KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/június
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Rudolf Hrušínský
MAGYAR FILM
• Margócsy István: Kinek a szemével? Sátántangó
• Esterházy Péter: Egy nagyszabású Sátántangó
• Kovács András Bálint: A falfelület is történet Beszélgetés Tarr Bélával és Hranitzky Ágnessel

• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (2.) Időm Gombrowicz-csal
• Báron György: A mi nagy városunk Rövidre vágva
• Gál Ferenc: A kiégés mitológiája Rövidre vágva
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Virágos kert a mi szívünk Televízió
• Szabó Márta: A Berlusconi-produkció Médiakirályok, hercegek, grófok
• Várkonyi Tibor: Híradósztárok Francia tévéháború

• Bojár Iván András: Ölhet a művészet? A rombolás építészete (2.)
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Egy negyedmosoly Giulietta Masina

• Kömlődi Ferenc: A Phoenix Hollywood halott istenei
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Micimackó háborúba megy Utrius
• Ardai Zoltán: Intra-Terrestrial Kiss Vakond
• Schubert Gusztáv: Az Ember-lépték És ne vígy minket kísértésbe
• Bikácsy Gergely: Billentyűszerelem Zongoralecke
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Vágyak vonzásában
• Hirsch Tibor: Tombstone – halott város
• Tamás Amaryllis: Csekkben a tenger
• Asbóth Emil: Az utolsó törvényen kívüli
• Mockler János: Szellem a gépben
• Turcsányi Sándor: Tűréshatár
• Harmat György: Elbaltázott nászéjszaka

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Médiakirályok, hercegek, grófok

A Berlusconi-produkció

Szabó Márta

Berlusconi, a győztes médiauralkodó neve sokak számára egyet jelentett a sikerrel. A fiatalokat Midász király mítosza ragadta meg. Valójában nem az a néhány kampányhónap számított, hanem a Berlusconi-tévék előtt töltött tíz-tizenöt év

Az lett volna a csoda, ha másként történik. Adva volt minden: a hatalmas médiabirodalom, élén a tömegkommunikációt nemcsak uralni, hanem használni is tudó személyiséggel; a kivételes alkalmat ígérő politikai konstelláció; a velejéig korruptnak mutatkozó régi szisztémával épp a még kezelhető mértékig torkig levő, a fogyasztás édes mámora után vágyódó társadalom. Silvio Berlusconi, az olasz médiacsászár és áruházkirály, ingatlanfejedelem és reklámpápa politikusi diadalát persze nem csak a fenti, meglehetősen leegyszerűsített képlettel magyarázzák, vélhetően még sokáig, az egymással vetélkedő elemzések. Bevetették már jószerivel valamennyi társadalomtudomány fegyvertárát a politológiától a médiaelméletig, sőt a néprajzig. Komoly értelmiségiek vélik úgy, hogy Berlusconi nem tekinthető politikai figurának, sokkal inkább a nemzeti folklór hőse, sikereinek tanulmányozása nem a politikai tudományok, hanem az etnográfia feladata.

Egyszer egy királyfi mit gondolt magában? Ennél azért jóval többről van szó. Berlusconi egész eddigi életútjából logikusan következik – állítják a milánói „lovag” jó ismerői – a politikai szereplés: évtizedek alatt kiépített birodalma elérte lehetséges határait, az örökké többre vágyó self-made-man számára már csak ez jelenthet új kihívást. Akadnak kevésbé jóindulatú magyarázatok is: ezek szerint az adósságok alatt roskadozó Fininvest-holding urának lába alól már csaknem kicsúszott a talaj, politikai támogatóit elsodorták a korrupciós botrányok, a, feltörőben levő ősellenség, a baloldal esetleges győzelme létében fenyegette médiaérdekeltségeit – ezért kényszerült előremenekülni, saját maga köré szervezett új erő élén. A közgazdasági szemlélet felé hajlók a marketing varázslójának újabb csodájáról beszélnek, felfogásuk szerint Berlusconi és csapata egyszerűen csak egy új, meglehet sajátos piacként hódította meg a parlamenti terepet, kihasználva a kezükben levő mindenható médiát.

A médiában rejlő lehetőségek, ha úgy tetszik, a jövő felismerésében a „lovag” – hogy ennél a ragadványnevénél maradjunk a sok közül – kétségkívül megelőzte korát. Az ingatlanvállalkozásokon meggazdagodott üzletember már 1973-ban létrehozta első televíziós vállalkozását (a Milánó melletti luxuslakótelepet kiszolgáló Telemilano kábeltévét), s azóta folyamatosan terjeszkedett a tömegkommunikációban. A fordulat éve 1979: ekkor hívta életre a kulcsfontosságú Publitalia hirdetési ügynökséget -becslések szerint ma ez a cég tartja kezében az olasz reklámpiac kétharmadát –, s ekkor áll össze első országos tévéhálózata, a Canale 5 is. Az „összeáll” kifejezés nem véletlen, a Canale 5 ugyanis akkoriban még csak egyidőben ugyanazt a reklámokkal bőven megtűzdelt konzervműsort sugárzó helyi adók összessége volt – ily módon játszva ki a RAI állami televízió monopóliumát –, mint ahogy hasonló módon állt fel a két konkurens magántévé, a Rusconi-féle Italia 1 és a nagy múltú Mondadori kiadóhoz tartozó Rete 4 is. A nézőkért, a hirdetésekért vívott ádáz versenyben Berlusconi 1982-ben szerezte meg az előbbit, 1984-ben az utóbbit. A barátja, Bettino Craxi miniszterelnöksége idején hozott kormányrendelet segítségével az alkotmányellenességre hivatkozó helyi letiltásokat is fel tudta oldani. Az 1990-re megszületett médiatörvény már nemcsak a kész helyzetet szentesítette, hanem egyben engedélyezte a magántévék számára az élő adást, a helyszíni közvetítést, lehetővé tette a híradókat – akkor még felmérhetetlenül fontos fegyvert adva ezzel a kereskedelmi tévék kezébe.

Berlusconi a kilencvenes évek elejére szerteágazó, ellenfelei szerint szándékosan kibogozhatatlanul összefonódó vállalat-konglomerátum urává lett. A három országos kereskedelmi tévé mellett közvetett befolyása alá került számos helyi tévé, beszállt az induló fizetőtévé-hálózatba, nagy küzdelemben megkaparintotta majdnem az egész Mondadorit, befolyásos hetilapok, magazinok sokaságával együtt – igaz, a napilapkiadásról, sokszor felhánytorgatott sérelmére, legalább formálisan le kellett mondania, öccsének engedve át az 1977 óta köreihez tartozó Il Giornalét –, s egyes számítások szerint különféle érdekeltségein keresztül ekkorra már kezében tartotta az olasz filmforgalmazás háromnegyedét. Túl a médiahatárokon, de még mindig a konzumvilágban maradva, övé lett az egész országot behálózó Standa áruházlánc többségi tulajdona, rohamléptekkel nyomult előre a szupermarketek piacán, beszállt a pénzügyi szolgáltatásokba, ráadásnak pedig ott volt az álomcsapattá kitömött Milan.

Amikor az államberendezkedés teljes átrendeződését előrevetítő politikai válság során Berlusconi bejelentette: maga áll az általa liberáldemokratikusnak nevezett erők élére, hogy megmentse Olaszországot a baloldal rémétől, nem üzenetének ideológiai tartalma fogta meg-a választókat, s még csak nem is a jól hangzó gazdasági ígéretek. Tekintélyes hányadukat az sem érdekelte, hogy klubmozgalma, a Fininvest infrastruktúrájára támaszkodva megszervezett Forza Italig a politikai karanténból épphogy kiszabaduló, magát posztfasisztának minősítő Alleanza Nazionaléban, és a szeparatizmussal vádolt Északi Ligában talált szövetségre. A furcsa trió nagy arányú győzelmét hozó választások utáni közvélemény-kutatásokból kiderült: legtöbbet az hozott a konyhára, hogy Berlusconi neve széles rétegek, mindenekelőtt a fiatalok tudatában egyet jelentett a sikerrel. A kereskedelmi tévék reklámokkal összefogott varieté – szappanopera-sikerfilm világán felnőtt nemzedéket Midász király mítosza ragadta meg, és közömbös maradt a hagyományos politikai erők értékei iránt – vagy éppenséggel elutasította őket –, a médiafejedelem marketingszakemberei pedig már megdolgozott terepen láthattak munkához, amikor a politikai piacra kezdték bevezetni árujukat.

A Forza Italig és személy szerint Silvio Berlusconi sikere mögött ugyanis nem egyszerűen a média birtoklása és fölényes használata áll; a hónapokig tartó szervezőmunka során a kifinomult politikai és tömegkommunikációs technikákat kombinálták egy profi hirdetési ügynökség valamennyi tapasztalatával – az olasz reklámszövetség elnöke szerint ez a kampány volt minden reklámfőnök álma, hiszen soha senki nem játszhatott még az eszközök ilyen széles skáláján –, tudván tudva azt is, hogy valójában nem ez a néhány utolsó hónap számít, hanem az a tíz-tizenöt tévé előtt töltött év, s hogy a törvényességet, gazdasági nehézségeket, politikai kapcsolatoka firtató még oly briliáns újságcikkeket csak néhány százezren olvassák, az értelmiségi sirámokat pedig még annyian sem.

A többségben hagyományosan baloldali olasz értelmiség, kevés kivételtől eltekintve, egyértelmű kihívásnak tartotta a tévécsinálta politikus felléptét és kínos vereségként élte meg annak győzelmét. Tenni nem sokat tudtak ellene, a leglátványosabb akció talán azé a kilenc fiatal (35-45 közötti) filmesé volt, akik a parlamenti választások előtti utolsó héten mutatták be 23 város 30 mozijában – ingyenes kísérőfilmként – Berlusconi-ellenes szkeccsekből álló közös alkotásukat. Am hiába voltak köztük olyan művészek, mint Nanni Moretti vagy Mario Martone (Egy nápolyi matematikus halála), Az egyetlen ország a világon címet viselő antireklámról valószínűleg jóval többet beszéltek progresszív berkekben, mint ahányan látták. Maga az áldozat leginkább az olykor egyébként neki is dolgozó művészek hálátlanságát vette rossz néven, mondván, tíz évig a Fininvest volt az egyetlen vállalat, amely befektetett az olasz moziba, több mint 200 milliárd lírát fordítva mintegy 200 filmre. Talált azért hálás viszonzásra is: a mindig is jobboldali vonzalmairól híres Franco Zeffirelli és a húsz évvel ezelőtt még elkötelezett baloldali rendezőnek számító Pasquale Squitieri már a Forza Italia és az Alleanza Nazionale közös támogatásával befutó szenátorokként adták nevüket a legújabb Berlusconi-produkcióhoz.

Amely produkció egyébként – mutatnak rá a média és a politikamind szorosabb személyes összefonódását vizsgáló elemzések – legfeljebb a maga tökéletes kivitelezésében számít új donságnak. A Der Spiegelt alapító Rudolf Augstein csak egy évre próbálkozott meg a képviselőséggel, a kiadói birodalmat a semmiből létrehozó, egyebek között a Le Figarót és a France Soirt kezében tartó Robert Hersant viszont már 1956 óta tagja a francia parlamentnek – ők és társaik azonban csak előfutárok voltak. A legnagyobb – igaz, Európában alig ismert – politikacsináló médiafejedelem eddig talán a brazil Roberto Marinho, aki a családja tulajdonában lévő Globo csoporton keresztül gyakorlatilag ellenőrzi az ország egész tévés hálózatát, övé a hirdetési piac háromnegyede, s ő varázsolt a tévé segítségével elnököt az addig gyakorlatilag teljesen ismeretlen, de a képernyőn nagyon jól mutató Fernando Collor Mellóból, megakadályozva a népszerű és közismert baloldali jelölt győzelmét. Berlusconi ehhez képest annyiban hozott minőségi változást, hogy az ő esetében a médiatulajdonos nem bízta másra eszközei használatát, maga magából faragott médiasztárt. Hírek szerint hamarosan követőkre találhat: a The Guardian és a The Independent az olaszországi példa kapcsán már elkezdte találgatni, nem képzelhető-e el valami hasonló Nagy-Britanniában is, nem eshet-e meg, hogy a konzervatív párt akut válságát kihasználva a Sky Tv-t, a Timesot és az éppen a konzervatívok elleni kampány élére álló Sunt birtokló Rupert Murdoch esetleg a politikai hatalmat is megkívánja. A The Guardian hasonló lehetőséget lát az egyébként Berlusconival számos üzletben együttműködő német Leo Kirch számára is – övé a SAT 1, a Bild Zeitung és a Die Welt – ám ez még mind csak hipotézis. Az amerikai tévékirály, Ted Turner, a CNN ura – aki már Oroszországban is megvetette a lábát, s akinek napi 50 millió nézője mellett eltörpülnek a Fininvest-tévék – viszont már nyíltan fontolgatja az átnyergelést a politikai pályára, amin az ő szintjén természetesen az Egyesült Államok elnökségére való önjelölés értendő. „Az országnak szüksége van rám – idézte Turnert a Sunday Times. – Ha látod, hogy a családod, az ország, a világ bajban van, vállalnod kell a felelősséget. Enyém a tévé. Ha az országnak szüksége van rám, enyém a tévé, s ez jelenti a hatalmat.” Ez legalább tiszta beszéd, olyan világos, mint egy hadvezéré. De hiszen épp a CNN-híradókra született meg a Clausewitz-parafrázis: a háború a tévéműsor folytatása más eszközökkel- miért is ne lehetne az a politikai hatalomért vívott mindenfajta küzdelem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/06 37-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1166