KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/január
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Carné és Casarès
GREENAWAY
• Forgách András: Greenaway, bőrkötésben Párnakönyv
• Kovács András Bálint: Testírók Beszélgetés Peter Greenaway-jel
CYBERVILÁG
• Schubert Gusztáv: Menekülés Utópiából Időutazók
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A rejtett város Brüsel
• Láng István: Jövőképregények Dredd bírótól az őrzőkig
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyberdelia Douglas Rushkoff könyvei

• Földényi F. László: Meghalni mindenki fiatal Berlin, Alexanderplatz
• Bikácsy Gergely: A képzelet anarchistája Fassbinder olvasása közben
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Felborogatott kukák évadja Filmemlékezet
• Kovács István: Kie¶lowski nélkül Beszélgetés Krzysztof Piesiewicz-csel
• Gelencsér Gábor: Reneszánsz jókedély Elo Havetta
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Nem minden görög Zorba Thesszaloniki
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Öreg bútor Infománia
• Nagy Eszter: Variációk a harmadik dimenzióra Térhatású mozi
• Politzer Péter: Variációk a harmadik dimenzióra Térhatású mozi
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Ki mit másol? Égi manna
KRITIKA
• Mátyás Péter: Solitude Kansas City
• Fáy Miklós: A kőszívű ember szaxofonja
• Turcsányi Sándor: Ha pénz áll a házhoz Váratlan halál
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: Ragadozók
• Schubert Gusztáv: Daylight
• Bérczes László: Váltságdíj
• Harmat György: Hull a pelyhes...
• Bori Erzsébet: Hugicám
• Hungler Tímea: Fejjel a falnak
• Barotányi Zoltán: Felejthetetlen
• Nevelős Zoltán: A bátrak igazsága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kansas City

Solitude

Mátyás Péter

Szvingbandák és gengsztergengek. Robert Altman filmje szülővárosáról, ahol a jazz volt az Isten.

Legújabb művében Altman gyermekkori emlékei alapján újrateremti szülővárosa, Kansas City képét. Igazi jazz-szakértőnek kell lennünk, ha szándékának megfelelően követni akarjuk a film zenei felépítését és „belterjes” idézeteit.

Ez a közép-nyugati kisváros New Orleans és Chicago mellett a klasszikus jazz bölcsője. Prosperitása a húszas években kezdődött és a harmincas évek közepéig tartott. A város két patrónusa George E. Lee és Bennie Moten voltak, akik elsőként szerveztek saját zenekart, majd verseny alakult ki közöttük a legjobb zenész címéért. A jazz meghódította Kansas Cityt, amely rövidesen elnyerte jól megérdemelt hírnevét, szélesre tárta kapuit a szórakozni vágyók előtt, kitűnő feltételeket biztosított az ország minden tájáról odasereglett zenészek számára. Az új stílus kialakulását további két együttes befolyásolta. Az egyik Andy Kirk bandája, amely Mary Lou Williams erősen ritmikus zongorajátékára épített, a másik Walter Page csapata, aki 1928-ban rávette az ördögien swingelő Count Basie-t, csatlakozzon hozzá. Miközben Amerika a nagy gazdasági válsággal küzdött, Kansas City kivételnek számított. A korrupció, az illegális alkoholkereskedelem, a szerencsejáték ellenére – vagy éppen ezért – erős gazdaság és szabad légkör jellemezte. Zenészek játszottak mindenhol, legjobb formájukban a hajnali jam session-k alkalmával. A város lüktetett – a jazz volt az Isten.

Altman ezúttal szakít korábbi munkáinak anekdotisztikus elbeszélő technikájával (MASH, Rövidre vágva, Divatdiktátorok), s visszatér A játékos esetében bevált krimi receptjéhez. A film az 1934-es elnökválasztáskor játszódik. Blondie, a szegény távírdászlány elrabolja Carolynt, egy gazdag és politikailag befolyásos üzletember feleségét, hogy cserébe kiszabadítsa szerelmét a híres gengszterfőnök, Seldom fogságából. A lényeg e sovány történet hátteréből apró portrék segítségével kibontakozó korszak lenyomata. Akár egy gobelin, melynek részletei külön-külön életre kelnek, gazdagítva és elmélyítve az összképet.

Először a zenészek! A filmbeli Hey-Hey klubba Altman szinte mindenkit bezsúfolt, akinek köze lehetett Kansas Cityhez. Terjedelmi okok híján csak néhány példa a jazztörténeti reminiszcenciákból: a zongoránál Bill (alias Count Basie) és egy lány (M. L. Williams) felváltva játszik. A pult mögött egy testes fekete énekel: I left my baby (Jimmy Rushing embléma). Láthatunk egy szaxofon párbajt (Lester Young és Coleman Hawkins), amit egy kamasz figyel a balkonról, bizonyos Mrs. Parker fia, aki takarítónő a Western Unionon. Elegáns főhajtás ez a későbbi legendás Charlie Parker előtt. A rendező nosztalgiától sem mentesen festi le egy letűnt éra óriásait, akiknek megjelenítésében a mai jazz „fiatal oroszlánjai” éppúgy segédkeznek, miként az idősebb mesterek, David Murray vagy Ron Carter. A Kansas City felkelti az érdeklődést a jazz iránt, noha a beállítások olykor sterilek, s kevés bennük a piszok és a füst. A műfajban járatosak pedig tudják, hogy Lester Young mai imitátora, Joshua Redman minden erőfeszítése ellenére képtelen utánozni elődje telt és bársonyos hangzását. Szerencsésebb megoldást választott Clint Eastwood a Bird című filmjében, amikor a technika segítségével Charlie Parker régi felvételeiről kiemelte a szaxofon szólókat, s a ritmus kíséretet mai zenészekkel játszatta alá. Lester Young hangja éppúgy összetéveszthetetlen, mint Parkeré – ettől is zseniálisak.

A jazz a film struktúráját is meghatározza. A Kansas City-stílus egy durvább, primitívebb blueson alapult, amit a ritmikusan ismétlődő riffek, dallamfrázisok tettek változatossá. Ahol a zenekar összehangolt riffeket játszott, ott katalizátorként működtek a szólisták mögött. A filmben három szólam váltakozik: a két nő sorsa egymásrautaltságukban, dialógusukban bomlik ki, míg a gengszterfőnök végig monologizál. Sajnos ez utóbbi filozofálgatása és környezetének bemutatása megmarad a közhely szintjén. Nagyszerű Miranda Richardson Carolyn szerepében, de elbizonytalanít a Blondie-t alakító Jennifer Jason Leigh: játéka modoros, beszéde affektált.

Amikor belép kihidrogénezett hajjal Jean Harlow-ként, eszünkbe juttatja, milyen jó is lehetne. Többször megtörik a film lendülete is, a megelevenedő történésmozaikok nem minden eleme izgalmas.

A harmincas évek emlékeinkben fekete-fehér képeken élnek, most színesben látjuk őket. A film egésze néhány nappali jelenettől eltekintve sötétben játszódik. A rendező a kívánt hatás elérése végett közvetlen megvilágítást és telítetlen színeket használ. A Kansas City kisebb stílusbravúr, amolyan Amarcord à la Altman, ahol a gyerekek nem résztvevői, csak szemlélői az eseményeknek. A mocsokból, erkölcstelenségből kivirágzó jazz „aranykor” megidézése újabb igazolást nyújthat dekadens korszakok művészetfilozófusai számára.

A jó Altman-filmekben a dolgok mindig rosszra fordulnak. A Rövidre vágva epizódjai vagy tragédiával végződnek, vagy a szereplők élete válik egyre elviselhetetlenebbé, kilátástalanná. Sehol egy Bruce Willis, hogy megmentse őket. Másfelől a rendező ironikus viszonyban áll a filmcsinálás hollywoodi kliséivel. Már a Játékos végén leszámol a hepiend-mániával, visszájára fordítva azt. Az ártatlan bűnhődik, a luxusotthonába hazatérő gyilkos pedig békét és boldogságot lel. Röhögnünk kell, minden oly tökéletes.

Ami a Kansas Cityt illeti, a tragédia és az irónia egyszerre érvényesül, amikor egy váratlan fordulattal Carolyn lelövi elrablóját. A legtöbben kegyeleti gesztusként magyarázzák ezt, a szerelmét elvesztő, hisztériásan zokogó Blondie számára megváltás a halál. Ám Carolyn ezt követő közönyös mozdulatai és cinikus megjegyzése megkérdőjelezik mindezt. A téma teljessége most is, mint egy jazz-számban, több szólamban bontakozik ki. Carolyn személyisége fejlődik, kezdetben elkényezteti arisztokrata, aki holdkórosként követi elrablóját. Vándorlásaik során feltárul előtte a város ismeretlen, erőszakos oldala, s fokozatosan tudatosul benne házasságának kudarca. A drogfüggő Carolyn lassan felébred Csipkerózsika-álmából, Blondie érzelemgazdag, életteli alakja saját hazugságaira figyelmezteti. A tragédia előtt a két nő arca egy tükörben látható, Carolyn azonban képtelen kitörni magányából, ezért modem boszorkányként eltöri azt a varázstükröt, amely torz képet mutatott neki.

Egy másik síkon – A játékos mintájára -Altman csavar egyet a hollywoodi dramaturgián. Hősnőink a film közepén a Hold your man (Tartsd meg a fiúdat) című, 1933-ban készült filmet nézik, Jean Harlow és Clark Gable főszereplésével. A Kansas City végén Blondie platinaszőkére festve, fehér szatén ruhában mint Jean Harlow hasonmása jelenik meg. A nézők hepiendet várnának, Carolyn azonban lelövi az önmagát álomvilágba ringató Blondie-t. Ő már nem hisz a szerelem mindenhatóságában, ahogy Altman sem a Gable-Harlow típusú nagy egymásra találások illúziójában.

A film befejező jelenetei alatt Duke Ellington örökzöldje, a Solitude (magányosság, egyedüllét) hallható. Carolyn büntetlenül távozik, eldobva feleslegessé vált morfiumos üvegét. Most már nem menekülhet a valóságtól, felelős sorsáért. Magánya bezárult. Nem lát kiutat, ugyancsak besötétült világa. Carolyn biztos nem olvasott Freudot, így nem tudhatja, hogy golyója célt tévesztett. Akinek szánta, a férje, ott ül mellette a kocsiban. Rá sem bír nézni. Most már gyűlöli. Akár egy szép kadencia, megszólal: „Tudod mit nem tettem ma? Nem szavaztam.”

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 53-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1381