KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/február
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Filmben az igazság Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Kolozsi László: A metaforagyártó Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Reményi József Tamás: Hiszen béke van Hajónapló ’89 – ’09
HANEKE
• Földényi F. László: A lélek kulisszái Michael Haneke: A fehér szalag
• Pálos Máté: Sokkterápia Haneke trilógiája
OLASZ POLISZ
• Pintér Judit: Távol Rómától Ermanno Olmi: Valóság és utópia
• Bikácsy Gergely: Isteni kajmánok Olasz elnökfilmek
SHERLOCK HOLMES
• Takács Ferenc: A detektív és a dandy Sherlock Holmes a moziban
• N. N.: Sherlock Holmes filmen
• Baski Sándor: Sherlock, a spíler Guy Ritchie: Sherlock Holmes
MESEDIMENZIÓK
• Géczi Zoltán: Kreatív káosz, áldott zűrzavar Mai amerikai animáció
• Szabó Noémi: Újratöltve Klasszikus gyerekmesék
• Klág Dávid: A bábok élete Anilogue
• Hámori György: Lengyel hardkor Beszélgetés Tomek Baginskival
• Sepsi László: Nextgen Avatar
• Varró Attila: Végtelen történetek Égenjárók
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Langyosabb napok Verzió: Húsz év demokrácia
NETMOZI
• Baski Sándor: Csalfa remények A filmelőzetesek története 2
KÖNYV
• Kelecsényi László: Senki sem tökéletes 303 magyar filmszínész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: A lúzer utolsó éjszakája Köntörfalak
• Barotányi Zoltán: Tizenhat tonna Kapitalizmus – Egy szerelmi történet
MOZI
• Klág Dávid: Egek ura
• Vajda Judit: Mások vagyunk
• Kolozsi László: Dot.com
• Sepsi László: Pandorum
• Schreiber András: Báthory – A legenda másik arca
• Alföldi Nóra: Vén csontok
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá Bliss!
• Kovács Marcell: Az áruló szív
• Varró Attila: Szállítmány
• Pápai Zsolt: Kádár
• Nevelős Zoltán: Mocskos zsaru
DVD
• Nagy V. Gergő: Spagetti-western kollekció 2.
• Pápai Zsolt: Zsebtolvaj
• Alföldi Nóra: 9-es terv a világűrből
• Varró Attila: Az utolsó cowboy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mesedimenziók

Avatar

Nextgen

Sepsi László

A négyszázmillió dolláros költségvetésből készült monumentális fantasy a filmtörténetet nem írja újra, viszont szemkápráztató utazásra invitál.

 

A körülötte kialakult hype ígéretével ellentétben James Cameron Avatarja korántsem paradigmaváltó mozi vagy a filmkészítés reformja: kétségkívül a 3D- és a CGI-technológia eddigi talán leghatásosabb alkalmazása, amely lehengerlő látványvilágával nem csupán a játékidő alatt képes transzban tartani nézőjét, hanem akár órákkal utána is, ám magas hatásfoka ellenére sem sokkal több már meglévő technikai eljárások csúcsrajáratásánál, rátapasztva egy szintén nem elsődleges frissességű történetvázra. Eközben a csaknem három órás Pocahontas-újraírás szinte minden percében saját megváltó-tudatának fényét küldi nézője felé: Cameron gerincsérült főhőse és az általa irányított háromméteres avatár híven tükrözi a „régi” és „újfajta” filmkészítés vélt viszonyát, miközben a Pandorának elkeresztelt keresztelt bolygó technokrata földi megszállói és a planéta egyetlen hatalmas hálózatként működő CGI-bioszférájának szerves részeként létező Na'vik szembenállásából sem nehéz kiolvasni a technikai paradigmaváltás metaforáját, ahol a transzcendencia, a színtiszta (mozi)mágia Cameron prófétatudatának megfelelően az utóbbiak oldalán áll. Habár a CGI-történetmesélés megreformálásától meglehetősen távol áll, jelen szimbolika mégis Cameron filmjének egyik legkidolgozottabb része, ahol a hálózatelmélettel és biológiával racionalizált panteizmusnak vagy a főhős és avatárjának finálé-beli szintézisének köszönhetően minden apró részlet a helyére kerül, finoman utalva arra, hogy talán mégsem az asztal teljes lesöpréséről van szó – a mágia tudományos alapokon nyugszik, és a digitális leképezés sem önjáró varázslat.

Mindannak ellenére, hogy a legtöbb kritika éppen a sematikus történetet érte (mely az elhasznált alapötlet ellenére éppoly precízen kidolgozott, mint maga a látvány vagy a Pandora különleges élővilága), Cameron választása nem csupán azért kézenfekvő, mert az újragondolt indián- illetve pionírwestern-narratíva már magában önreflektív metaforák sokaságát rejti – különös hangsúllyal az új világok meghódításán – hanem mert az amerikai filmgyártás egyik legalapvetőbb műfajáról van szó. Magából a paradigmaváltás igényéből következik, hogy az Avatarnak valamilyen módon viszonyulnia kell elődjeihez, s mivel már a vállalás is a filmtörténet újraírása, kevés egyértelműbb választás akadhatott volna a legmeghatározóbb hollywoodi mozimítosznál. Cameron érzékenységét jelzi, hogy nem szimplán egy westernsémát, hanem a revizionista western egyik legfontosabb alműfaját vette alapul és öltöztette fantasy-köntösbe: az indiánwestern már megjelenésének idején változást jelzett, amely során az elkötelezetten demitizáló modernista tömegfilm felülírta az amerikai mitológia egyik legfontosabb elemét, és a gyöngyvászonra is kivetítette a rézbőrű őslakók és a fehér telepesek közös történetének mocskosabb epizódjait. Miközben a műfaj eddigi posztmodern olvasatai – legyen szó olyan ünnepelt alkotásokról, mint a Farkasokkal táncoló vagy a már említett, a tragikus történetet a Disney-cukormáz ellenére is megtartó Pocahontas – tiszteletben tartották a hatvanas-hetvenes években kialakult közmegegyezést (amely felvállalja, hogy az Újvilág valóban népirtás és egy másik kultúra eltörlésének árán jött létre), Cameron megteszi egyetlen igazán merész lépését: a megváltozott műfaji közeg védőszárnyai alatt felülírja a tragédiát, és a kötelező kataklizmák után az őslakók győzelmét viszi vászonra. A fantasztikum és a grafikus leképezés általi történelem-újraírás – amúgy nem teljesen újkeletű, lásd a második világháborúra reflektáló science-fiction animék példáját – gesztusa kevésbé provokatív, mint például Hitler arcullövése a Becstelen brigantykban, ám egyszerre világít rá a posztmodern tömegfilm egyik felettébb látványos tendenciájára, és támasztja alá Cameron filmjének öndefinícióját, miszerint itt éppen a tömegszórakoztatás megújulását láthatjuk.

Annak, hogy az Avatar szemkápráztató félsiker, az egyik legfontosabb oka, hogy az utóbbi évek 3D-technikát használó filmjeihez hasonlóan elsősorban attrakciós moziként működik. A filmtörténet eddigi talán legfontosabb paradigmaváltása, a hangosfilm elterjedése új műfajok és történetsémák tömegének létrejöttét implikálta, elsősorban annak köszönhetően, hogy az alkotók letettek arról, hogy pusztán a hanggal képesek lesznek hosszú távon a mozitermekbe csábítani a közönséget. Ezt a lépést a háromdimenziós mozi nem tette meg, ahogyan az Avatar sem. Napjainkban a leginkább invenciózus és újszerűségre törekvő, 3D-technikát alkalmazó alkotások a leképezési forma újszerűségén már túllépett animációs stúdiók (elsősorban a Pixar és a Sony) vagy már jelentős múltú animátorok (mint Henry Selick) kezei közül kerülnek ki, de ezen kívül a motion capture bűvöletében leledző 3D-s CGI-mozik vagy az ezzel a technikával felpörgetett horrorfilmek ritkán vállalnak többet másfél-két órás hullámvasútnál. Habár – mint a fentiek is mutatják – Cameron teljesen logikus módon nyúlt az adott történetsémához, valójában éppúgy csak kizsákmányolja azt, miképp a 3D-s slasher-remake-ek és folytatások sora is csupán alibiként használja az egyik legegyszerűbb műfaj narratíváit, vagy ahogy a Karácsonyi ének és az Utazás a Föld középpontja felé sem tesz mást, mint egy eleve adott és mindenki által ismert cselekménymodellt adaptál egy újszerűnek ható mediális közegre – abban bízva, hogy a technikai újításon alapuló puszta attrakció képes lesz sikerre vinni az alkotást. Míg az igen nagy számban jelen lévő remake-eket a korai hangosfilm idején például a musical frissen létrejött zsánere ellensúlyozta, addig a mai háromdimenziós mozi – hasonlóan az ötvenes évek hollywoodi válságát enyhíteni hivatott színes-szagos-szélesvásznú, de minden ízükben sematikus nagyeposzaihoz – a valódi újszerűség igénye nélkül próbálja a multiplexekbe csábítani a letöltésvezérlők és fájlmegosztók előtt ragadt közönségét.

Az Avatar utóbbi miatt jelent csalódást, annak ellenére, hogy egyik vállalását – az ezzel a technikával készített mozifilmek leglátványosabb és legmonumentálisabb darabja, mind a játékidő, mind pedig a megteremtett fantáziavilág szempontjából – sikerrel teljesítette. Cameron kultikus státuszát éppen azzal érte el, hogy képes volt szintetizálni az önmagában is érvényes történetet a technikai leleményekkel – lásd például a Terminátor 2 és a morphing esetét – ám az Avatar képtelen meghaladni a 3D-s mozi eddigi hibáit, és megragad egy hatásos és emlékezetes techdemó szintjén. Ezáltal a címben és az alapszituációban is reflektált videójáték-ipar legfontosabb buktatóját ismétli meg, ahol a gyártók minduntalan az egyre realisztikusabbá látványtól és az újgenerációs („nextgen”) hardverektől várják a megváltást – az eddigi tapasztalatok alapján mindhiába.

AVATAR­ – amerikai, 2009. Rendezte és írta: James Cameron. Kép: Mauro Fiore. Zene: James Horner és Simon Franglen. Szereplők: Sam Worthington (Jake Sully), Sigourney Weaver (Dr. Grace Augustine), Zoe Saldana (Neytiri), Stephen Lang (Miles Quaritch), Giovanni Ribisi (Selfridge), Michelle Rodriguez (Trudy Chacon). Gyártó: Twentieth Century-Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 166 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10046