KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/február
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Filmben az igazság Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Kolozsi László: A metaforagyártó Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Reményi József Tamás: Hiszen béke van Hajónapló ’89 – ’09
HANEKE
• Földényi F. László: A lélek kulisszái Michael Haneke: A fehér szalag
• Pálos Máté: Sokkterápia Haneke trilógiája
OLASZ POLISZ
• Pintér Judit: Távol Rómától Ermanno Olmi: Valóság és utópia
• Bikácsy Gergely: Isteni kajmánok Olasz elnökfilmek
SHERLOCK HOLMES
• Takács Ferenc: A detektív és a dandy Sherlock Holmes a moziban
• N. N.: Sherlock Holmes filmen
• Baski Sándor: Sherlock, a spíler Guy Ritchie: Sherlock Holmes
MESEDIMENZIÓK
• Géczi Zoltán: Kreatív káosz, áldott zűrzavar Mai amerikai animáció
• Szabó Noémi: Újratöltve Klasszikus gyerekmesék
• Klág Dávid: A bábok élete Anilogue
• Hámori György: Lengyel hardkor Beszélgetés Tomek Baginskival
• Sepsi László: Nextgen Avatar
• Varró Attila: Végtelen történetek Égenjárók
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Langyosabb napok Verzió: Húsz év demokrácia
NETMOZI
• Baski Sándor: Csalfa remények A filmelőzetesek története 2
KÖNYV
• Kelecsényi László: Senki sem tökéletes 303 magyar filmszínész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: A lúzer utolsó éjszakája Köntörfalak
• Barotányi Zoltán: Tizenhat tonna Kapitalizmus – Egy szerelmi történet
MOZI
• Klág Dávid: Egek ura
• Vajda Judit: Mások vagyunk
• Kolozsi László: Dot.com
• Sepsi László: Pandorum
• Schreiber András: Báthory – A legenda másik arca
• Alföldi Nóra: Vén csontok
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá Bliss!
• Kovács Marcell: Az áruló szív
• Varró Attila: Szállítmány
• Pápai Zsolt: Kádár
• Nevelős Zoltán: Mocskos zsaru
DVD
• Nagy V. Gergő: Spagetti-western kollekció 2.
• Pápai Zsolt: Zsebtolvaj
• Alföldi Nóra: 9-es terv a világűrből
• Varró Attila: Az utolsó cowboy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Haneke

Michael Haneke: A fehér szalag

A lélek kulisszái

Földényi F. László

Haneke mindeddig kizárólag saját korát filmezte, történelmi filmje sem visszaemlékezés: azt a pillanatot idézi, amikor a kaotikus jelenkor, a „büntetőszázad” elkezdődött.

A fehér a békének, vagy legalábbis a béke szándékának a színe. Hanekénél azonban inkább a békétlenségé. A filmbeli protestáns lelkész tűzi gyermekeire a címadó fehér szalagot – a lánya hajába és a fia ruhaujjára –, hogy így emlékeztesse őket az elkövetett vétkekre. S egyben így vezekelteti is a serdülőfélben lévő gyerekeket. A bűneik persze viszonylagosak: semmi egyebet nem tettek, csak úgy viselkedtek, mint bármely kamasz. A lelkésznek azonban ennyi is elegendő, hogy a világot alapjaiban érezze megrendülve. A fehér szalaggal nem egyszerűen gyermekeiből próbálja kiűzni a „Gonoszt”, hanem az általa megálmodott rendet szeretné véglegesíteni. És közben a gyermekektől a gyermeki létet vitatja el: minden gesztusával azt igyekszik elérni, hogy azok már kamaszokként is úgy érezzenek és viselkedjenek, mintha megfáradt, mindenből kiábrándult felnőttek lennének. Nemcsak fehér szalagot köt rájuk: fiának két kezét, hogy éjszaka ne érjen magához, minden este lefekvéskor az ágy széléhez kötözi. A legszívesebben persze a gyerekek lelkét kötözné meg. A felnőttekét sikerül is. De hogy a gyerekeknél milyen eredményt fog elérni, azt nem tudni: amikor a film végetér, még mindig csak serdülőkorban vannak. Egy mindenesetre bizonyos: a fehér szalaggal a lelkész ellenkező hatást vált ki, mint amit remélt: gyermekei még jobban megmakacsolják magukat, s bár kifelé szavukat sem hallani, vonásaik egyre keményebbek, elszántabbak. A fehér szalag nem váltotta meg őket a bűneiktől. Ellenkezőleg: megpecsételte elfojtásaikat. A rend helyreáll ugyan a film végére, ám ez – mint Hanekénél általában – nyomasztóbb bármely rendetlenségnél, hiszen az első világháború kitörésekor szakad félbe a történet. Hogy mi történik később ezekkel a kamaszokkal? Csak egyvalamit tudni: ők lesznek azok, akik a következő, a második világháborút előkészítik és végigharcolják vagy végigszenvedik.

Haneke filmjében azonban nemcsak a két kamaszt illeti meg a fehér szalag. Ennek a német protestáns kis falunak mindmegannyi lakosát meg lehetne jelölni vele. Sőt, akár annak a protestáns templomnak a tornyára is ki lehetne tűzni, amely a film legutolsó kockáit tölti ki. A kis falu ennek a templomnak az árnyékában húzódik meg, valahol északkeleten, Németországban, talán az egykori kelet-porosz vidéken. 1913-14 fordulóján játszódik a történet, távol a nagyvárosoktól, a nagypolitikától, és mindattól, ami modernizációnak nevezhető. Ebben a kis faluban úgy zajlik az élet, akár a középkorban: a természet körforgása szerint él mindenki, az emberek viszonylag kevéssel beérik. Pontosabban: annyival, amennyit az alapszükségleteik megkívánnak. Ilyen lehet az örök visszatérés. Aminek 1914 nyara vet egyszer s mindenkorra véget. Az első világháború olyan törést jelentett Európa történelmében, amit soha többé semmi nem tudott beforrasztani. Sem az azt követő béke nem volt képes helyreállítani a felborult rendet, sem a második világháború. Ezután pedig a romoknak a romjait is lerombolták, hogy a huszadik század végére a természettel való szimbiózisnak a puszta gondolata is végleg kitörlődjön az emberek emlékezetéből.

Haneke persze ebből semmit nem mesél el. Kizárólag az első világháború előtti hónapokra és hetekre figyel, egy kis falu mindennapi életét követi nyomon, s azokat a szeizmografikus mozgásokat rögzíti, amelyekből sok mindenre lehet következtetni, anélkül, hogy pontos jóslásokba lehetne bocsátkozni. Az egyik jelenetben például a falubeli intéző két fia a tóparton üldögél a helybeli báró velük egykorú fiával, aki nem tud úszni. Mindhárom a fűben heverésznek, s botokból sípokat faragnak. A báró fia a legügyesebb. Miközben hanyatt fekve fújja a sípját, a másik két fiú némán farigcsál. Néha egymásra pillantanak – s bár semmilyen jelt nem adnak egymásnak, pillantásuk mégis baljós. Azután az egyik váratlanul feláll, kicsavarja a báró fiának a kezéből a sípját, a fiút pedig belöki a vízbe. Fél perc után a másik kihúzza a fuldokló fiút a partra. Ennyi a jelenet. Alig történik valami – ám a feszültsége mégis fokozhatatlannak látszik. S miközben látjuk az angyalarcú, a bűn bélyegét mégis magukon viselő fiúkat, nem lehet nem gondolni későbbi sorsukra, arra, hogy mi lesz belőlük egy negyedszázaddal később.

És ugyanez vonatkozik a film majd valamennyi jelenetére: mindegyikben van valami nyomasztó, ugyanis nincsenek ártatlan képek és jelenetek. Mintha minden képben ott kísértene egy később bekövetkező szerencsétlenség vagy katasztrófa, amit a falubeliek csak éreznek, akár az állatok a földrengést, de amit szavakkal képtelenek lennének körülírni. Amivel nem azt akarom sugallni, hogy Haneke A fehér szalaggal a nácizmus pszichológiai gyökereit akarta bemutatni – ha ez lett volna a szándéka, akkor bizonyára direktebb és egyértelműbb lett volna. De egy pillanatig sem kérdéses, hogy miközben egy kívülről idillinek tetsző falu belső remegéseit, útvesztőit, vagy akár örvényeit feltérképezte, egyszersmind azt is bemutatta, hogyan ért véget az a sok évszázados hagyomány, amelyben a dolgok nagyjából még rendben voltak, s miként váltotta fel ezt egy másik, ma is érvényes világ, amelyről ez már korántsem mondható el. S hogy ez a váltás hogyan csapódott le az emberek lelkületében és viselkedésében. Illetve hogy maga a megváltozott magatartás miként siettette ezt az átalakulást.

Innen nézve Haneke filmje nemcsak jelentős történelmi film, hanem az emberi pszichéről is rengeteget elmesél. Ami, eddigi filmjeit ismerve, nem meglepő, hiszen a rendezőt jószerivel más sem érdekli, mint az, hogy az emberek viselkedése miféle mechanizmusoknak engedelmeskedik, s hogy egyáltalán önszántából, szabad akaratából cselekszik-e az ember, vagy ki van szolgáltatva olyan késztetéseknek, amelyeknek nem ura, mivelhogy azok, bár belőle jönnek, mégis olyanok, akár a természeti törvények. Egy interjújában Haneke azt nyilatkozta, hogy az emberek a legmodernebb technikai körülmények között is alapvetően úgy viselkednek, ahogyan a kőkorszakban. S mivel egyelőre senki és semmi nem győzte meg őt ennek az ellenkezőjéről, ezért filmjeit úgy is lehet nézni, mint az emberi lélek archeológiai ásatásainak az eszközeit. Ez vonatkozik A fehér szalagra is: a lélek kulisszái alkotják a falubeliek igazi környezetét, s ezek között kell eligazodniuk, életüknek valamiféle rendet adni.

A fehér szalagnak nincsen lineárisan elmesélhető története. Mozaikfilm, amely számos, hol párhuzamos, hol egymást kiegészítő apró történetből áll. Ott vannak természetesen a bűnök, amelyekre a címbeli szalag is utal, és amelyek hol személyekhez köthetők, hol felderíthetetlenek. A falubeli orvos lova felbukik, ő maga súlyos sérülésekkel hetekre kórházba kerül. Mint kiderül, ismeretlenek egy fémhuzalt feszítettek ki az orvos kertjében. Egy béresnek a felesége meghal, mert – talán előre kitervelt szándékkal – olyan helyre küldték dolgozni, ahol biztos, hogy baleset éri. A báró gyermekét ismeretlenek félholtra verik. Egy falubeli bolond gyereket olyan súlyosan bántalmaznak, hogy majdnem megvakul. Ugyancsak ismeretlen tettesek felgyújtják az intéző szénáspajtáját. Önmagában egyik sem égbekiáltó bűn. De együtt, ráadásul egy aprócska, a világtól távol eső faluban mégis elegendőek, hogy a helybeliek úgy érezzék: a világ kilazult az eresztékeiből. S mindezt csak tetézik azok a bűnök, amelyek nem maradnak felderítetlenek: a régóta özvegy orvos feltehetően nem ártatlan felesége időelőtti halálában, az elmebeteg kisfiú valószínűleg az ő törvénytelen gyereke, ő maga pedig a saját lányával folytat vérfertőző viszonyt. Vagy az intéző kamasz fiai terveket szőnek – sikertelenül –, miként tegyék el láb alól újszülött testvérüket. A bárót, miközben mintaszerű életet él, a felesége megcsalja, ő maga viszont úgy bánik a feleségével, mint bármelyi béres a sajátjával. A falu protestáns lelkésze pedig, miközben szabályos keresztesháborút folytat minden bűn ellen, a film végére maga lesz a megtestesült Gonosz. Egyedül Bergman tudott ilyen erős lelkészfigurát teremteni a Fanny és Alexanderben. Az északi protestantizmus, mint Bergmannál, itt is az élet megerőszakolásának és visszavételének az eszköze. A lelkész úgy áll a jó pártján, hogy közben legközelebbi hozzátartozóiban – nevezetesen a gyermekeiben – gyilkos szenvedélyeket ébreszt. Lánya az egyik jelenetben egy ollóval lefejezi apja kedvenc kanáriját, az ollót beledöfi a madár testébe, s az egészet úgy hagyja ott a lelkész íróasztalán, akár egy feszületet. Ez a vallás, üzeni az apjának: halál, szenvedés, vér. Nincsen benne semmi, amit jónak lehetne nevezni. A gyilkos indulat ezen megnyilvánulása a gyermek lázadása az apa, egyszersmind pedig az isten ellen. Azé a gyermeké, akinek – újra megismételve – felnőttként az európai történelem legnagyobb vérfürdőjében kell a helyét megtalálnia.

Mindezek a bűnök azonban érintőlegesen jelennek csak meg – mintegy a látóhatár peremén. Nem lehet nem érzékelni őket, de közben mégsem állnak a fókuszban. Haneke ragyogóan tud mesélni – filmjét igazi epikus bőség jellemzi. Minden szempontból hiteles a film: nemcsak lélektanilag, hanem szociografikusan is. A ragyogóan megválasztott arcok olyan benyomást keltenek, mintha a filmet nem is egy mai rendező forgatta volna, hanem August Sander, aki a huszadik század egyik legnagyobb német fotóművészeként a „német arcot” örökítette meg. Sandernek a falusiakról készült felvételein az arcokon a középkori emberek vonásai tűnnek át – legalábbis ilyenek lehettek a németek sok száz évvel korábban -, és ettől úgy hatnak, mint egy letűnt emberfaj utolsó képviselői. Haneke filmjében is egy kipusztulófélben lévő világ utolsó hírnökei, miközben persze lelki rezdüléseik, reakcióik nem sokban különböznek a miénktől.

A régmúlt és a jelen között egy narrátor áll – a falubeli fiatal tanító, aki harmincévesként valamikor az 1880-as évek közepén született. A történetet azonban egy öregember hangján meséli el. És kinek mesél arról a letűnt világról, ahová – saját bevallása szerint – az első világháború kitörését követően soha nem tért vissza, s annak egyetlen szereplőjét sem látta viszont? Nem nekünk, nézőknek, hiszen ma már már rég halottnak kell lennie. Valamikor az 1950-es évekből szólhat a hangja, amikor túl volt két világháborún. S akkor csakis annak az 1942-ben születetett Hanekének mesélhetett, aki az ötvenes évek derekán olyan idős lehetett, mint a filmben ábrázolt kamaszok.

A megszépítő emlékezésnek nyoma sincsen A fehér szalagban – miközben mégis szép ez a fekete-fehér film. Igazi perfekcionizmus jellemzi a művet, de ez nem az amerikai filmek lélektelen perfekcionizmusa, hanem inkább a Bergman-filmeké: minden kép tiszta, tökéletes, a beállítások hibátlanok, a látványok ragyogóak. Sehol semmi hiba. Ebben a hibátlanságban azonban nincs semmi öncél: Haneke azért nem hibázik, és azért csinál minden technikailag és esztétikailag tökéletesen, hogy annál pontosabban mesélhessen arról a káoszról, lelki mocsárról, ami a tiszta és átlátható felszín alatt fortyog. Ez a fenyegető tökéletesség teszi széppé a filmet. Igen, indokoltnak tartom ezt a jelzőt, még ha ki is ment a divatból a használata. És nemcsak szép, hanem lebilincselő is, anélkül, hogy ezzel a rendező bármilyen engedményt tenne annak a komolyságnak, amely a filmjét végig jellemzi. Komolyság, de semmi komolykodás. Ami azt jelenti, hogy minden képnek, minden beállításnak, minden jelenetnek megvan a saját súlya. Egyik sem arra szolgál, hogy – mutatóujjként – valamiféle végső nagy tanulság felé irányítsa a néző figyelmét, hanem mindegyik önmagában teljes, végérvényes. És ettől hat végtelenül egyszerűnek is ez a film. Kevesebb benne a Hanekére amúgy gyakorta jellemző titokgyártás és

keresés, kevésbé foglalkozik a lélek elferdüléseivel. Inkább érdekli a lélek „természetes” megnyilvánulása. S ha időnként a dolgok mégis végletessé fajulnak, akkor ez ebben a filmben nem egy beteges vagy kifacsarodott lélek produktuma, hanem olyan, mintha az egész világ szerkezete hibásodott volna meg. A dolgok ebben a filmben nem bizarrá válnak, hanem egyszerűen csak elromlanak. És emiatt nem is hatnak ijesztőnek vagy elrettentőnek. Inkább szomorúságot ébresztenek. Azt sugallják: ez a dolgok természetes rendje – hogy megkopnak, elfáradnak, tönkremennek, szétesnek. Visszahozhatatlanná válnak. Haneke, aki korábbi filmjeiben bebizonyította, hogy nagy pszichológus, ezúttal archeológusi, történészi és filozófusi képességeiről tett tanúbizonyságot. Szenvtelenül, látszólag érzelmektől mentesen figyel; de tekintetében nem nehéz felfedezni a melankóliát, ami – a „mélabú fátylaként” – A fehér szalag világa egészét befedi.



A FEHÉR SZALAG (Das weisse Band - Eine deutsche Kindergeschichte) – osztrák-francia-német-olasz, 2009. Rendezte és írta: Michael Haneke. Kép: Christian Berger. Szereplők: Christian Friedel (A tanár), Leonie Benesch (Eva), Ulrich Tukur (A báró), Ursina Lardi (A bárónő), Fion Mutert (Sigi). Gyártó: Canal+ / X-Filme Creative Pool / Wega Film / Les Films du Losange / Lucky Red. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 144 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10070