: A futball-faktor
• Köves Gábor: Tűzben edzett férfi
• Pápai Zsolt: Vágyastársak
• Varró Attila: A mandzsúriai jelölt
• Vajda Judit: Haverok
• Kovács Marcell: A Halál a Ragadozó ellen
• Köves Gábor: Felejtés

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Rainer M. János történésszel

Halálos csönd

Mihancsik Zsófia

Beszélgetés a film történész-szakértőjével az utókor Nagy Imre-képéről, Kádárról és 1956-ról.

 

– A film műfaját illetően, hogy dokumentum- vagy játékfilmet látok, nem jutottam dűlőre önmagammal, biztos talán csak abban vagyok, hogy Mészáros Márta Nagy Imre-filmje nem egy ember belső tragédiáját dolgozta fel, hanem egy sorstragédiát. Te hogyan neveznéd meg a műfajt?

 

– Én sem tudom könnyen meghatározni. A tervről már két évvel a film megvalósulása előtt hallottam, és úgy emlékszem, amikor először beszélgettünk róla, akkor még egy olyan filmről gondolkozott Mészáros Márta és Pataki Éva, amely inkább dokumentarista jellegű volt, és csak néhány olyan elemet terveztek, amely játékfilmes eszközökkel készült volna. Amit végül megcsináltak, az szerintem játékfilm. Mint minden játékfilm, ez is a szerző víziója saját tárgyáról, tehát rendkívül személyes, ugyanakkor erősebb a dokumentáris alapja, mint a szokásos történelmi játékfilmeknek. Egy Nagy Imre sorsával vagy utolsó másfél évével foglalkozó filmnek nem feltétlenül kell kihallgatási jegyzőkönyvekre építenie. Ez a film épít rájuk: ami a kihallgatási jelenetekben elhangzik, az megtalálható a jegyzőkönyvekben, természetesen nem szó szerint, mert a jegyzőkönyveket nem magnetofonnal vették föl, hogy aztán leírják, hanem a kihallgatótiszt készítette, majd Nagy Imrével is aláíratta őket. A film másik rétege a visszaemlékező ember, a magányos ember, aki különböző helyzetekben szembesül a múltjával. Vagy önmagát szembesíti vele, visszaemlékezés formájában, mert a romániai száműzetésben elkezdi írni az élettörténetét, vagy kívülről szembesítik vele: a pártvezető, aki meglátogatja, a kihallgatótiszt, a bíró, a vádlott-társak, tehát állandóan a múltjával kell foglalkoznia. A távolabbi múltra vonatkozó mozzanatok ugyancsak dokumentáltak, hiszen a filmben többször is Nagy Imre eredeti szövegét halljuk, akár a gyermekkoráról készült jelenetekben, akár az első világháborús frontélményekről. Tehát játékfilm ez, erőteljes dokumentáris alappal.

 

– Olyannyira, hogy eredeti dokumentumfelvételek is vannak benne, ezek viszont korabeli dokumemtumképeknek látszó mai felvételekkel keverednek – legalábbis én véltem felfedezni benne ilyeneket. A történészt nem zavarja, ha a megtévesztésig hasonló mai forgatású jeleneteket lát a korabeli felvételek mellett, azonos értékű dokumentumként?

 

– Nekem nem is történészi, inkább laikusként megfogalmazott esztétikai kifogásaim voltak a vegyes műfaj ellen. Meg is kérdeztem Mészáros Mártától, miért él azzal az eszközzel, hogy az ilyen vagy olyan technikával készült, mindenesetre fikciós jelenetek közé dokumentumfilm-részleteket iktat be. Például híradókat 1957 elejéről vagy 1956-ról, 1989-ről. Azt tanácsoltam, hogy a film ne kezdődjön Nagy Imre hatvanadik születésnapján, ne legyen benne október 23-a, sem a forradalom alatti napok, kezdődjön inkább november 4-ével vagy a jugoszláv követséggel, bár én ezt is kihagynám, mert a film elsősorban arról szól, hogy egy magányos ember küzd a múltjával, a világgal és önmagával, gyötrődik, szenved, megölik, tehát mindaz, ami nem az ő belső monológja, hanem külső elem, nem tartozik ide. Ő azt mondta, hogy ezzel a furcsa keveredéssel egyrészt a történet valóságmagját próbálja kiemelni, másrészt ennek a filmnek nemcsak az ő vízióját kell elmondania, hanem lennie kell – nem tudok rá jobb kifejezést – népművelő funkciójának is. Ennek az embernek a történetén keresztül mondani kell valamit a magyar forradalom és a forradalom utáni idők történetéről is, és ehhez bizony az kell, hogy Kádár János is megjelenjen egykorú híradófelvételen. Bizonyos információkat ezekkel az eszközökkel tud eljuttatni a nézőkhöz, mondta. Ez koherens magyarázat, amivel én nem értettem egyet, de végül is úgy fogtam fel a saját szerepemet, hogy egyrészt segítek a dokumentáris réteg feltárásában, másrészt ha a véleményemet kérik, elmondom, de az alkotó szuverén, nem kell hallgatnia mások tanácsaira.

 

– Pontos meghatározás, hogy ez népművelő film, mert ha nem a saját szememmel nézem, hanem egy huszonéves emberével, aki remélhetőleg megnézi majd, biztos vagyok benne, hogy életében először válik átélhetővé számára az az időszak, éppen a sorstragédia révén, amelyről olyan sokat hall a közéletben. Egyébként Kádár megjelenése a filmben, az országgyűlési felszólalása, ahol kedélyesen elhumorizál a tragédián, illetve az 1957. május elsejéről készült korabeli dokumentumfelvétel bevágása számomra azért volt a helyén, mert nekem ebből a két jelenetből állt össze igazán Nagy Imre szörnyű veresége. Az árulója győzött, berendezkedett, intézményesítette önmagát és a saját rendszerét, és az a nép, amely Nagy Imrét kikövetelte magának a forradalom élére, minden további nélkül átállt. Ezt a kettős árulást nagyon nehéz lehetett ép lélekkel elviselni. Tudsz-e valamit arról, hogy ezt hogyan élte meg?

 

– Valamit lehet róla tudni, nem eleget. Először is fizikailag távolról élte meg a vereséget, mert fizikailag akkor is távol volt a magyarországi élettől, amikor már Budapesten volt, a Gyorskocsi utcában. A történésekről egyébként, paradox módon, akkor tudott többet, amikor többszáz kilométerre volt innen, mert Romániában kaptak újságokat. Némi késéssel ugyan, de eljutottak hozzá az információk. Kapott személyes információt is Kállai Gyulától, aki egy alkalommal felkereste Romániában – ez a jelenet szerepel is a filmben, bár a beszélgetés köztük nem ott folyt le, ahol Nagy Imre tartózkodott, hanem elvitték őt Bukarestbe. A találkozót a román titkosszolgálat lehallgatta, mi több, a magyar nyelvű felvételt megkísérelték leírni. Ami nem nagyon sikerült, nemigen tudott magyarul az illető, aki leírta, ráadásul az átírás töredékes is, de van a dologról információnk. Kállai aztán visszament Budapestre, és beszámolt a beszélgetésről, ami megint csak elég sajátos olvasata a találkozónak, de erről is tudunk. Tehát Nagy Imre tisztában volt vele, hogy zajlik a konszolidáció, amit helyesebb talán pacifikálásnak, a társadalom kapitulációjához vezető folyamatnak nevezni. Amikor áprilisban Budapestre hozták, fogolyként már nem kapott újságokat, de a kihallgatói, feltételezésem szerint, erről-arról informálták. Vádlott-társai, akik túlélték a pert, beszámoltak ilyesmiről. Nagyon valószínű például, hogy Nagy Imrének is mutattak fotókat arról a hatalmas tömegről, amely 1957. május elsején összegyűlt Kádárt meghallgatni. De nem hiszem, hogy ez akkor már különösebben befolyásolta volna őt. A vereség pillanatát Nagy Imre november 4-én élte meg, amikor minden reménye összeomlott, mindenkitől megcsalva, becsapva érezte magát, és fel kellett merülnie benne annak a gondolatnak is, hogy ami történt, esetleg a halálához vezethet. És ugyanezt élhette át akkor is, amikor november végén, írásbeli garancia ellenére, elrabolták a jugoszláv követségről. Tudta, hogy a forradalomnak vége, tudta, hogy Kádár vezetésével új hatalom rendezkedik be, noha a korábbi rendszer restaurációja zajlik. Például még Romániában megkapta Révai József Népszabadság-cikkét. Révait a forradalom alatt elvitték a Szovjetunióba Gerő Ernővel és másokkal együtt. A cikkét olvasva tehát Nagy Imre tudta, hogy előbb-utóbb személyeiben is restaurálódik a Rákosi-rezsim, amitől ő félt. Ez nem következett be, hiszen Rákosi kint maradt, Gerő és mások is még évekig, ám a bosszú bekövetkezett, amire Nagy Imre ugyancsak számított.

 

– Elsősorban a te Nagy Imréről írt politikai életrajzodból tudjuk, hogy ő korántsem volt egyértelműen és egész életében reformer, pláne nem forradalmár politikus, meg azt is tudjuk, hogy volt ő belügyminiszter, földművelésügyi, aztán élelmezésügyi meg begyűjtési miniszter is, meg azt is tudjuk, hogy számára a hűség a párthoz igen fontos volt. Ez érdekes módon egyetlen mondatban jelenik meg a filmben. Nagy Imre azt mondja valakinek: „Negyvenötben engem vettetek elő, aztán kirúgtatok, ötvenháromban, amikor a nyomor elviselhetetlen volt, megint engem vettetek elő, majd megint kirúgtatok”. Ami úgy tünteti fel Nagy Imrét, mintha neki nem lett volna felelőssége abban, ami 1945 és 1953 közt történt. Még akkor is, ha elfogadom, amit mondasz, hogy ez a film Nagy Imre saját önképéről szól, nem hiányzik-e mindez ebből a moziból?

 

– Azt hiszem, nem. Egyrészt a szöveget, amelyet idéztél, szinte szó szerint így írta le Nagy Imre a Snagovban született, töredékben maradt, politikai végrendeletszerű szövegében. Másrészt a „pártszerűség” borzalmas fogalmát nagyon nehezen lehetett volna elmagyarázni ma, főleg egy filmben. Még akkor is, ha az ő belső vívódásának ebben az utolsó másfél évben ez az egyik kulcskérdése. Mindenkor abban a hitben tette, amit tett, hogy azzal a párt és végső fokon, perspektivikusan a szocializmus ügyét szolgálja. Például akkor is, amikor valóban reformer beállítottságú emberként egy tőle minden szempontból teljesen idegen mozgalom közepébe csöppen, és elvállalja, hogy közjogi formát ad egy szovjetellenes forradalomnak, amelyet ő maga nevez nemzetinek és demokratikusnak. De úgy gondolta, igenis az elvont kommunista párt és a párt végcéljának, a szocializmusnak az érdeke, hogy ne épüljön úgy szocializmus, hogy azt elhomályosítja egy óriási nemzeti sérelem, mert alávetett az ország, idegen minták alapján próbálják a szocializmusba belekényszeríteni és így tovább. Ez hatalmas ellentmondás volt, és a film végső soron teljesen hiteles abban az értelemben, hogy Nagy Imre az utolsó pillanatban ezt valóban el tudta rendezni önmagában. A kegyelmi kérelemre vonatkozó utolsó mondataiban azt mondta, az ő ügyében a végső ítéletet a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály fogja kimondani. Egy ember, aki az egész életét ezek közt a kanonizált, roppant szofisztikált fogalmak közt élte le, nem követ el olyan baklövést, hogy a nemzetközi munkásmozgalmat – mert ez az elvont világpárt kódja – egyszer csak fölcseréli nemzetközi munkásosztályra. Nagy Imre azt akarta kifejezni, hogy ő a maga részéről végzett a párttal. Tehát az utolsó másfél évét magányos vívódásként ábrázolni, olyan emberekkel, akiktől ő már távol került, ez számomra teljesen elfogadható. Persze ő még a rendőröknek is azzal érvelt, hogy a párt ügyét képviselte, tehát a rendőrök nem hivatottak rá, hogy kérdőre vonják – nem is válaszolt majdnem két hónapon át egyetlen kérdésükre sem –, és nem azzal érvelt, hogy az eljárás törvénytelen. Azt mondta, nagyon szívesen válaszol a párt megfelelő szervei előtt. Úgy képzelte, hogy behívják a Központi Bizottság elé vagy kijelölnek egy albizottságot, és ott kérdés-felelet formájában, de legjobb, ha írásban, ő majd kifejti, mit miért tett. A párt meg hoz egy határozatot, amelyet leközöl a Szabad Nép vagy a Népszabadság, és annak ő majd aláveti magát. Megmondta: ha a párt határoz abban, hogy hibázott, akkor elismeri a hibáját. Ha nem, akkor nem fogad el semmit. Ám az utolsó pillanatban már úgy fogalmazott, hogy ennek az egész utópiának az intézményesített letéteményese, a párt, többé nem referencia a számára. De az utópia igen! Mert a nemzetközi munkásosztályt azért odatette a magyar nép mellé. Kétségtelen, hogy Nagy Imre előélete nem egyenes ösvényként vezet a forradalomhoz. De a tét az utolsó időszakban az volt számára, hogy képes-e az egész életútját egységben látni. Nem volt könnyű, egy ponton abba is hagyta a feljegyzéseit, akkor fordult vissza a gyerekkorához, amit lényegesen egyszerűbb volt megírni. Nagy Imre szerette volna azt hinni, hogy a magyar társadalom a forradalomban ugyanazt akarta, amit ő, de azért érezte, hogy ez nem így van. Hogy ő maga mit akart a forradalom előtt, azt egész pontosan lehet tudni, mert leírta. Az semmi más nem volt, mint a szovjet mintájú szocializmusnak egy reformált változata, amelybe még a többpártrendszer se nagyon fért bele. A magyar gazdasági berendezkedés átalakítása meg végképp nem, legfeljebb a tervgazdaság ésszerűsítése. És nem tartotta jó gondolatnak a szabad választásokat sem, ahol a kommunista pártot esetleg jól megverhetik.

 

– A filmtől függetlenül az aNagy Imre-kép, amelyet a mai politikai beszéd rajzol fel, nem teljesen torz a dokumentumok alapján egy történésznek? Vagy az a normális, hogy az emberből csak a végső gesztusa marad meg, amely a szabadsággal azonosítható? És nem vizsgáljuk, milyen minőségű az a szabadság, amelyre ő gondolt?

 

– Azt hiszem, ez a természetes. Nem várható el az emberektől, hogy meglehetős intellektuális ráfordítással és energiával próbáljanak megérteni egy embert meg egy történelmi helyzetet, amihez persze az ismereteket is meg kellene szerezniük. Az utókor emlékezete, egyáltalán, a kollektív emlékezetek mindig a leegyszerűsítés eszközével élnek, és ezekben a leegyszerűsödött képekben sokkal inkább az az igény dominál, amely előhívta őket. Nagy Imre esetében ez az igény az volt, hogy valahogy véget kellett vetni a szovjet mintájú kommunizmusnak és utolsó változatának, a Kádár-rendszernek, és ehhez valamiféle szimbolikus cselekedetre volt szükség. Különösen azért, mert más cselekedet nemigen volt, hiszen a rendszer jószerével magától múlt ki. Igazságot kellett tehát szolgáltatni annak az embernek, aki a Kádár-rendszerrel szembeállítható, szimbolizálja mindazt, amit 1956 jelent. És nem azzal szimbolizálja, amit a forradalom idején tett, hanem azzal, hogy meghalt, mi több, megölték érte. A valóságmagja megvan ennek a képnek. És bár lehet még sok-sok Nagy Imre-életrajzot írni, ez a kép már valószínűleg örökre így marad.

 

– Tudom, hogy ti történészek már sokszor megválaszoltátok ezt a kérdést, de a film kapcsán most újra fel fog merülni. És te is azt mondtad, hogy ha a párt vizsgálja az ügyét, hajlandó lett volna vallani és elfogadni a határozatot. Kádárék erre nem voltak hajlandók. Miért nem? És miért nem gondoltak arra, hogy ha megölik, azzal talán egy sokkal erősebb szimbólumot teremtenek, mint amekkora fenyegetést számukra egy élő miniszterelnök jelent?

 

– Azt nem állíthatjuk, hogy ha pártvizsgálat és párthatározat van, azt ő biztosan elfogadja. 1955-ben, amikor eltávolították a miniszterelnökségből, akkor a párt ítélte el. Nagy Imre egy darabig habozott, még egy önkritikus levelet is írt, de ők ezzel nem érték be, hiszen porig akarták alázni, mire Nagy Imre fellázadt, és elkezdett levelezni velük a saját igazáért. Rákosi ezt nem bírta sokáig, és kizárta a pártból, amivel létrejött Nagy Imre, az ellenzéki. Ami nem volt, mert az égvilágon semmit sem csinált. Otthon ült, írogatott, jókat beszélgetett a barátaival. Tehát volt már példa a pártvizsgálatra, és Nagy Imre pontosan tudta, hogy ez könnyen megismétlődhet. Hogy Kádárék miért nem pártvizsgálóbizottság elé állították, annak nagyon egyszerű oka van. Ennek a mozgalomnak a logikájában azt, akit valóságosan vagy bűnbakként felelőssé tesznek valamiért – különösen egy ilyen példátlan dologért, hogy egy létező kommunista párt hatalma kártyavárként omlik össze, és a „birodalomnak” kell beavatkoznia –, ki szokták végezni. Mert az áruló büntetése a halál. És Kádár János egyértelműen ebben gondolkozott. Az MSZMP első dokumentuma ugyan Nagy Imre mellett még Rákosit és klikkjét is felelőssé tette, de később Rákosi elmaradt, akkor ugyanis őt is bíróság elé kellett volna állítani, ami 1962-ig időről időre fel is merült, még az MSZMP PB-ben is. A másik ok, amiért kivégezték: Kádárnak nyilvánvalóan rögeszméje volt, hogy nem hagyhatja életben Nagy Imrét. Tudta, hogy az élő Nagy Imre az ő antitézise. Együtt kezdtek valamit, csakhogy Kádár ebből visszalépett, és amikor november 4-én Nagy Imre elmondta a maga ötmondatos beszédét, Kádár éppen ellenkormányt szervezett Moszkvában. Feloldhatatlan ellentét. Ő ezzel az emberrel szemben mindig is áruló, muszkavezető marad. El kell pusztítania. Nem állítom, hogy Kádár ezt tudatosan végiggondolta, még akkor sem, amikor Nagy Imre már régen halott volt, arra viszont rengeteg bizonyítékunk van, hogy állandóan ezen járt az agya. Olyan volt, mint Móricka, mindenről 1956 és Nagy Imre jutott eszébe. Nem véletlen, hogy az utolsó beszédében ez az egész teljesen strukturálatlanul kibukott belőle, mert mindig ott volt a fejében. Rögeszme volt, jószerével a halálos ítélet óta. És az, hogy Kádár mit mondott akkor, döntő volt, mert a személyes befolyása nagyon nagy volt, általában is, nemcsak ebben az ügyben, és mindenhol, még Moszkvában is. Kádár pedig azt mondta, hogy haljon meg.

 

– Ezek szerint nem is kapott volna kegyelmet, még akkor sem, ha hajlandó lett volna kérni.

 

– Ez biztos. És ezt tudta is. Még februárban megüzente a védőügyvédjével, hogy ha az ítélet halál lesz, nem fog kegyelmet kérni. De a korabeli perrendtartás szerint a védőnek akkor is kötelező volt kegyelmet kérnie halálos ítélet esetén, ha a vádlott erre nem volt hajlandó. Nagy Imre ügyvédje írt is egy kegyelmi kérvényt, nagyon érdekes szöveg egyébként, beadta, és annak rendje-módja szerint el is utasították, hiszen az ítéletet a pártvezetés hozta meg.

 

– Még egy technikai kérdés: engem borzasztóan zavart, és nem értem az indokát, hogy közismert embereket, elsősorban Nagy Imre vádlott-társait, akiknek ráadásul a sorsát is tudjuk, miért nem nevezik nevükön a filmben? Miért álneveken emlegetik őket, többször is? És ugyanígy Kállai Gyulát, aki meglátogatta Romániában, miért nem nevezik néven?

 

– Én is azt tanácsoltam Mészáros Mártának, hogy senkit se nevezzen néven, Jánosi Ferenc kivételével, aki a film egyik nagyon fontos szereplőjének, Nagy Imre lányának a férje. Egyrészt azért ne, mert a mellékalakok rendkívül elmosódottak. És mert a vádlott-társak viszonya Nagy Imréhez, szerepük, magatartásuk a bírósági eljárásban nagyon különböző volt, ahányan voltak, annyiféle, amit nem lehetett megmutatni ebben a filmben, így az sem lett volna célszerű, ha konkrétan, névvel vannak jelen.

 

– Az egyik jelenetben Nagy Imre végigkérdezi a neveket a börtönorvostól: ki él, ki nem. És nagyon rossz ismeretlen álneveket hallani, holott pontosan tudjuk, kikről kérdez Nagy Imre.

 

– Hozzá közel álló, valószínűleg vele együtt letartóztatott emberekről, ebben a filmben szerintem ennyi elég.

 

– Nem mai érzékenységekre tekintettel maradtak ki a nevek?

 

– Nem hiszem. Én azért javasoltam ezt a megoldást, mert a film Nagy Imréről szól. De nevezhetjük ezt mai érzékenységnek is: semmi értelme egy ennyire egyetlen személyre koncentráló film ürügyén olyan mellékvitákat kezdeményezni, hogy a valóságos vádlott-társaknak az a két-három szava dokumentárisan valóban megfelel-e annak, ahogyan viselkedtek, ahogyan később erre visszaemlékeztek vagy éppen nem emlékeztek – ezt én is teljes mellékvágánynak éreztem volna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/11 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1816