KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/június
BLOG
• Harmat Eszter: Határ(s)értések 6. Dialëktus Fesztivál
ROBIN HOOD
• Nevelős Zoltán: A hűvös íjász
LIBERTINUS LEGENDÁK
• Kovács Ilona: Szabadság, szerelem Libertinus legendák
• Zsubori Anna: A tudás tisztítótüzében Veszedelmes viszonyok
• Ardai Zoltán: Erósz után szabadon Don Juan-filmek
ROBIN HOOD
• Orosdy Dániel: Fejedelmek, tolvajok, pojácák Robin Hood, a mozihős
KUROSAWA 100
• Géczi Zoltán: Az acéltól a szellemig Kardforgatók Kurosawa árnyékában
SPORTMOZI
• Baski Sándor: Két félidő a moziban Futball és film
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Gorácz Anikó: Keleten a helyzet… A román új hullám
TITANIC
• Kolozsi László: Jéghegyek közt egy afrikai Titanic – versenyfilmek
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány Titanic – A tigris éve
• Klág Dávid: A vékony szürke vonal Titanic – A sötét oldal
FESZTIVÁL
• Báron György: Vándorünnep Bari
KÉPMESTEREK
• Kriston László: Fekete-fehér színesben Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
KRITIKA
• Kolozsi László: Rossz lelkek Pejó Róbert: Látogatás
MOZI
• Nevelős Zoltán: Zöld zóna
• Tüske Zsuzsanna: Szerelem és egyéb bűnök
• Kolozsi László: Zongoramánia
• Vörös Adél: Street Dance 3D
• Parádi Orsolya: Ilyen a formám
• Forgács Nóra Kinga: Padláson
• Szabó Noémi: Az utolsó dal
• Baski Sándor: Anyátlanok
• Sepsi László: Vasember 2
• Varró Attila: Rémálom az Elm utcában
• Kovács Marcell: Ha/Ver
• Vajda Judit: Perzsia hercege
DVD
• Varró Attila: Hajsza
• Géczi Zoltán: Félelem nélkül
• Alföldi Nóra: Az erdei fantom
• Pápai Zsolt: Dillinger
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Gyenge Zsolt: Rend, nyelv, boldogság Új román filmek

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Libertinus legendák

Veszedelmes viszonyok

A tudás tisztítótüzében

Zsubori Anna

Tisztában lenni saját sorsunkkal, szélmalomharcot vívni saját démonainkkal veszélyes. Laclos pusztító szenvedélyekről szóló regényét és a belőle készült filmeket ez a gondolat élteti.

 

Choderlos de Laclos (1741–1803) nem készült írói pályára – tábornokként érte a halál Taranto ostromában –, nem volt valódi nemes – nagyatyja még boltos volt, a vagyonnal nem járó nemesi rangot apja szerezte – , és nem írt könyvtárra való regényt – főművét leszámítva csupán néhány költemény és röpirat fűződik nevéhez. De egyetlen jelentős alkotásával örökre helyet váltott a világirodalmi panteonban.

A felvilágosodás századának gyermeke volt, egy olyan koré, amikor Európában ötször-hatszor annyi ember olvas, mint két emberöltővel azelőtt, azaz tízszer annyian tudnak olvasás által tanulni, mint az 1600-as évek végén. A korhangulatról, a gondolkodásról legtöbbet talán egy abbé röpirata árulja el, amelyben arra a kérdésre, hogy mit is akar, mit követel a Harmadik Rend, ez a válasz található: „Hogy legyen valami”. Az éhínség, a lázongások, a bizalmatlanság és a vezetői réteg tehetetlensége végül a Bastille ostromához vezetett 1789. július 14-én, amely olyan bástya birtokbavételét jelentette Franciaország történetének sakktábláján, ami az ancien régime-nek adott mattot.



A Veszedelmes viszonyok hatása


Csinálok valamit, valami rendkívüli dolgot, ami fölkavarja a kedélyeket, s aminek visszhangja akkor sem némul el, amikor már nem leszek a világon.” – ilyen ambícióval fogott hozzá Pierre-Ambroise François Choderlos de Laclos a Veszedelmes viszonyok (Les liaisons dangereuses) megírásához 1782-ben. Vérbeli katona volt, és jellemének vonásai tisztán tükröződnek a szinte mértani pontossággal felépített regényben. A művet kitevő 175 levelet négy részre osztja, amelyekből az első és a negyedik 50, illetve 51, a második és a harmadik pedig 37-37 levélből áll. Az általa felvázolt eseményekhez hűvös távolságtartással viszonyul, a történteket közvetlenül egyszer sem kommentálja. Műve a libertinizmus – a kifejezés kicsapongó életmódot jelent – szülötte, és a feslett arisztokrácia ellen fellépve írja meg éppen a feslettség regényét, amely a libertinage áttetsző, pókhálószerű csipkefátylán keresztül láttatja az értelem és érzelem harcát. (A libertinusok megvetették az erényt; az erkölcs és a bűn megítélésükben relatív, hiszen egy tett guillotine-t jelenthet a világ egyik sarkában, míg a másikban ugyanaz a cselekedet glóriával jutalmazandó. A leghíresebb libertinus a hírhedt Sade márki volt. Sade és Laclos hősei elvetendőnek tartják a szerelmet, és ellene antibiotikumként a testiséget alkalmazzák.)

A bigottak bosszúja sem késlekedett, Laclos sírját feldúlták, szétszórták hamvait, a bátor chevalier írása 1815-től 1875-ig pedig indexre került. 1833 és 1894 között is csak egyszer jelenhetett meg, ezen alkalommal a merész könyvterjesztő a bíróságon találta magát, és a vád a közerkölcsök megsértése volt.

Tiltása csak növelte a Veszedelmes viszonyok népszerűségét, és később olyan híveket szerzett magának, mint például La Fayette, Mária Antoinette, Széchenyi István vagy Baudelaire. Mégis, leginkább a szabados XX. század fedezte fel magának a regényt, a mai napig hat filmes átdolgozás (Roger Vadim: Veszedelmes viszonyok, 1959; Stephen Frears: Veszedelmes viszonyok, 1988; Milos Forman: Valmont, 1989; Roger Kumble: Kegyetlen játékok, 1999; Josée Dayan: Veszedelmes viszonyok, 2003; Lee Je-yong: Eltussolt botrány, 2003), sőt zeneklip (a Steps együttes interpretálásában „It’s The Way You Make Me Feel” címmel) készült a regényből, megihletvén nemcsak az európai, hanem az amerikai, sőt az ázsiai filmmogulokat is.

A mű adaptálhatósága és egyben közkedveltségének titka több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt könnyen filmre vihető, hiszen ebben a levélregényben maga a levélírás a történések irányítója, azaz az események a levelek cselekményeként jelennek meg. Az író szinte rendezőként van jelen, precízen ügyelve arra, hogy ne mondjon értékítéletet, ne foglaljon állást, már-már kíméletlenül tárgyilagos. Másrészt az ember gyarló, kíváncsi és hataloméhes, tisztában volt ezzel Laclos is, amikor levelek formájában a (kulcslyukon) leselkedés lehetőségét tálcán kínálta olvasóinak, akik úgy érezhetik, birtokolva az egyes alakok titkait, egyben a hatalmat is bírhatják felettük. Harmadrészt a téma örök, az embereket, lévén nők és férfiak, mindig érdekelni fogja az egymásért és egymás ellen vívott harc.


A regény a másik feletti irányítás megszerzésének libertinus testamentuma, amelyben a mennyei próféciák végül valósággá válnak. Az előadás legfőbb színhelye egy vidéki kastély, ahol a bábukat madzagon rángató kezekről sokszor nem tudható, kihez tartoznak. Laclos nem sok szereplővel operál, ráadásul a levélregény formájából kifolyólag nincs túl sok lehetőség a szereplők külső jellemzésére sem, így az író számára a figurák rajzának megalkotásához a gondolatok a legkézenfekvőbbek.

Az egyes bábok névválasztása mellesleg nem véletlen. A XVIII. században bevett szokás volt a rejtett értelemmel rendelkező névadás, azaz mindegyik magában hordozza viselőjének jellemét.

Valmont: „val” (völgy) és „mount” (hegy), azaz ellentétek vonzásában álló ember.

Merteuil: „mort” (halál) vagy „mere” (anya, jelen esetben Cécile számára hamis anya), ill. „cercueil” (koporsó) és „deuil” (gyász), vagyis mások számára pusztulást hoz.

Tourvelné: „tour” (torony), egyrészt fallikus szimbólum, másrészt utal a hitre és egy ostromlandó épületre.

Cécile alakjában egy gyermek lelke ölt formát, legfőbb jellemzője a tapasztalatlanságból fakadó bizonytalanság, akinek csak a testét rontották meg, a lelke feddhetetlen maradt, „…az ártatlanságnak és a romlottságnak ezen furcsa keverék…”-e. Szerelme: Danceny, aki szintén az ármánykodásnak esik áldozatul. A kis lovag a regény végkifejletében Cécile-hez hasonlóan az aszkéta életet választja: „Örömmel mondok le arról a világi életről, mely már fiatalon csupa csalódást készített nekem…”.

Madame de Merteuil, a narcisztikus pók a regény legösszetettebb alakja, és egyben a legaljasabb, hiszen a kor felfogása szerint egy romlott nő mindig megvetendőbb egy hasonló helyzetű férfinál. Ördögi természete miatt pokoli végzet éri utol, a halál könnyűsége nem adatik meg számára, a regényben megcsúnyul, végül azt veszíti el, ami számára az életet jelentette, azaz mások megbecsülését. A márkiz figurájában Laclos elsőként ábrázolt női libertinust, a híres-hírhedt LXXXI. levél maga a negatív fejlődéstörténet Bibliája. Az asszony jellemét acélhideg és pengeéles logikával, pontosan kiszámított, és a kívánt hatást mindig elérő mondatokkal árnyalja, ő a bosszú angyala. Nem magányos antagonista, ex-szeretője, harcos- illetve vetélytársa Valmont. A fekete özvegy úgy gondolja, hogy sikerült legyőznie a vikomtot: „És milyen igaza van annak a filozófusnak, aki azt mondta, hogy a hiúság minden boldogság megrontója”, de a befejezésben Laclos kissé szentimentalista végzete utoléri.

Valmont és Merteuil egymás tükörképei, egymást szórakoztatják, egymással – bizonyos mértékig – őszinték, de a külvilág felé a legvégsőkig képmutatóak, hódításaikkal folyamatosan vetélkednek. A fatális események elindítója a vikomt Tourvelné iránti szerelme, amelyet a férfi önmaga előtt is tagad. A pókasszony hiúságán keresztül irányítja a hivatásos csábítót, felajánlja magát Tourvelné bukásáért cserébe. A fogadás teljesítését persze halasztja, egészen addig, amíg ki nem robban köztük a háború. A regényben Laclos szándékosan nem közli a levelet, amellyel az olvasó kezébe adná a vikomt jellemének kulcsát, azaz hogy érzett-e szerelemet Tourvelné iránt vagy sem. Közvetlenül tehát nem árulja el, közvetve viszont Laclos többször utal a Valmont karakterében bekövetkezett változásokra, például a márkiné, aki a leginkább ismeri a vikomtot, számtalanszor a férfi szemére veti, hogy szerelmes, továbbá a nőcsábász nem él a kínálkozó lehetőséggel, amikor Tourvelné felajánlja magát, megsajnálja az asszonyt, mert szereti. Legyőzi őt a libertinusok által rettegett és lenézett szerelem.

(A férfit szakítási módja is jellemzi, hiszen a legócskább, gyáva megoldást választja, azaz meggyőződéssel hajtogat egy mondatot, hibáját zászlóként lobogtatva és egyben eltolva magától: „…nem az én hibám”.) Valmont a márkiz személyében magát a közvéleményt akarja birtokba venni, bár egyszerre akarja és unja az asszonyt: „Beszéljünk őszintén: a mi könnyű és hideg szerelmi viszonyaink boldogsága még élvezetnek is alig nevezhető”. Szembesül a ténnyel, hogy önmagával nem hasonulhat meg, és az egyetlen megoldást, a halált választja. (Öngyilkosságra utal Laclos a CLXIII. levélben.) Kapcsolata a márkinéval rendkívül összetett és szoros, ahogy Dayan filmjében elhangzik: „Ha megsebzed, te vérzel, ha kivágod a szívét, te halsz bele”.

Tourvelné jelleme Laclos saját jövőképének megtestesülése, hiszen az asszony a harmadik rend erényeinek hordozója, polgár, mégis ő bizonyul valódi nemesnek. Az arisztokraták a polgárok asszonyainak meggyalázásán keresztül bizonyítják, hogy milyen keveset érnek az újonnan meghirdetett ideák.

Madame de Tourvel a regényben az egyetlen, aki önszántából hal meg. Harca ugyanaz, mint a vikomté, csak ellentétes előjellel. Okos és művelt, tisztában van a sorsával, bár küzd ellene. Fizikailag elmenekül a férfitől, de érzelmei elől már képtelen: „Hát ilyen a szerelem? Odáig juttat minket, hogy még azt a szakadékot is visszasírjuk, amelybe kis híján beletaszított?”. Végül Laclos megajándékozza őt a halál könnyűségével, az asszony ugyanis belehal szerelmi bánatába.

Rosemonde-né az író szócsöve, aki a cselszövéseken abszolút felüláll, hozzá fűződnek a regény legfontosabb és legszebb tézisei: „A férfi azt a boldogságot élvezi, amit maga érez, az asszony csak azt, amit másnak szerez. Nagyon fontos különbség ez, mégis alig vesszük számításba, pedig a két nem kapcsolatát ez határozza meg”. Az exodusban a szereplők közül ő lesz az összes titok tudója, a levelek birtokosa.

Ilyen kiélezett jellemeknél és drámai szituációk esetében a tragédia elkerülhetetlen. Titánok harca ez, akik istenek akarnak lenni (márkiné: „Szerepem olyan, mint az istené…”; vikomt: „A mostani helyett én leszek az ő választott istene”), mégis elveszítenek mindent, hiszen a Legfőbb Mozgató egyik szereplőnek sem engedélyezi a szabad akaratot, és senkinek sem jár a választás lehetősége.



A tükör, a kulcs és a kereszt


Valamit adaptálni annyi, mint az adott művet átültetni egy másik formanyelvre, azaz tulajdonképpen lefordítást, újraalkotást jelent. A hat filmes feldolgozás közül a Stephen Frears által rendezett 1988-as a legismertebb, filmes körökben pedig a legtöbbre becsült, köszönhetően annak, hogy ez az adaptálás híven követi a regényt – egyébként az Oscar-díjas forgatókönyvet jegyző Christopher Hampton a film előtt színpadra alkalmazta Laclos művét –, valamint a híres szereplőgárdának, illetve a filmet követő további feldolgozásokra gyakorolt hatásának.

Regény és film, azaz két eltérő médium összevetése során fontos hangsúlyozni, hogy más és más instrumentumokkal operálnak, vagyis eltérő eszközök állnak a rendelkezésükre a mondanivaló kifejezésére, tehát a szereplők jellemzésére is. Frears megoldásában egy-egy materializálódott attribútumot rendelt szereplői mellé, így lett állandó társa a polgárasszonynak a kereszt, a vikomtnak a kulcs, a márkinénak pedig a tükör.

Tourvelné jelenti a törést a márkiné és a vikomt számára ebben a tükrökkel teli, látszólag jól működő és színpompásan csillogó kristályvilágban. Frears filmjében árulkodó módon a legelső snitt róla az, ahol rózsák között mosolyog, Formannál pedig egy parkban sétál. (Laclos művében a természet a szimbóluma a polgári erényeknek.) A második képen – a dél-koreaiban az elsőn – az asszony hitének gyakorlása közben látható, tehát a vallásosság Tourvelné másik állandó jelzője, a nő nyakában kereszt lóg az 1988-as és az 1989-es feldolgozásban egyaránt. Érdekes módon éppen a hite lesz az, amely ha közvetve is, de a bukását okozza, a vikomt ugyanis Anselme atya közreműködésével éri el, hogy Madame de Tourvel találkozzon és béküljön ki vele. (A 2003-as Kegyetlen játékokban Kathryn Merteuil azzal gúnyolja ki a vallásosságot, hogy a nyakában hordott kereszt alakú medálban drogot tart.)

A vikomt arcát csak sokára fedi fel az 1988-as Veszedelmes viszonyokban – az Eltussolt botrányban szintén késleltetve –, alakjának részletei percekig homályban maradnak; legelőször küllemének csak apró részleteiről rántja fel a leplet öltözködés közben, tekintetével – a szem a lélek tükre – csak a rítus befejeztével tünteti ki a nézőt. Így utal Frears a regényre, amelyben Valmont karakterének egyes ismertetőjegyei rejtve maradnak. A vikomt megítélésében a filmben is az a legfontosabb kérdés, hogy érzései Tourvelné iránt valódiak-e. Az asszony kezdetben nem jelent számára többet egy kulcsnál, ami a márkizhoz vezető ajtó zárját nyitja. Ebből a szempontból érdekes az a momentum, amikor a rendező nézőpontváltást alkalmazva az eddig használt külső szemlélő helyett a vikomt tekintetével láttatja az asszonyt egy kulcslyukon keresztül. A Cécile tönkretételéhez vezető úton az első lépést a lány szobakulcsának megszerzése jelenti, amelyben maga a naiv kislány lesz segítségére. (Ez az egyik olyan jelenet a filmben, amely szinte mozdulatról mozdulatra visszaköszön az „It’s The Way You Make Me Feel” című klipben.) Laclos regényében ez olvasható: „Ha ezt a kulcsot kézre tudnánk keríteni, nem volna semmi baj”.

A Szeretkezés Nagy Szótárának összeállítója a filmváltozatokban is remekül bánik a kifejezésekkel. (Az 1988-as film magyar szinkronja kissé prűd, angol eredetiben a Cécile-lel töltött éjszaka után a lány rosszul érzi magát, ezt látva Valmont megjegyzése a következő: „…újra nyeregben lesz”.) Szavai és viselkedése végzetesek Tourvelné-re nézve, hiszen miközben beszél az asszonyhoz, Frears lekövető kameramozgással érzékelteti, ahogy a férfi a nőt hol az egyik, hol a másik oldalról közelíti meg, Valmont a sakktábláján úgy mozgatva tárházának figuráit, hogy királynőjének esélye sincs menekvésre.

A vikomt tehát leginkább a szavaival hódít, azaz a kulcs tulajdonképpen a szájában keresendő. Ezzel az ötlettel játszik el az 1988-as változat is, amelynek egyik jelenetében a férfi ajkai közé veszi Cécile szobakulcsát. Sőt, a grammatikai akrobatikának kissé merész megközelítése érhető tetten a Kegyetlen játékokban, Sebastian ugyanis csók ürügyén az ABC-t nyelvével írja le a lány ölében.

Merteuil asszony arca elsőként egy tükörben látható, amelyben saját magára mosolyog vissza. Tudatos alkotói koncepciót tükröz – szó szerint – ez a megoldás, hiszen keretet ad a műnek – a film végén ugyanez a motívum tér vissza, negatív előjellel. (A márkiz, értesülve Valmont haláláról, lesöpri tükrét az asztalról, a film utolsó kockáján pedig lemossa sminkjét, miközben könnyei végigcsorognak immár maszk nélküli, nyűtt arcán.) A cicoma végeztével is úgy tűnik, a márkiné elégedetten szemléli saját látványát, bár a tükör nem látható, vagyis a nézőknek mutatja magát, mintha tőlük várna megerősítést. Hálószobájába vezető keskeny folyosó apró tükrökkel van borítva, amelyek megsokszorozzák a nő alakját, hangsúlyozva személyiségének jegyeit. Ez az eszköz jelképezi a megtévesztés virtuózának hiúságát, a képet, amelyet a külvilág felé mutat, reflektálva a regényre, hiszen a levél is egyfajta vallomás, amivel írója tükröt tart maga elé, és a mű kulcsfontosságú szereplőjeként egyben jelenti a sorsot is, amellyel mindegyik figura, előbb vagy utóbb, de kénytelen szembenézni. A rendezői fogás nem véletlen, hiszen a regény tele van szimmetriával, mindenhol rejtett tükrök találhatók. Ott van a két pár, a két körmönfont libertinus, illetve a két ártatlan szerelmes, és ahogy a két fiatal megfeleltethető egymás tükörképeinek – mindketten naivak, tiszta lelkűek és mindkettőjüket az intrikus páros rontja meg –, a márkiné és a vikomt szinte ikrek – ahogy el is hangzik Dayan filmjében. (A Kegyetlen játékokban Kathryn Merteuil ágya felett, a Valmont-ban pedig a márkiné hálójában szintén tükör látható.)

Ráadásul ez az attribútum nem kizárólagosan a márkiné sajátja. Amikor eljön a végzet, azaz Valmont szakít Tourvelnéval, a Frears filmjében többször elhangzó „It’s beyond my control” (magyar fordításban: „Nem vagyok a magam ura”, Dayan megoldásában: „Nem tehetek róla”) kijelentést egy alkalommal, de hangsúlyosan a tükörnek mondja, azaz a márkiné megerősítésére van szüksége tette elkövetéséhez, amit valójában nem akar véghezvinni. (Kumble átiratában Sebastian Valmont szintén egy kandalló feletti tükörbe néz, mielőtt szavaival elpusztítaná áldozatát. Az eszközt egyébként átveszi Lee is, a hiú Cho Won sokszor szemléli önmaga arcát, továbbá a tévéfilmes változatban Valmont-t tükörben látjuk, amikor Cécile-t fotózza, közvetlenül a lány megrontását megelőzően.) Végül a vikomt kimegy a szobából, de az ajtón kiérve szédül, a zárat nézi, megérinti, menne vissza, de nem teszi…

Más adaptációkban is jelen van a tükör, például többszöri utalások Müller Kvartett (1981) című művében: „Felállítattam néhány tükröt, hogy módja legyen többszöri számban meghalni”, „Vére kiüt a tükreimen”, „Néha mégis azt álmodom, kilép tükrömből…”. Nem véletlen. Laclos kíméletlenül őszinte regénye nem hagyott kétséget a felől, hogy a régi rend a pusztulás felé halad. Az író, a maga kimért, tábornoki logikájával világosan látta, mit hoz a jövő. Ahogy tisztában voltak ezzel szereplői is. Tudják, mire vannak predesztinálva, de félnek megváltozni, mert úgy érzik, akkor elveszítik azon tulajdonságukat, amely véleményük szerint őket különlegessé teszi és az átlag fölé emeli. „A szerelem mindig szembenéz a végzetével, mikor még nem tud semmit, már mindent sejt.”

A jelszavam vikomt: győzelem vagy halál” – írja a márkiné, aki végül sem a regényben, sem Frears filmjében nem adja be a kulcsot, számára a pusztulás a közmegbecsülésének és népszerűségének elvesztése. Valmont és Tourvelné a regényben visszaadják lelküket Teremtőjüknek, továbbá Frears, Dayan és Lee feldolgozásában is. Bár Laclos alkotásában nem derül fény a párbaj részleteire, az 1988-as Veszedelmes viszonyokban a férfi az önként vállalt halál által magasztosul fel. (A tőrpárbaj során flashbackkel többször is láttatja a rendező, hogy a férfi szerelmére gondol, a vikomt végül elengedve a kardot, beledől az ifjú Danceny fegyverébe. A tévéfilmben Valmont lovával leugrat a sziklákról, a dél-koreai adaptációban hátulról leszúrják.)

Tourvelné még inkább tisztában van saját jövőjével, számtalanszor említi a pusztulást („Nem barátom; akkor már inkább a halál”), tudja, érzi, hogy ez a férfi a végzete, hisz neki akkor is, amikor a férfi nyilvánvalóan csalja („A szerelemnek egyik jellemző vonása, hogy kizárólag egy tárgyra irányul. Ez a kizárólagosság azonban a férfiak nyelvén csak azt jelenti, hogy valamelyik nő jobban tetszik nekik a többieknél”), hisz, mert hinni akar, és mert önkínzó módon szereti ezt a férfit, aki az oly nagyon vágyott halált meghozza számára. Az asszony mazochizmusát Vadim is remekül érzékelteti, amikor Marianne, kissé becsmérlőn kijelenti: „A boldogság olyan egyszerű”. Forman megoldásában Tourvelné szánalmas, mert teljesen alárendeli magát a férfi akaratának – „Minden kívánságod teljesítem, a szolgálód leszek” – végül odáig megy, hogy arra kéri a vikomtot, ámítsa őt tovább: „Azt akarod, hogy hazudjak?”, „Igen”. Mennyivel felette áll Frears Madame de Tourvel-je, aki betegen bár, de hallva Valmont szerelmi vallomását Danceny tolmácsolásában, mégis azt tudja mondani: „Elég!”, és inkább a halált választja a felépülés helyett. Tudja, Valmont nélkül, a szerelme nélkül úgysem érdemes élnie. „Arra kérem, hogy mondja el neki, nem magyarázhatom meg, miért szakítottam vele úgy, ahogy, de úgy igaz, hogy azóta az életem már nem ér semmit” – ezek a vikomt utolsó szavai. A boldogság kései felismerése kizárólag tragédiához vezethet.

Csak azért ábrándozom el újra a szerelmi boldogságról, hogy annál keserűbb legyen tudnom, mit veszítettem el” – írja Valmont, de ezek akár Tourvelné gondolatai is lehetnének. Szándékosan keresik a pusztulást. Mert a halál maga a megtisztító tűz.

Nem véletlen az sem, hogy Frears filmjében Valmont-ról az utolsó kockák azok, amelyeken vére végigcsorog a havon, Lee alkotásában pedig az asszony egy lángszínű kendőt hagy maga után a megfagyott tavon… Tűz és jég. Férfi és nő. Sem egymással, sem egymás nélkül nem tudnak élni. Mint a fekete és a fehér, mint a zongora billentyűi vagy a sakktábla figurái.

A szerencsétlenség, a tragédia önmagában talán visszatetszést és szánalmat kelt, de a szenvedély igaz kifejezése maga a valódi szépség. Szép és üdvözítő, mint a piros vércseppektől feloldott fekete tinta a fehér levélpapíron.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/06 15-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10149