Vad Afrika

Ulrich Seidl: Szafari

Afrikai vadásztaplók

Schreiber András

Egy nemes vad éppúgy levadászható, mint a fekete férfitest. Afrika-filmjeiben az osztrák rendező az európai nyárspolgár ostoba neokolonialista felsőbbrendűség-tudatát kapja lencsevégre.

Mennyibe kerül egy impala, egy gnú vagy egy zebra? Na és egy gyűrűsfarkú víziantilop? A namíbiai Leopard Lodge szafari kínálatában ez utóbbi a „sztár”: majdnem 2000 eurót kóstál a hobbivadásznak, ha el akar ejteni egyet. A részletes árlista megtalálható a windhoeki ranch honlapján, de Ulrich Seidl dokumentumfilmjében az – a 2014-es A pincéből ismerős – Ellinger házaspár böngészi a szafari brosúráját, miután bekenték vadhúson is hizlalt testüket napolajjal. Kegyetlen kontraszt: a szépséges állatok kevésbé esztétikus élőlények prédájává lesznek, akik egy tágas szuterénben addig bámulják a nagy vadászat emlékére készített trófeákat, amíg meg nem eszi azokat a moly.

A pincéhez hasonlóan a Szafari is a birtoklási vágy és a hatalmi mánia dokumentuma, mindkettő ungemütlich szociohorror. Sőt. A Szafari hosszú és részletes jelenetei a zsákmányok megnyúzásáról és kibelezéséről lekörözik a legvéresebb splattereket is. Seidl a rá jellemző távolságtartó stílusban dörgöli az orrunk alá, hogy a vadászat mennyire kíméletlen időtöltés, főleg, ha – legalábbis a tehetős fehéreknek kínált szafarikon – elveszti eredeti, élelemszerzési funkcióját és gyilkos sporttá, trófeagyűjtő-szenvedéllyé alacsonyodik. Seidl messzire kerüli a romantikus kolonialista képzelgéseket, ez nem a Távol Afrikától (Sidney Pollack, 1985) naiv meséje a vendégségbe érkezett, azt meghálálni igyekvő, a természet szépségére rácsodálkozó, a vadászatot is méltó és igazságos küzdelemként megélő nemes lelkekről. Itt nem is arisztokraták a szereplők, hanem osztrák és német középosztálybeliek, bár némelyek úgy beszélnek a gyilkos hobbiról, mintha az még mindig úri időtöltés lenne. Az Eichinger család tagjai például számos érvet sorakoztatnak fel, miért hasznos – fals vadgazdálkodási és helyi nemzetgazdasági szempontokat felsorakoztatva –, hogy kilövik az állatokat. De miközben kerülnék a „gyilkolás” vagy „ölés” szavakat, mondván, azok mészárlássá degradálnák a sportot, az állatokat folyamatosan eltárgyasítják kismonológjaikban. A préda az egyszerűen csak „Stück”, azaz „darab”.

Ők és mi

A (munka)darabokon persze már a helyi feketék dolgoznak,mert az embert próbáló munka. Egy zebra vagy zsiráf megnyúzása, utóbbi nyakcsigolyájának elfűrészelése izzasztó és vérben tocsogó feladat – rácáfolva arra az „úrasszonyi” kijelentésre, hogy a vadászatnak bármi köze lenne a mészárszékhez. Persze a belek bugyborékoló kibuggyanását a nagy fehér vadászok nem is nézik végig, megelégednek a gyilkos lövés utáni örömkönnyekkel, no meg az élmény csúcspontjának számító fotózkodással. „Úgy pózolsz, akár Atlasz!” – kiált fel csodálattal az asszony, ahogy férje a fénykép kedvéért vállára emeli a hosszas haláltusát követően kimúlt zsiráf mázsás nyakát. Agónia és extázis. Zeniten a fehér büszkeség.

No meg a felsőbbrendűség-tudat. A hobbivadászok észre sem veszik magukon, hogy miközben arról beszélnek, mennyire nincs gondjuk az őket kiszolgáló afrikai őslakosokkal, finom distinkcióikkal épp azt sugallják, mennyivel többre tartják magukat náluk. A ranch tulajdonosai el is kanyarodnak egy gondolat erejéig a vadászattól, amikor Namíbia fekete kormányát kritizálva megjegyzik: ha szóba merik hozni a nyilvánvaló különbségeket, akkor rögvest rasszistának bélyegzik őket. Mert például a feketék azért is futnak gyorsabban, mivel erősebb a vázizomzatuk és hosszabb a sarokcsontjuk. Gyorsabban futnak, ez tény. „Már ha akarnak” – jegyzi meg Frau Neemann.

Az előítéletekből is táplálkozó, hol finoman, hol durvábban érzékeltetett neokolonialista zsarnokság egy másik, Seidl rendezte Afrika-mozi, a Paradise: Love – Szerelmet a feketepiacról (2012) témája is. Mert a sarokcsontján kívül mije hosszabb még egy afrikai férfinak, amiért európai nők tömege hajlandó fizetni?! A Szafariban ugyanaz az önelégült önáltatás köszön vissza, mint a kenyai szexturizmus kíméletlenül groteszk opusában. A testi szerelmet kisebb-nagyobb ajándékokkal viszonzó sugarmami észre sem veszi, hogy a vele háló férfiak áruba bocsátották magukat, ahogy a hobbivadászok is meg vannak győződve arról, hogy tevékenységüknek köze sincs a kizsákmányoláshoz. Seidl szereplői mindkét opusban a hétköznapi rasszizmusban áztatott, ám önmentegető imperialista gondolkodás rabjai – ahogy az a posztkolonializmust érintő mozik fehér figuráira egyébként is jellemző (például Laurent Cantet: Asszonyok paradicsoma, 2005; Claire Denis: Chocolat, 1988, White Material, 2009).

Afrika: eladó

A Szerelmet a feketepiacról és a Szafari nem korlátozódik az osztrák – esetleg: a germán – néplélekre. A hatalmi pozíción alapuló áruszemlélet általános jelenség a harmadik világban: pénzért bármit. Sok pénzért még többet. Persze Seidlnél nincsenek véres gyémántok vagy törzsi háborúkat gazdasági haszonszerzés reményében eldöntő hadi támogatások – ilyesmikhez képest a szexturizmus és a szafari ártatlan szórakozásnak tűnik. Csakhogy ne legyenek illúzióink: aki képes a szexért fizetni, az képes lenne azért is, hogy vágyának tárgya addig szolgálja, amíg rá nem un; aki pénzért ritka állatfajokat gyilkol, az, ha tehetné, egy emberi tetem felett is örömtáncot lejtene, boldogan ecsetelve, mennyire „fontos lövés” volt ez az életében. Már rég nem az erkölcs, hanem a jogszabályi környezet határozza meg, mi számít tabunak.

A Szafariban Seidl tökélyre fejlesztette A pincéből is ismerős „szembenézős” technikát, azaz hogy a filmben nem megszólaló szereplők pár másodpercig csendben a kamerába tekintenek. A Szafariban az afrikaiak nem beszélnek, csak asszisztálnak a vadászathoz, megnyúzzák a prédát – és szenvtelenül, beletörődően vagy épp vádlón néznek a szemünkbe. Hol egy – a padlótól a mennyezetig – trófeákkal kidekorált fal előtt állva (mintegy szolidaritást vállalva a beszélni eleve képtelen állatokkal), hol saját szegényes otthonaikban, padon ücsörögve, állatcsontokról szopogatva a maradék húst. Beszélő fejek helyett beszédes tekintetek. A hangos és álszent fehér vadászfilozófiával szemben Afrika néma realitása áll. A kizsákmányoltaknak és kiárusítottaknak nincs szükségük hangra – a neokolonialisták hazudhatnak önmaguknak és a kamerának, de a feketék nem élnek a romantikus illúziók és az önbecsapás luxusával.

Ezek azok a jelenetek, ahol rádöbbenünk, Seidl nem kizárólag a sportvadászat, hanem legalább annyira a neo- vagy posztkolonialista kizsákmányolás ellenében forgatta dokumentumfilmjét. Afrika az a hely, ahol a fehérek kiélhetik – jelen esetben: destruktív – vágyaikat. Ráadásul olcsóbban számítják a trófeákat – Tirolban például egy zergéért 1000 és 2500 euró között kell fizetni, de a ritkább gímszarvasért akár 9600-at is elkérnek, ehhez képes 1400 euró egy zsiráfért igazán potom összeg. Igaz, a vadászfantáziák végtelenek: Eichingeréknél például az apa leopárdra hajt, a fia élete álma pedig egy elefánt elejtése, mert lenyűgözik a dimenziók.

 A Szafarit köd borította osztrák tájban megszólaló vadászkürtszó keretezi. Elérkezett az idény, de a nagy fehér vadász kinőtte a szűkös tiroli vadászmezőket, ráadásul az európai vadgazdálkodási és vadászati szabályok sokkal szigorúbbak, no meg sűrű az erdő, hegyek vannak és hűvös – tehát irány a szavanna! Egyeseknek Afrika a lehetőségek földje.

Szafari (Safari) – osztrák, 2016. Rendezte: Urich Seidl. Írta: Veronika Franz, Ulrich Seidl. Gyártó: Ulrich Seidl Film Produktion GmbH. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 91 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/05 22-24. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13211

Cikk értékelése:

szavazat: 4 átlag: 6.5