KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/szeptember
• Vaskó Péter: Minotaurusz-rend Titkos társaságok
• Beregi Tamás: A király álma Arthur-legendárium
• Kubiszyn Viktor: Kémiai menyegző Az okkult film
• Molnár Gál Péter: Orfeusz alászállt Marlon Brando
• N. N.: Marlon Brando (1924–2004)
MAGYAR FILM
• Hirsch Tibor: Csak a húszéveseké… Fiatal film
• Varga Balázs: Egyről a kettőre Török Ferenc: Szezon

• Fekete Ibolya: „Kívül van a történelmen” Holocaust és mozgókép
• Kemény György: Halál-klip Auschwitz Album
TELEVÍZÓ
• Dániel Ferenc: Aranylábak A berni gyász
DVD
• Pápai Zsolt: Missouri, kolorlokál Vincente Minelli: Találkozz velem St. Louisban
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Nevető viaszarcok Pedro Almodóvar: Rossz nevelés
• Vágvölgyi B. András: Kampányfilm Michael Moore: Fahrenheit 9/11
• Muhi Klára: Euroszkeccs Európai víziók
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Terminál
• Vincze Teréz: Az élet nélkülem
• Nevelős Zoltán: McDagadsz
• Pápai Zsolt: Carandiru
• Vaskó Péter: A hazugsággyáros
• Varró Attila: A sötétség krónikája
• Hungler Tímea: Garfield
• Köves Gábor: Az igazi szőke
• Dóka Péter: A semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A berni gyász

Aranylábak

Dániel Ferenc

Balszerencsés sportesemény vagy nemzeti tragédia? Ötvenéves ezüstérmünk a berni focivébén.

 

Mégiscsak békeidőket élünk. Ami korábban elképzelhetetlen lett volna, most megtörtént: ez év július másodikán a magyar királyi televízió főcsatornáján főműsoridőben, háromórányi adást szenteltek háború utáni modern történelmünk egyik legfájóbb, mondhatnám, „mohácsi méretű” csatájának, az 1954-es berni labdarúgó világbajnokság döntőjében elszenvedett 3:2-es vereségünknek. Igaz, hogy a historikumban félévszázad már komoly időnek számít, távlatos rálátást biztosít, föltéve, hogy az érintettek igénylik-e azt a valamit, amit banalizálás és szakralizálás nélkül szembenézésnek szoktunk volt nevezni. Erre nézvést már nem árt finomítanunk: az MTV szerkesztőségének érdeme a 180 percnyi „adás”, fájó pontja azonban, hogy ennek gerincét „eredeti német” televíziós dokumentumfilmek alkották. Mindkét opusz (A berni csoda igaz története és A meccs) a maga 90 perces és 38 perces terjedelmével a mai német nézők számára készült, az ő történeti emlékezetük újbóli átvilágítására. Győzteseknek szánt leckeként.

Mára közhely, csekélység, hogy nekünk a vesztes fél szerepe jutott „a berni vesztőhely igaz történetében”. De egyáltalában nem csekélység, hogy miféle közös, kölcsönös tükördráma rejlik itt, megtetézve a mi elfogult történeti emlékezetünk átvilágításával, eredendő leckeként.

Az ókori olümpiákon a győztesek vagy a győztesek lovai még csak győztek. A modern korszak „döntő”-fogalmát voltaképpen Clausewitz (porosz vezérkari tiszt, a napoleoni háborúk szemtanúja és teoretikusa) definiálta először a hadászatban: lényege szerint döntő ütközetnek az számít, amikor az ellenség teljes erejét felőrlik, megsemmisítik. Egy hadjáratnak más politikai-stratégiai főcélja nem is lehet, mint eme fegyveres döntés. Clausewitz meghatározása azután nagy karriert befutva eljutott a közigazgatásba (lásd: szűrővizsga, ügydöntő szavazások), a reklámhadjáratokba (a kóla-háború döntő kimenetele), köznapi dramaturgiánkba (kétes kimenetel esetén kötelező mindig a rosszabb változatra kalkulálni!), a filmforgalmazásba (lásd a mozipiacok stratégiai felosztásait), s természetesen a versenysportba, ahol a döntő futam, a döntő forduló, a döntő mérkőzés s legfőként a csapatsportok végső meccsei telítődtek minden korábbit felülmúló téttel.

1954-ben, Bernben a világ különböző földrészeiről magukat beküzdő focicsapatok mindegyike a mi aranylábú fiainkat, Puskás Öcsiéket tekintette legfőbb s legyőzendő ellenfeleinek/ellenségeinek. Nem véletlenül, hiszen a mieink dolgozták ki a gyors, technikás, kombinatív játékelemeket, tizenegy játékos győzelemről győzelemre vezető összjátékát, amely fogcsikorgatás nélkül is mindenkor hatékonynak tudott mutatkozni. Akár három labdaérintésből: góóóól! Mi, félévszázad előtti magyarok joggal, önámítás nélkül bizakodtunk: Grosicséknak nincsenek érdemi riválisai. Győzniük kell! + Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a legigazabb magyar hazafi! + Szepesi György torkából a magyar nemzet hangja üvölt! (valóban zárójelben: Farkas Mihály könyékig véreskezű, futballrajongó hadügyminiszter, Öcsiék patrónusa s elvtársai ekkor még semmilyen alakzatban vagy összefüggésben nem kerültek képbe).

A berni focicsodát taglaló, hátterét élesen megvilágító német dokufilm kiindulópontja az a konfliktuózus csoda, ami az újjáépülés és a társadalmi elfogadottság, új nemzettudat között feszült az ötvenes évek első felében. Adenauer demokráciába vezette az országot nagyhatalmi felügyelet alatt. A német márkajegyű termékek kiválóak voltak, elkeltek a piacokon, ám a régi márkajegy (Krupp, I. G. Farben, Mercedes stb.) náci előélete miatt tűnt gyanúsnak. Az új irodalom, zene, színház, kevésnyi film, maróan önkritikus volt, kevéssé lelkesítő. Magukat, a nyugatnémeteket elszigetelve védték. Még a sportban is: történetesen az 1950. évi labdarúgó világbajnokságon részt sem vehettek. Sepp Herbergert, a megszállott és zseniális fociedzőt sem volt könnyű „hitlerista előélete végett” kapitányi posztjába tuszkolászni. Fritz Walter csudacsatár neve ugyanez okból csengett hamisan.

A dokufilm alkotói, történész szakértői, mintegy Clausewitzet olvasva, a foci népszerűségében rejlő hihetetlen tömegőrületre hagyatkozva bizonyítják, hogy egy lehetséges sportdiadalt megcélzó profi stratégia – pláne döntő győzelem esetén – egy új nemzeti identitás forrpontjává válhatott (kevéssé jóhiszeműen, mert így lelkesedés, ünneplés fedi, pótolja az önvizsgálatot, amelyre valóban csak Willy Brandték politikai térnyerése után került sor, s tart máig). Ezek a mai német dokumentumfilmesek nem a lelátók népségében látják, láttatják a jövő (a jelen) letéteményeseit.

Annak idején (s még jó sokáig) tartotta magát nálunk a hióbhír, miszerint a mi kedvenceinket a nyugatnémetek egyszerűen lefizették, „megvették a meccset”. Nos, Sepp Herberger nem erre költötte a rendelkezésére álló temérdek pénzt. Sport-Bonaparteként minden részletre figyelt: konzultánsaival elemezte a londoni 6:3-at, igaz, hogy a magyarok hatot rúgtak ott, de miért kaptak be hármat?! Mi a védelmük sebezhető pontja? Hogyan reagálnak Puskásék a szoros emberfogásra, a kemény, test test elleni játékra? Ügyelt a leginkább megfelelő szálláshelyre, a napirendre, az étkezésre, a nemivásra, az együttalvók személyes kapcsolataira, az időjáráshoz illeszkedő edzésváltozatokra, Fritz Walter időnkénti búslakodásának pszichológiai kezelésére, Rahn, a végső győztes gólt rúgó fenegyerek kilengéseire és bizonyítani akarására, ügyelt a focipálya talajának minőségére. Ekként került a képbe Herr Adidas. Együtt kóstolgatták a pályák, a döntő mérkőzés pályájának ázott talaját. Visszavonultak az öltözőbe és a rövid stoplikat kicsavarozva hosszú stoplikkal applikálták a játékosok cipőit. (A mieink otthonról hozott, szögelt, rövid stoplijú, tehát csuszkálóbb focicsukákban játszottak, hátrányt szenvedve.)

Mi volt még az igaz történet hátterében? Rejtelmes ampullák. A nyugatnémet válogatott sportorvosa halomnyi ampullát terített ki egy asztalra, fecskendővel. Állítása szerint szőlőcukor és tömény C-vitamin volt a tartalmuk. Nem tették kötelezővé, mégis a keretnek vagy nyolc-tíz tagja beszurizta magának. Kirobbanó erejük sokaknak feltűnt. Később, már a diadalmámor csillapultával felmerült a drogozás gyanúja, s ugyancsak nyolcan az injektálók közül sárgaságban megbetegedtek. Még később, a diadalmámor végső kiaknázása után – fura módon – ez a német aranycsapat szétesett (mintha történelmi feladatát teljesítve fölöslegessé vált volna? Hagyták szétesni?) a korszerű, robotos futballjukat Herbi papa nyomán új erőkkel építették fel.

Szoros műfaji szabályok szerint a mi legendás játékosainkat (és játékukat) félistenekként ábrázolják/montírozzák: fölényes győzelmeiktől, zseniális megoldásaiktól – a Brazília és Uruguay ellen vívott kőkemény, iszonytató mérkőzéseiken át – a döntőben elcsigázott csapatig, Puskás kényszerűen (?) sérült játékáig, a kapufákon véletlenül csattanó labdákban megtestesülő mitológiai fordulatokig, a csodával felérő vereségig. Mintha nem rejtenék véka alá benső ítéletüket, hogy itten mégiscsak a jobbik veszített. A modern német történelem fonák dicsőségére.

A tükördráma innenső oldaláról nézvést a mi túlélő veteránjaink, Sándor Csikar, Buzánszky Jenő, Grosics Gyula máig meg nem emésztvén a vereség tényét, a tragikai részlet-vétségektől terhes „magyar fátumban” keresnek/találnak rá magyarázatokat. A szálláshely nem kellő megválasztása. Duhajkodás a fölénnyel megnyert meccsek után. A sorsolás, amely nekünk juttatta Latin-Amerika két legjobb-legkíméletlenebb válogatottját. Figyelmetlenség: hogy az előszörre ripityára vert német csapatból hiányoztak a döntő nagyágyúi. A sérülések, kiváltképp Puskás Ferencé, amely a láthatónál súlyosabb volt, gátolta döntőbeli játékát. A stopliügy: a mieink is érzékelték, hogy mély a pálya talaja, de nem hoztak otthonról hosszú bőrszegű sportcipőket. Sebes Gusztáv felfoghatatlan, tirannusi döntése Tóth Mihály szélső beállításáról, amely felforgatta a csapatot és ingerelte Puskást, de a többieket is. Felkészületlenség a németek test test elleni, erőtől duzzadó játékmodora ellen. S a véletlenek, amelyek kihagyott helyzetekben manifesztálódtak.

A meccs 38 percnyi eddig szinte ismeretlen filmzanzája láttán hű, vizuális bizonyságot kapunk a döntő mérkőzés nagy drámájáról, amelyben a törődött jobbik kapott ki a foggal-körömmel küzdő esélytelenebbtől. Bundának, cselfogásnak a nyomát se vélhetni. Itt, ahogyan a nagykönyv közhelygyűjteményében le szokták írni: huszonkét ember harcolt egy labdával utolsó leheletéig. Ebből jött ki ama nevezetes 3:2.

Tükördráma: korunk műszavával élve kell faggatóznunk, melyik csapatnak milyen volt a „motiváltsága”? Nos, a nyugatnémetekben, ez nyilvánvaló, a labdajátékot messze felülmúlóan túlhevített állampolgári bizonyításkényszer buzgott, s ahogy haladtak előre, fogadtatásukat érzékelve egyre buzgóbban. Focistaként német patriótának érezhették magukat a világ szemeláttára. Himnusz és zászlólobogás közepette. Sok tízmilliónyi német kebel dobogott értük, vagy cseleikért, becsúszó szereléseikért, s lőtt góljaikért. Utódaik, a XX. századbeli dokumentaristák nem titkolják, hogy szégyenkeznek a sport efféle ki/felhasználása miatt. Hogy a világfocival együttjáró nagy üzlet a kisebbik rossz, a nacionalizmus, az etnocentrizmus, a politikai indíttatás a nagyobbik rossz (s mindig újra felüti fejét, hol a tábornokok Argentínájában, hol a rasszistákkal spékelt Franciaországban, a félmilitarista Dél Koreában, a katalánok Barcelonájában, és így tovább).

Puskás Öcsiék motiváltsága eredetileg majdnem népmesei volt. Nálunk a foci-őrület simán túlélte a Horthy-korszakot, a koalíciós éveket, a „fordulat évét”, Rákosiék uralma idején pedig hivatalossá tett proletár tartalmakkal telítődött. Grundokról, kültelki kispályákról, bányavidékekről áramlottak föl az új labdazsenik, eleve megtestesítvén a munkáshatalom tehetség-kultuszát. A Párt (Sztálin és Zsdánov elvtárs buzdító szavai nyomán) ajnározta az aranyérmeseket, kiváltságokkal halmozta el a zsúfolt lelátók kedvenceit. A csapatokat vörösre, dózsásra, honvédosra, csillagosra, kinizsisre profilírozták át, az igazi nagyokat századosi, őrnagyi rangokkal ruházták fel: de kit érdekelt akkor az, hogy Kocsis Sanyi (a „kockanyakú”) milyen tiszti minőségében fejelte hálóba csodálatos felhőfejesét?! Hogy az ördöngösen cselező Czibornak van-e az otthoni szekrényében egyenruhája?

A népi fantáziában éppen a vagány fiúk rang-védte húzásai (némi csempészkedés, különcködés, „kispénz=kisfoci, nagypénz=nagyfoci!”) stilizálódtak mitikus magasságokba. Gerő Ernő elvtárs viszont tudta, hogyha a Tatabánya hétvégén két góllal veri a Békéscsabát, a rákövetkező héten a szénkitermelés könnyedén megemelkedik 20 %-al. S az aranycsapat fiai sem voltak hülyék, tudván, mit ér országos hangulatjelentés-javulásban egy angolok elleni 7:1, megkérték az árát a népstadionbeli rúgott góloknak. E kemény diktatúra idején Öcsi bácsiék labdazsonglőrködése egy többtényezős, összetett politikai-népi összjáték vezérmotívuma volt, profi szabályok nélkül, billenékenyen. Mert ha a siker kizárólagossága a bázis, a kudarc következménye beláthatatlan.

Bernben, 1954 esős nyarán a mi fiaink inkább sejtették, mint tudatosították egymás között, hogy veszély is leselkedhet rájuk. Magyarmódra a virtigli focijukkal s mokányságukkal voltak elfoglalva. Kapitányuk, Sebes Gusztáv látóköre sem lehetett sokkal tágasabb. Talán a brazilok korábban soha nem látott becsúszó szereléseinek távlati konzekvenciáin töprengett. Mindannyian érzékelték, hogy egy ilyen világbajnokság koordinátái, méretei különböznek minden korábbitól, de aranylábaikban bízva, legyőzhetetlennek hitték magukat. És oda se hederítettek Sepp Herbergerék profizmusára. Ez pedig végzetesnek bizonyult.

Vajon mikor és hogyan tudták meg, hogy itthon, e felajzott kis hazában őrjöngő népharag várja őket?

Baló György: - „Ön szerint az ötvennégyes focitüntetés politika-történeti esemény volt?”

Rainer M. János: „Nem… sporttörténeti esemény volt…”

Kedvelt történészünk arányérzékére szeretne hagyatkozni, még sincs igaza. A csalódott magyar nép dühe nem merült ki abban, hogy a szurkolók „vesszensebest”, „vesszenpuskást” üvöltsenek. Hogy a totózók portáljait betörjék, hogy az imádottak fotóit nyílt színen elégessék. Rákosiék hamar felfogva a zendülés mértékét, vidékről is rendeltek fel fapados járművekbe tuszkolt rendőröket. Az emberek a Nagykörúton megállították a villamosokat. A spontán lincseléshez elég volt egy-egy halkan rebegett „Sebes is ember” – mondat, ötvenen vetették magukat a nyomoronc „áruló” után. Napokig erősített rendőrkordon fogadta a hőzöngőket a régi Nemzeti Színháznál, a Szabad Nép sajtószékház előtt. Mérai Tiborék egy árva sort sem írhattak a látottakról. Legalább egy hétbe telt, amíg az utcai zavargások ellanyhultak, elcsitultak.

Merészségnek tartanám e vereség kiváltotta hőbörgést ’56 előképének minősíteni, de annyi szent, hogy a társadalom testén mély seb esett, s a népi összjátékból, annak szabályozatlansága miatt, a hitel motívuma romlottan került ki (talán Balczó futásáig). A labdarúgásban minálunk „minden Egész eltörött”. Sebes Gusztáv bujdokolt, lelkileg számkivetve halt meg. Melbourne-ből hiába rikoltozta Szepesi György: „ne lőjetek fiúk! A mieink játszanak!” – ötvenhat fegyveres fiai már nem akarták ezt a hangot hallgatni, pláne követni. Az olimpia után az Aranycsapat legjobbjai nélkül tért haza csendben. A távolba szakadt népmesei hősök: Puskás + Kocsis + Czibor vigasztalást nyújtó mítosza lassan, a mélyben, fokozatosan épült föl, hogy elérjen a kései, már-már reménytelen összeborulásig.

 

*

 

Nem vagyok felvértezve rá, de írásomnak nem is járulékos célja, hogy sporttörténeti fejtegetésekbe bocsátkozzam. Mindannyiunk szeme előtt zajlott a magyar foci lefelé ereszkedő hullámgörbéjével jellemezhető hanyatlása (helyi sikerekkel, reményekkel, magányos hősökkel, ismétlődő vaskos kudarcokkal). Mai vadkapitalizmusunk lemeztelenítette „a királyt”: élősdiek, pénzhajhászok, félprofik, zugpolitikusok, kétes befektetők, és a lelátók csőcseléke népesíti be az úgynevezett futballmezőnyt.

A hajdani hősökre visszatekintve a posztmodern magyar film banalizál: olcsón gúnyolódik, mint például Timár Péter a 6:3 című opuszával; szakralizál: eredeti közegükből kiragadva félistenekké stilizálja, stadion-héroszokká magasztosítja Öcsi bácsiékat. Valahogy jó látni, hogy Surányi András meg az összes többi túllihegő képsoraiban a megmaradt aranylábú veteránjaink méltósággal és humorral őrzik arányérzéküket. Ők, e vérprofi korszak elődei. Zsigereikben és sorsukban őrzik annak tudását, hogy a jó foci egyszerűen csak népszórakoztatás, színvonalas cirkusz. Lehetőleg nagy pénzért. A régen tépő magyar balsors helyett a többi kis ország (csehek, lengyelek, románok, görögök, bolgárok, írek) siker-orientált, szívós munkájára intenek. S ez lenne beszámolóm szerény tanulsága is egyben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1798