KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/január
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Carné és Casarès
GREENAWAY
• Forgách András: Greenaway, bőrkötésben Párnakönyv
• Kovács András Bálint: Testírók Beszélgetés Peter Greenaway-jel
CYBERVILÁG
• Schubert Gusztáv: Menekülés Utópiából Időutazók
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A rejtett város Brüsel
• Láng István: Jövőképregények Dredd bírótól az őrzőkig
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyberdelia Douglas Rushkoff könyvei

• Földényi F. László: Meghalni mindenki fiatal Berlin, Alexanderplatz
• Bikácsy Gergely: A képzelet anarchistája Fassbinder olvasása közben
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Felborogatott kukák évadja Filmemlékezet
• Kovács István: Kie¶lowski nélkül Beszélgetés Krzysztof Piesiewicz-csel
• Gelencsér Gábor: Reneszánsz jókedély Elo Havetta
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Nem minden görög Zorba Thesszaloniki
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Öreg bútor Infománia
• Nagy Eszter: Variációk a harmadik dimenzióra Térhatású mozi
• Politzer Péter: Variációk a harmadik dimenzióra Térhatású mozi
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Ki mit másol? Égi manna
KRITIKA
• Mátyás Péter: Solitude Kansas City
• Fáy Miklós: A kőszívű ember szaxofonja
• Turcsányi Sándor: Ha pénz áll a házhoz Váratlan halál
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: Ragadozók
• Schubert Gusztáv: Daylight
• Bérczes László: Váltságdíj
• Harmat György: Hull a pelyhes...
• Bori Erzsébet: Hugicám
• Hungler Tímea: Fejjel a falnak
• Barotányi Zoltán: Felejthetetlen
• Nevelős Zoltán: A bátrak igazsága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képregény

Dredd bírótól az őrzőkig

Jövőképregények

Láng István

A filmvászon negatív utópiái, egy új világrend baljóslatai nemegyszer képregényként kezdték életüket. Frankofón és angolszász víziók a sötét jövőről.

Ha igaz, hogy az utópiák közös vágyaink, az antiutópiák pedig közös félelmeink megfogalmazódásai, az utóbbi néhány évtized termése alapján csöppet sem derűs megállapításra jutunk. Legfőbb vágyunk immár a lehető legegyszerűbben megfogalmazható: csak nehogy igazolódjanak félelmeink!

Messze járunk már Hermann Hessétől, aki a második világháború tombolása közben Az üveggyöngyjátékban a színtiszta – noha meddő – kultúra és műveltség társadalmának gondolatával játszott. A mi korunkban inkább Orwell 1984-e, a Vonnegut Börleszkben leírt tengődés, vagy épp a Macskabölcsőben emlegetett hagymázos találmány, a szuperjég révén bekövetkező végpusztulás a logikus végkifejlet. Hogy A majmok bolygója végkövetkeztetéseiről ne is szóljunk.

A két világrendszernek még a közelmúltban is globális konfliktussal fenyegető szembenállása, a társadalmi-politikai elnyomás különböző megnyilvánulási formái, Sztálinétól (1984) McCarthyéig (Bradbury: 451° Fahrenheit), számos alkotót ihlettek néha még figyelmeztetésnek szánt, ám sokszor már csak tehetetlen kétségbeesésüket világgá kiáltó művek megalkotására.

A forgatókönyv apró eltérésekkel általában a következő: valamely erő – például a katonaság – kezében túlzott hatalom összpontosul (gondoljunk a Vadászat a Vörös Októberre és Az utolsó esély atomtengeralattjáró-parancsnokaira), mely az emberi korlátoltsággal párosulva világkatasztrófához vezet (vidám filmzeneszó mellett Kubrick szatirikus Dr. Strangelove-jában, vagy a Másnap dermesztő képsoraiban). Az esetleges túlélők élete hozzáértő vezetés hiányában a darwinizmus törvényeinek alapján szerveződik újjá (Mad Max, Menekülés New Yorkból). A káoszból kivezető út nem más, mint hogy egy kellőképpen szervezett és általában fanatikus erő megszerzi a központi hatalmat, ami szinte törvényszerűen vezet a totális diktatúrához, s ebből már nincs kiút (1984). A jelenkori képregény jövőkép-kockáiból a fentiekhez hasonló forgatókönyv bontakozik ki.

 

 

Francia–belga variációk

 

A Jugoszláviában született és később franciává lett képregényrajzoló – és alkalmasint író –, Enki Bilal napjaink egyik legeredetibb alkotója. Bilal képi világában nincsenek élénk színek, a vidámság nem létező kategória, a komorság oldásának egyetlen általa elfogadható eszköze a groteszk. A pusztulófélben lévő díszletek komorak, a szereplők sziklatömbből faragott arcára egyszer s mindenkorra kiült a lelküket emésztő sivárság, gyötrelem, romlottság – vagy pusztán a tehetetlenség. Formai kifejezőeszközei tökéletes hordozói leggyakrabban választott témájának: a politika és az önkényuralom különböző aspektusait boncoló elemzéseknek. Számunkra, „keletiek” számára egyik legérdekesebb, 1983-as – Pierre Christin által írt – Vadászat (Partie de chase) című, allegorikus története borzongató pontossággal elemzi a kommunizmus jelenségét.

Bilal jövőképét legjobban hőse, Alcide Nikopol XXI. századi kalandjaiból ismerjük meg (Halhatatlanok vására -La foire aux immortels). A világ túl van két atomháborún, az utcákat mussolinista jelszavak díszítik, a női nem szaporodását a minimumra csökkentik, a város felett pedig antigravitációs piramisban az egyiptomi istenek Monopolyt játszanak, miközben egyikük, Hórusz, Nikopol segítségével a földi hatalom megszerzésére törekszik. Abszurd, groteszk, a fasizmus és a mindenkori totalitarizmus szellemét kiválóan megragadó képregény ez, mely, mint Bilal művei szinte mindig, az értelmiség körében is szinte osztatlan sikert aratott.

Bilal (és az újságírást egyetemen oktató Christin) társadalmi nézeteit A sosemvolt város (La ville qui n’existait pas) jelenkori munkás-utópiájában is kifejti. A különc milliomos örököslány hihetetlen leleményességgel egyfajta időn kívüli várost hoz létre, ahol a „Tégy, mit akarsz” rabelais-i szabadságeszménye már a kezdetben magában foglalja az „akkor is, ha nem akarod” zsarnoki megszorítását. A mű semmiképp sem újszerű, de eredeti módon megfogalmazott végkövetkeztetése: akarata ellenére senkit nem lehet boldoggá tenni, főleg ha az objektív körülmények (a környező világ) ezt nem teszik lehetővé.

A képregény nagy klasszikusait – és immár Bilalt is – jól ismerő Alain Resnais az intellektuális és kissé rejtélyes művészt kéri fel 1980-as filmje, az Amerikai nagybácsim plakátjának megalkotására, a film egyes kosztümjeinek, valamint Az élet kész regény díszleteinek megtervezésére. Következő filmes megbízása Werner Herzog Ahol a zöld hangyák álmodnak című filmjének plakátja volt.

Bilalt saját állítása szerint megfertőzte a mozi. Első nagyfilmje az 1989-es (szintén Christin által írt!) apokaliptikus hangulatú Bunker Palace Hotel, amely Besson Élethalálharcához hasonló körülmények között játszódik, második alkotását, a beteg diktátorról szóló Tykho Moont pedig 1996-ban forgatta.

A francia képregény a jelenkori valóságból is eredeztet új változatokat. Említésre méltó a szintén Christin által írt Ceppi-képregény, a meglehetősen idealista Lopózkodók éjszakája (La nuit des clandestins), mely főként azért érdekes, mert egyike a kevés valódi utópiának: a jómódú államokat jelképező Franciaországot egy éjszaka leple alatt elözönlik a szegények – belföldiek és a harmadik világból érkezők. A hatalom a békés invázióra nem erőszakkal, hanem tárgyalási készséggel reagál. A történet végkifejletét nem ismerjük meg, ám az erőszak megmagyarázhatatlan hiánya az optimista befejezést és a korunkban elképzelhetetlen új, igazságos alapokra helyezkedő világrend megszületését sem zárja ki.

Anti-utópia viszont a belga sztár-szerző Van Hamme és a rajzoló Griffo S.O.S. boldogsága (S.O.S. bonheur), amely a hétköznapi, „emberarcú” fasizmus klasszikus hagyományai szerint berendezett diktatúrába kalauzol. Az egyén nem ismeri munkája célját, az egészség és a helyes életmód a „bejegyzett” TB-tagoknak kötelező. (Le)fizetett „mesterírók” gondoskodnak a kultúráról, egy-egy nyaralás felér a deportálással. Az egyén immár csak nyilvántartásokon keresztül létezik, s ha nyilvántartási kártyája csődöt mond, elvágja magát a létfenntartás minden lehetőségétől. (E ma már nem is oly utópisztikus kutyaszorító amerikanizált, optimista végkifejletű változatával legutóbb A Hálózat csapdája című filmben találkozhattunk).

Az eredetileg televíziós sorozatnak szánt történet-füzér azokról szól, akik önszántukból vagy a körülmények kényszerítő hatására szembekerülnek a kijátszhatatlan rendszerrel. Mindezen szereplők sorsa – így hisszük – egy pillanatra sem kétséges. Eltűnnek a süllyesztőben, és csak a történet végén derül ki (ha ugyan kiderül) az igazság. Különállásukkal valamennyien magukra vonták a bontakozó ellenállás figyelmét, akik kiiktatták őket a társadalomból, hogy beszervezhessék őket. A nem teljesen eredeti, ám kellőképpen meghökkentő, az összeesküvés-elméleten alapuló slusszpoén: az egyénnek szinte minden lélegzetvételét szabályozó önkényuralmi rendszer a világ vezető gazdasági ágazatait megszemélyesítő vénemberek kezében van, s uralmuk megszilárdítása és a gyülemlő feszültségek levezetése érdekében ők szervezték meg az ellenállást is! A végletekig cinikus machináció egyetlen tanúja, akit hiúságból szintén „bekalkuláltak”, egy megtervezett fatális félreértés folytán a dicsőséges forradalom mártírjaként végzi.

Ha az 1978-ban keletkezett, orwelli ihletésű történet önmagában nem is, ám falinaptárunk mindenképpen indokolja, hogy szót ejtsünk az intellektuálisan groteszk hangvételű Chantal Montellier 1996 című utópiájáról, amely a-legfőképp a faji megkülönböztetésre épülő, ám az egyént minden lehetséges (így az ellenőrző kamerák hatótávolságán kívül, szélárnyékban való rágyújtás) jogától is megfosztó – totalitárius rendszer színterét Amerikába helyezi át. Az 1996 egyik fő érdeme: a mű olyan viszonyítási pont, melyhez képest jelenkorunk valósága – kivételes alkalom! – igen kedvezően ítélhető meg.

 

 

Brit invázió

 

Az 1930-as évek végétől tapasztalható kezdeti fellendülést követően az 1950-es években az amerikai comics fejlődése megtorpant, ami egyrészt kétségkívül a televízió növekvő népszerűségének, főként azonban a Comics Code Authority cenzori tevékenysége miatt kialakult kényszerű alkotói igénytelenségnek tudható be. (Vö.: A Teremtő fürdőköpenye – Filmvilág 1996/10.) A hetvenes-nyolcvanas években fogalmazódik meg annak szükségessége, hogy a műfaj immár igényesebb alkotásokkal álljon elő. Ez részben a külső befolyásokat tükrözi – Art Spiegelman művészi igényű képregény-antológiája, a Raw, például számos európai alkotást szivárogtatott be az Újvilágba-, részben pedig az amerikai olvasótábor igényeit, hiszen a felnőtt, ám még mindig képregényolvasó közönség már nem érte be gyermekkora olvasmányaival.

Erre az időszakra tehető a „brit invázió” is. A comics megújításának igénye új és újszerű alkotók munkájának igénybevételét is lehetővé, mitöbb, szükségessé tette. A főleg Superman és Batman révén ismert, haladó szellemű DC kiadó ekkoriban szerződtet először huzamosabb munkára brit alkotókat, ami – ez ma már bizton megállapítható -világszínvonalú művekkel gazdagította az amerikai képregényt, és lehetővé tette a comics „felnőtté válását”.

Eredetileg brit, utóbb amerikai inkamációkban is felbukkanó képregény a Dredd bíró is, mely 1977-ben a népszerű angol képregény-folyóirat, a 2000 AD lapjain jelent meg először. A XXII. századi történet szerint (az atomkatasztrófa utáni Amerikában) a káosz uralkodik a három, még létező, gigantikussá terebélyesedett városban, és a köztük elterülő Elátkozott

Földön. A káosszal a bírák, e mindenre felkészült és kiképzett, teljhatalommal felruházott rendfenntartók testülete áll szemben, köztük is a legrettegettebb Dredd bíró, Mega City One leghírhedtebb bírája. Az öncélú erőszak tekintetében a sorozatot Kubrick A Clockwork Orange-ével rokonították, a magányos, kíméletlen igazságosztó motívuma kapcsán pedig egyértelműen a populáris-apokaliptikus műfaj ma már klasszikusává vált Mad Max-filmjeit (legfőként a trilógia második részét) érdemes megemlíteni, míg a díszletek, a felvetődő etikai-erkölcsi problémák némelyike, valamint az „igazság”-szolgáltatás módszerei és Dredd lelki vívódásai a Szárnyas fejvadászt idézik. Az apokalipszis-forgatókönyvtől a látomás csak látszólag tér el: a totalitárius elnyomás, mely általában a politikai felépítmény „feladata”, itt az őket helyettesítő rendfenntartók kiváltsága. Az eredetileg embertelen, gépiesen kegyetlen és korlátolt Dredd bíró figurája az idők során sokat finomodott, jelleme humánusabbá és árnyaltabbá vált. Az „elfajzott jövő”-műfaj egyik legismertebb képregényének jellegzetességeit és hangulatát a nagyközönségnek készült film, ahogy ez lenni szokott, igen kevéssé volt képes visszaadni.

1981 és 1988 között (a megszakítást kényszerű kiadói okok idézték elő) az angol-amerikai képregény is felhasználta a totális diktatúra klasszikus témáját.

Alan Moore (szerző) és Dave Lloyd (képi világ) brit alkotók V, mint vendetta című műve a globális atomkonfliktus utáni Angliában játszódik (1997-ben!), mely a Földön egyedül menekült meg a végső pusztulástól, miután kellő időben megszabadult az országba telepített és atomcélpontul szolgáló stratégiai nukleáris fegyverektől. Hősei: a döntéseiben egy szuper-számítógépre támaszkodó, a gépbe szerelmes középszerű pártvezér, és ellenlábasa, a rendszer koncentrációs táborában egy embertelen kísérletsorozat nyomán briliáns intelligenciára szert tett titokzatos „V”, egy Guy Fawkes-kosztümös anarchista, kinek millimikron pontossággal kiszámított cselekedetei indítják el a rendszer bomlását.

A V, mint vendetta varrációs szövegtől szinte teljesen, gondolatbuborékoktól és grafikus hangeffektus-jelölésektől (Piff! Bang!) teljes egészében mentes, végig sötét, komor tónusokkal megfestett története egyike a legfilmszerűbb képregényeknek. Pusztán arra támaszkodhatunk, amit látunk és a párbeszédekben „hallunk”. Ha George Orwell regényének és Michael Radford 1984-es 1984-filmjének, vagy akár Terry Gilliam Braziljának van képregénybeli megfelelője, úgy minden bizonnyal a V lehet az.

 

 

Amerikai piszkos ügyek

 

Az amerikai comics átalakulásában döntő szerepet játszott a szerzőként és rajzolóként egyaránt ismert Frank Miller, aki 1979-től kezdve igen sikeresen alakítja át a Marvel kiadó egyik átlagos kosztümös hősét, Daredevilt (a Fenegyerek), bebizonyítva, hogy a szuperhős figurája is ábrázolható igényesen és sokrétűen. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a DC kiadó néhány évvel később Millert kérte fel Batman figurájának újragondolására. Az 1939-ben született Batmant ekkorra erőteljesen megtépázta az idő és a Comics Code tilalmai: a hetvenes évekre az Éjszaka Sötét Lovagjának figurája már elvesztette az eredeti, szinte misztikusan komor jellegét. Miller 1986-os, a közeljövőben játszódó műve, A Sötét Lovag visszatér (The Dark Knight Returns) ismerős jövőképet mutat meg: az utcákat vad bandák uralják, a politikai vezetés tehetetlen, a kis, tévéképernyő-alakú képregénykockákban ábrázolt média pedig a gonosztevőkből hősöket, a hősökből gonosztevőket gyárt. A Miller által elképzelt Batman és városa, Gotham City, egyértelműen és bevallottan meghatározták az 1989-es Batman-filmnek és folytatásainak komor hangulatát.

Miller egyik leggyakrabban taglalt témája a bűnözés, az emberi gonoszság mindent, még a fizikai környezetet is megrontó ereje, mely ellen azonban rendkívüli adottságú egyének néha sikerrel vehetik fel a harcot. (A Robotzsaru 2 és 3 forgatókönyvét is ő írta.) Még ha ez néha az életükbe kerül is – erről szól legújabb képregényfolyama, a noir-hangvételű Bűnváros (Sin City).

Frank Miller-Dave Gibbons szatirikus képregénye, az 1990-es jelenből a jövő század elejére átnyúló Adjatok nekem szabadságot! a fenti motívumokat olvasztja össze egy olyan elbeszélésben, amelynek fő témája talán az értékek zűrzavara. Ahogy a Britannia gyógyintézet szimbolikus brit(?) társadalmában sem az egyén, sem a közösség, sem az őket pótolni hivatott utópisztikus találmányok nem működnek eredeti rendeltetésüknek megfelelően, ahogy Oliver Stone produkciójában, a Vad Pálmákban a mai Amerika valóságában rejlő legriasztóbb lehetőségek valósulnak meg – a politika összefonódása a manipuláló médiával és az önmagukat vallási szektának álcázó fasisztoid bűnszövetkezetekkel, tökéletes elidegenedés, virtuális kompjúterbűnözés, drog, polgárháború stb. –, úgy Miller Amerikájában is a „legpesszimistább forgatókönyv” válik valósággá: a jégsapkák megolvadtak, a Szabadság-szobor derékig vízben áll, a maradék indián őslakosságot a rezervátumban vegyi szennyeződés pusztítja, mielőtt lézersugárral kiirtják őket, Amerika minden „problematikus” kisebbsége, jellegzetes „kishatalma” – leszbikusok, szekták, burger-mamutcégek, pártszélsőségesek stb. – a központi hatalomgyengeségét kihasználva saját államot alapít. Az USA darabjaira hullik. Ketten akadályozzák meg a végpusztulást (itt jön be Miller „szuperhős”-múltja): a fekete hősnő (ó, multikulturalizmus!), Martha Washington (akinek vezetékneve csakúgy utalás a függetlenségharcos Atyákra és a még ígéretteljés kezdetekre, mint az 1775-ös Patrick Henry-idézet: „Give me liberty!” -Adjatok nekem szabadságot!) és Amerika legutolsó életben maradt őslakosa, egy Wasserstein(!) nevű indián.

Az amerikai utópisztikus képregény eddigi csúcsteljesítménye Alan Moore és Dave Gibbons közös munkája, a Watchmen (Az őrzők). 1986-ban még csak néhány hónap telt el Miller Sötét Lovagjának megjelenése óta, amikor még meghökkentőbb, újszerű, 12 részes sorozat első füzete kerül az olvasók kezébe. „A Sötét Lovag Visszatér – nyilatkozza később Alan Moore – szuperhőstörténet erkölcsi és politikai mondanivalóval. A Watchmen erkölcsi és politikai mondanivalót kifejező történet, melyben szuperhősök is szerepelnek.”

Ma már logikusnak látszik, hogy az új idők új története szuperhős-köntösben jelentkezett. Olyan mézesmadzag ez, amely a szuperhősökön nevelkedett olvasótábor gyanakvóbb (feltételezhetően nagyobb) hányadát segít „megfogni”.

Képzeljünk el egy, a miénktől csak néhány részletben eltérő, alternatív világot, melyben valóban léteznek szuperhősök (a történet kezdetekor az önbíráskodást tiltó törvény miatt többségük már visszavonult): a fizikailag szellemileg szinte tökéletes és dúsgazdag Ozymandias, a Komédiás, aki immár a kormány zsoldosa, és egymaga felér egy CIA „piszkos ügyek”-osztaggal, azután a bűnt fanatikusan gyűlölő, pszichotikus és fasisztoid Rorschach (eredeti nevén Walter Kovacs!), valamint a történet egyetlen valódi szuperhőse: a radioaktív balesetben szinte mindenhatóvá vált Dr. Manhattan (a naivan sci-fis eredettörténet szándékoltan szaririzáló).

Képzeljünk el egy olyan Amerikát, amely Dr. Manhattan segítségével megnyerte a vietnami háborút, ahol a Komédiás egy bizonyos Woodward megölésével elejét veszi a Watergate-botránynak, és ahol Nixon még mindig elnök.

A történet a Komédiás megölésével kezdődik. A rengeteg szálon futó történet egyik cselekménye a kíméletlen Rorschach nyomozása a gyilkos után, aki mint kiderül, a volt Őrzőkre vadászik. Az Őrzők alternatív, a miénket oly sokban idéző világa lassan feltárul előttünk: többoldalas dokumentumok – újságcikkek, önéletrajz-részletek váltakoznak a képregény szálaival, világszerte emberek – művészek, tudósok – tűnnek el, Dr. Manhattan elhagyni kényszerül a Földet, ami a hidegháború azonnali eszkalációjához vezet. Mígnem kiderül a förtelmes igazság: a cinikusan zseniális, hatalomittas Ozymandias (lásd Shelley Ozymandias-versét), hogy elkerülje a teljes pusztulással fenyegető nukleáris háborút, mesterséges „földönkívüli” lényt teleportál New York kellős közepére, „aki” milliók életét oltja ki. A vélt közös ellenséggel szemben a két világrendszer szövetkezik: a háborús veszély elhárult. (Ne feledjük, két évvel korábban, 1984-ben kezdődött a csillagháborús program.)

Rorschach kideríti a borzalmas valóságot, és nyilvánosságra akarja hozni, ezért pusztulnia kell. Naplójában azonban mindent leírt és elküldte egy szerkesztőségbe, ahol – az utolsó képen – a félhülye kifutófiú találomra töltelékanyagot választ a félredobott írások közül. Ott fekszik Rorschach naplója is...

Moore központi kérdésére: „Ki alkotja a világot?” (Az Őrzők? Az „Órásmester”? Az Isten?) talán az utolsó képkocka adja meg az igazi választ: „Teljesen rád van bízva.” Igen, talán van objektív szükségszerűség, de talán mégis a miriádnyi egyéni döntéstől függ a világ sorsa. Benne vagyunk az utópiában.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 17-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1359