Bacon nyomábanFölfelé zuhanvaLajta Gábor
A festőt mint energiával telített embert, nem a leírt vagy elmondott gondolatai őrzik meg, hanem a képei.
Anna Edes, Kosztolanyi – válaszolta bemutatkozásomra a magas, őszhajú, fiatal férfi a Colony Roomban, 1994-ben, két évvel Francis Bacon halála után. Ez az a klub, ahol a festő 1949-től haláláig a legtöbbször és a legszívesebben megfordult. Négyen voltunk a kisméretű klub-bárteremben. Az őszhajú fiatal férfi, egy nő, aki most utólag John Maybury Bacon-filmjének Isabel Rawsthorne-jára emlékeztet, egy párducpettyes szőrmesapkás csapos, valamint a lengyel származású Michael Wojas, aki Ian Boardtól átvette a klub vezetését, s nemrég még a pult mögött állt, akkor is, amikor a magyar televízióban sokszor vetített Bacon-portréfilmet forgatták, részben itt, a Colony Roomban. Ő mesélte Daniel Farsonnak, Bacon életrajzírójának, s az Ördögi szerelem fő konzultánsának, hogyan itatta le Bacon a riportert az előző napi forgatáson – igaz, ő maga is jócskán lerészegedett -, de míg a riporter alig tudott magához térni a másnapi felvételig, Bacon frissen és kipihenten érkezett. Farson maga is többször tanúja volt Bacon félelmetes életerejének, amikor például a halottsápadt hajnali hazatámolygások után másfél órával már felfrissülve a festőállvány előtt találta a festőt. Pedig nem egyszer tették be merevrészegen a taxiba. De ha nem volt ilyen rossz állapotban, inkább metrón utazott. Szerette nézni az embereket. Csak mellesleg jegyzem meg, hiszen erről könyveket lehetne írni, szerintem Bacon festészetének lényege nem a torzítás, hanem a látás. Az, hogy hogyan látunk. Amiről jóformán az egész modern művészet megfeledkezett a stíluskeresés küzdelmei során.
A Colony Room lépcsőházába félve léptem be. „Members only!” Nem idevaló és nem idevalósi vagyok. Mégis fölmentem a keskeny lépcsőkön és benyitottam. Inkább kicsi, mégis nehezen belátható terem, asztalok, bárpult. Szorongásom egy pillanat alatt elmúlt, mert úgy fogadtak, azzal a fajta barátságossággal, amelyben éppen annyi kíváncsiság van csak, ami még nem tolakodó, éppen annyi figyelem, ami még nem zavarba ejtő. A hely pedig őrizte Bacon és a „School of London” festőinek múltját. (A Londoni Iskola amúgy létező fogalom ma is, legutóbb éppen Bécsben lehetett látni Bacon, Kitaj, Freud és mások, egészen fiatalok munkáit is.)
Az egyik falat, sarokkerevetek fölött egy szinte teljesen megfeketedett Bonnard-tájképmásolat borította, Michael Andrews, kiváló festő fiatalkori munkája. Sokan jártak ide. Lucian Freud például. Főként azokban az időkben, amikor Muriel Belcher volt a tulajdonos, akiért Bacon rajongott, többször, még szfinx-alakban is megfestette.
Vörösbort rendeltem, amit a végén nem engedtek kifizetni. A sokadik pohár után, amikor megkockáztattam, hogy talán már elég lesz, a cigarettamart de valaha szép arcú nő, aki hol Muriel Belcherre, hol Isabel Rawsthorne-ra emlékeztetett, felrikoltott, Bacon elnyújtott hangját utánozva, épp úgy, ahogy a filmben Derek Jacobi utánozta elképesztő hitelességgel: „Francis Bacon azt mondaná, hogy bizony még nem elég...!”
„Milyen ember volt Bacon?”- kérdeztem Michael Woyastól. „Kedves ember.” – válaszolta. Kedves? Hiszen sokan inkább ördögnek tartották és tartják ma is. Bacon maga nem tiltakozott ez ellen. Gyűlölt minden metafizikát, a húsban hitt, a vérben és – a semmiben. Mégis „kedves” volt és „radiant”, ahogy mondják róla; az a fajta sugárzás áradt belőle, amely mindenkit lenyűgöz.
Valójában nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattam Francis Baconnel. Néha elképzelem, hogy mit mondott volna. Lehet, hogy megszégyenít, zavarba hoz, mint John Maybury filmjében azt a rajongó fiatal festőt, aki a műtermébe akarta hívni. „Nem kell megnéznem a képeit, hiszen látom a nyakkendőjét. Magának nincs semmi tehetsége!” Tudott tehát gonosz is lenni. A történet hiteles, miként valószínűleg minden elhangzó mondat hiteles a filmben, amely ebből a szempontból olyan, mint a Perruchot-életrajzok az impresszionistákról, azok is regényesnek látszanak, de minden mondatuk forrásértékű, nyugodtan utána lehet nézni.
Egyébként körülbelül el tudom képzelni, mit mondott volna Bacon. A permanens ivóknál kiszámítható, az ismétlések és variációk rendje szerint. De ha el tudom is képzelni, nem érek vele semmit akkor, ha az emberre vagyok kíváncsi. A festőt, mint energiával telített embert nem a leírt vagy elmondott gondolatai őrzik meg, hanem a képei.
Régi rögeszmém a Rembrandt-videó. Mit nem adnék egy röpke, szemcsés, rejtett kamerás Rembrandt-videóért. A Bacon-játékfilm – eltekintve a bombasztikus víziójelenetektől – olyan, mintha efféle videó lenne. Legalábbis tökéletes rekonstrukció. Rákopírozható lenne egy dokumentum-felvételre. Megleshetem Bacont. Most már azonban tudom, hogy a Rembrandt-videóban maga a vágy az érdekes. Ha tényleg látnám, örökre elmúlna a varázs. Elmúlna a varázs, hogy milyen lehetett, mert szőrt látnék és bőrt meg ruhát, nem azt az energiát, amely benne volt, s amely csakis a festményekben maradt meg, különös, félig szilárd állapotban, szinte élő organizmusként. És mi marad az emberből? „Ha meghalok, tegyetek egy plasztikzsákba, és dobjatok a csatornába!”- mondta volt Bacon. Az ateizmusnak olyan fokán állt, olyan mértékben csak a pillanatnak élt, hogy éppen ezáltal volt képes „emlékművet állítani” a pillanatnak. De nem úgy, mint a fényképek, hanem olyan súllyal, mint az egyiptomi vagy a görög szobrok. Bacon formái – különösen késői képein – zártak és monumentálisak, akár a márványszobroké a British Museumban, ahová annyit járt. Mert ez a lumpoló festő metszően éles gondolkodó és metszően éles szemű néző is volt.
Nem tudom megmondani, miért, de leginkább azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hazudott-e a festészetben? A kérdésem persze rossz, mert bizonytalan értelmű, Bacon nem is úgy értette volna, ahogy én gondolom, és már hallom is magamban rikoltó hangját, elnyújtott magánhangzóit: Of course! Hazudni kell, hogy még valódibbak lehessünk! Real, kedvenc szava volt, és semmi kétség, azt értette rajta, amit az ember közvetlenül érez, tapint és lát az adott pillanatban. Ám olyan hőfokon átélve, amely akaratlanul is átcsapatja a pillanat konkrétságát önmaga ellentétébe, abba, amit annyira utált, a metafizikába. S hiába fordítja lefelé Cimabue keresztjét, felhasználva egy 1962-es szadisztikus triptichonjához, Bacon zuhanása és megmártózása a mocsokban mégiscsak... – nincs pontosabb és jobb szó rá, mint Simone Weilé – fölfelé zuhanás.
Idővel még jöttek néhányan a Colony Roomba azon az estén. Volt, aki bemutatkozott, Ray Natkel például, festő, a barátnőjével. Viszont nem tudtam meg, ki volt a magas őszhajú férfi, aki több magyar írót is ismert. Nem árulta el. De Francis Bacon jelenlétére határozottan emlékszem. Úgy látszik, valami mégiscsak marad az emberből is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1310 átlag: 5.32 |
 |
|
