KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/június
BLOG
• Harmat Eszter: Határ(s)értések 6. Dialëktus Fesztivál
ROBIN HOOD
• Nevelős Zoltán: A hűvös íjász
LIBERTINUS LEGENDÁK
• Kovács Ilona: Szabadság, szerelem Libertinus legendák
• Zsubori Anna: A tudás tisztítótüzében Veszedelmes viszonyok
• Ardai Zoltán: Erósz után szabadon Don Juan-filmek
ROBIN HOOD
• Orosdy Dániel: Fejedelmek, tolvajok, pojácák Robin Hood, a mozihős
KUROSAWA 100
• Géczi Zoltán: Az acéltól a szellemig Kardforgatók Kurosawa árnyékában
SPORTMOZI
• Baski Sándor: Két félidő a moziban Futball és film
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Gorácz Anikó: Keleten a helyzet… A román új hullám
TITANIC
• Kolozsi László: Jéghegyek közt egy afrikai Titanic – versenyfilmek
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány Titanic – A tigris éve
• Klág Dávid: A vékony szürke vonal Titanic – A sötét oldal
FESZTIVÁL
• Báron György: Vándorünnep Bari
KÉPMESTEREK
• Kriston László: Fekete-fehér színesben Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
KRITIKA
• Kolozsi László: Rossz lelkek Pejó Róbert: Látogatás
MOZI
• Nevelős Zoltán: Zöld zóna
• Tüske Zsuzsanna: Szerelem és egyéb bűnök
• Kolozsi László: Zongoramánia
• Vörös Adél: Street Dance 3D
• Parádi Orsolya: Ilyen a formám
• Forgács Nóra Kinga: Padláson
• Szabó Noémi: Az utolsó dal
• Baski Sándor: Anyátlanok
• Sepsi László: Vasember 2
• Varró Attila: Rémálom az Elm utcában
• Kovács Marcell: Ha/Ver
• Vajda Judit: Perzsia hercege
DVD
• Varró Attila: Hajsza
• Géczi Zoltán: Félelem nélkül
• Alföldi Nóra: Az erdei fantom
• Pápai Zsolt: Dillinger
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Gyenge Zsolt: Rend, nyelv, boldogság Új román filmek

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Titanic – versenyfilmek

Jéghegyek közt egy afrikai

Kolozsi László

Miközben a sikerfilmek egyre jobban felpörögnek, klipszerűen iramlanak, a fesztiválfilm lassabb ritmusra, figyelemre és elmélyülésre szoktat.

 

Egyes hollywoodi forgatókönyvíró-iskolák alapítói komoly pszichológusokra hivatkozva állítják, hogy az emberi figyelem úgy húsz-huszonöt perc elteltével lankadni kezd, a koncentrációs képesség csökken. Erre tekintettel alkották meg azokat a forgatókönyvírói szabályrendszereket, melyeknek egyik alaptézise: a figyelem lankadását megakadályozandó legkésőbb a huszonötödik percre időzíteni kell egy kulminációs pontot. A dráma rendre az inkriminált időszakban sűrűsödik össze. A történetszálak összeérnek, a felek összecsapnak.

Nem tudom tesztekkel vagy más kísérletekkel igazolható volt-e a hivatkozott pszichológusok állítása, mindenesetre mára a műfaji filmek nézőjét olyan sikeresen idomította e szabályrendszer, hogy hiányérzete támad, ha egy filmtől nem kapja meg a rendes, huszonöt percenként járó izgalmat. Az olajozottan működő műfaji filmekhez szoktatott néző – a filmek konzumvásárlója – hajlamos a nem e szabályrendszer szerint felépülő alkotásokat unalmasnak, lassúnak, fesztiválfilmnek titulálni. E szó értékrendjében majdnem szitokszó, ha filmről beszél. A Titanicon látott filmek többsége – ebben az értelemben is – fesztiválfilm volt.

A Titanic a film-seregszemlék oldaláról – körültekintően és óvatosan – átkelt a fesztiválok oldalára. Már nem csak azok kivételes szórakozása, akik olyan jó filmeket akarnak, melyeknek nem akad itthon forgalmazója, nem csak az erős ázsiai ízek, az animációs mezőny miatt lehet szeretni, de az erős versenyprogram miatt is. A versenyfilmek körvonalaznak – akarva-akaratlan – egy jól behatárolható ízlést. Egy véleményt.

A Titanicon rendre, évek óta, északiak nyernek. Kiknek mást jelent titok, idegenség, és pláne az Észak-fok (és ha fokra gondolunk, gondolhatunk a benyakalt spirituszok fokára is). A Titanic mintha a jéghegyek közt, veszélyes vizeken érezné otthon igazán magát. Nemrég egy izlandi film nyert, majd egy a sarkkör felé haladó síelőről szóló norvég, és most egy dermesztően rideg és fázós holland. De volt idén dán börtönfilm is, finn poszt-apokaliptikus végdráma, és egyre hűvösebbé váló svéd film is egy végzetes kudarcot valló házassági tanácsadó tevékenységéről. Csupa szikár, párszereplős kamaradarab. Nem csak a filmek ritmusa és szekvenciahossza, hanem a filmek terének beszűkülése is egységbe vonta a bemutatott műveket. Még az iráni filmnek is csak nyolc szereplője volt. A versenyprogramon kívüli alkotások közt is nem egy kamaradarab akadt. A St. Nick tulajdonképpen két elszökött gyermek története (a nézőre bízatott, hogy kitalálja szökésük okát), az izraeli Tágra nyílt szemek szerelmesei szinte ki sem mozdulnak a hentesüzletből.

Egy fesztivál a lassabb ritmusra szoktat. Arra, hogy észrevegyük, ha lassabban, óvatosabban közelítünk, a megfigyelt hely ismerősebb lesz, a kép részletgazdagabbá válik, nem röppennek el előlünk a színészi játék jelentősebb pillanatai, érvényesebbek lesznek a gesztusok is. A lassabb ritmus következménye, hogy nem marad észrevétlen, ha egy helyszín megcsinált, maníros, túlságosan elkészített. A lassabb ritmusú filmekben az épületek sem tudnak hazudni. A versenyprogram legirritálóbb filmje a finn Látogató volt (rendezte Jukka-Pekka Valkeapää). A húszas évek ruháiban járó-kelő, szakadtnak tűnő figurák egy finn dácsában élnek az erdő szélén. A szőke, szótlan kisfiú az apjához jár be egy fémesen fénylő börtönbe. A ház, ahol anyjával él, és ahová a mindent felkavaró Látogató érkezik, csak a szegényesség illúzióját kelti, látszik rajta, hogy díszletelem. A történet abba roppan bele, hogy más történeteket – Szokurov és Tarr Béla történeteit – idézi, nem valóságosan megtörtént eseményeket. A szépen fényképezett illúzió-mozinak kárára van a lassú tempó.

Szemben a díjnyertes, sokkal koszosabbra és nyersebbre fényképezett holland A bőrön is áthatollal. A díszlet egy, szinte a lakhatatlanságig lepusztult ház. Itt húzza meg magát egy súlyos trauma után Marieke – az ország legkevésbé szimpatikus és élhető részén, Zeelandon. Mint visszaemlékezéseiből és képzelődéseiből kiderül – ezt bizarr, gyors vágások mutatják meg –, valamikor nemi erőszakot szenvedett el, ami teljesen szétverte a személyiségét, úgy kell azt újjáépítenie, mint a rogyadozó házat. Egy kedves, pocakos szomszéd segít neki. Marieke maga tépi le a tapétát, a fürdőben patkány tanyáz. Minél melegebbnek és otthonosabbnak tűnik a hely, úgy lesz a megalázott asszony újra nő. A filmnek teljesen új értelmezését adja a zárókép és a végszó után megjelenő felirat: a rendezőnő, Esther Rots négy napot élt kislányának ajánlotta a filmet. A filmbeli trauma mögött felsejlik egy rettenetes személyes tragédia, a valóság. De úgy, hogy az nemcsak torkonragadja a nézőt, de újraértékelteti vele a látottakat. A lassú – bár az emlékezésekben kifejezetten fejvesztett – tempó miatt több idő marad Rifka Lodeizen alakítását csodálni. Marieket a mozdulatai árulják el: van valami hisztérikus abban is, ahogyan megfog egy bögrét, hogy kávét igyon. Szinte érezni, nem sokra van attól, hogy kirobbanjon.

A holland filmhez hasonlóan emlékezetes alkotás az iráni Elly története, és hasonlóképpen ez is a színészi játék miatt. Egy kis társaság a Kaszpi-tenger partján vesz ki egy otthonos, de kissé leromlott állapotú, zöld spalettás házat. A társaságnak csak két tagja nem házas: Elly, és a német feleségétől elvált Ahmad. E klasszikus háromfelvonásos darab első felében kiderül, hogy a házasságszerző szándék vezette azt a jóbarátot, aki Ellyt meghívta. A könnyed, franciás kezdésre lecsap a tragédia. Először egy kisgyerek tűnik el a tengerben, majd Ellynek vész nyoma. A második felvonásban a boldog párokról kiderül, abban hasonlítanak, hogy valójában mind boldogtalanok, hogy semmit nem tudnak, tudtak egymásról. A gyönyörű színészek eszköztelen alakítása és a filmzene teljes hiánya miatt a harmadik felvonás már-már dokumentumfilmnek hat. Taraneh Alidoosti gyakran csak azzal fejezi ki zavarát, hogy nem tud rendesen állni: keresztbeteszi a lábait.

Az Ésszerű megoldás főszereplőnőjének – a legjobb európai színésznők egyike játssza, Pernilla August – tekintete elfojthatatlan szerelmet sugároz. Elindul kocogni, de megáll a házasságokat rendbehozó prédikátor háza előtt, és olyan epedezve néz, hogy napnál is világosabb lesz: mindent – családot, kapcsolatokat egyházat – szétziláló dráma van készülőben. Az Asszony zongora nélkül spanyol film, de igaza van a műsorfüzetnek, akár egy Kaurismäki-film is lehetne: rideg és szótlan, a humora ugyanakkor kesernyés, pont olyan, amilyennek egy finn filmet képzelünk. Világa akkor válik igazán abszurddá, amikor az éjszakában bolyongó egyszerű háziasszony és lengyel alkalmi partnere elvetődnek egy garniszállóba, és az addig enyhén retardáltnak tűnő hölgy – Carmen Machi remek alakítása – úgy játszik egy folyosón feledt zongorán pár percig Bachot, ahogy csak Richter tudott.

Kitűnő persze Isabelle Huppert is, Claire Denis Fehér anyag című filmjében, ahogy jó a férjét alakító Christopher Lambert is. Az emlékezetes Kínzó mindennapok, és az afrikai fehér lány történetét elmesélő Csokoládé (1988) rendezője a gyermekkorát Kamerunban és Burkina Fasóban töltötte. A Fehér anyag (pontosabb lenne Fehér mocsoknak fordítani) erősen önéletrajzi film, egy az ültetvényét e kaotikus polgárháború után is elhagyni képtelen fehér nő összeomlásáról. A kissé széttartó filmben nem olyan élesek a drámai szituációk, mint a gyereksereg macsétái. Erre a filmre ráfért volna, hogy átfésülje és átírja egy Hollywoodban iskolázott dramaturg.

Az Élet és halál Nankingban legnagyobb hibája viszont éppen az, hogy túlságosan érződik már e filmen, hogy az újabban nagyszabású filmeket készítő kínai alkotók Hollywoodhoz húznak. Ebben a filmben túl sok a csúcspont. A sok brutális esemény egymásutánja egy a drámai csúcspontokat nélkülöző filmnél is unalmasabb filmet eredményez. A dán R-ben, ebben a dán Prófétának induló kemény, férfias börtönfilmben az erőszak sokkal vulgárisabb, holott nincs benne ötpercenként megerőszakolás, élve eltemetés. Ahogy a harcok kimenetele, úgy a végkifejlet is sejthető. Hiába néz úgy ki egy dán börtön, mint egy kis spanyol szálloda, senki sem kívánna ott akár egy napot is eltölteni. A börtön kegyelteknek szánt cellájából egy lakótelepre látni. Aki ott állhat az ablaknál, már boldognak érezheti magát.

Szűk terek – egy börtön tere, egy szállodai szobáé, egy kies házé – jellemezték az idei Titanicot. A falakon is áthatolt a hideg. A huzatban álló és nem túl kellemes élményt nyújtó filmek közül a zsűri a legkényelmetlenebbet választotta, azt, aminek a hidege zsigerekig hatol. Tekintsük ezt is jellemzőnek, ha nem mindenben értünk is egyet vele.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/06 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10155